Történelem

Katasztrófa a Piave mentén

Száz éve indult a Monarchia utolsó jelentős offenzívája, és bár kitűzött célját nem érte el, az 1917. őszi hódításokból semmi sem veszett el, és az antant nem indított ellentámadást

Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. június 15-én offenzívát indított a délnyugati fronton, a legsúlyosabb harcok a Piave folyó mentén bontakoztak ki. A júniusi támadást a Monarchia sanyarú helyzete miatt joggal nevezték a kortársak éhségoffenzívának is, a dualista állam mindent egy lapra feltéve akarta kicsikarni a győzelmet Olaszország ellen.

Toretenelem
IV. Károly Arthur Arz vezérezredes társaságában (Forrás: Wikipedia)

A német csapatokkal megerősített császári és királyi haderő súlyos vereséget mért az olaszokra 1917 őszén. A győzelem következtében az isonzói harcok véget értek, és az ellenség a frontot csak a Piave folyó mentén tudta stabilizálni, így mintegy 120 kilométerrel nyugatabbra tolódott az arcvonal. A német csapatokat kivonták a hadszíntérről, majd 1918 júniusáig csekély harctevékenység jellemezte a délnyugati frontot: az olaszok miután két teljes hadsereget vesztettek, nem voltak abban a helyzetben, hogy támadjanak, csakúgy, mint a kimerült dualista állam.

Miután azonban 1918 tavaszán kifulladt a németek nagy nyugati offenzívája, közös érdekké vált egy erőlekötő támadás a mellékhadszíntérnek számító délnyugati fronton. A német haderőt irányító Paul von Hindenburg tábornagy eddig megelégedett azzal, hogy az itt álló ötven közös és honvéd hadosztály nagyságrendileg ugyanennyi antanterőt kötött le, lehetetlenné téve nagyobb erők átcsoportosítását Franciaországba. A támadásra azért is szükség volt, mert a komolyabb harccselekmények nélküli háború rontotta az ellátási nehézségektől szenvedő katonák morálját. A helyzetről hű képet ad József főherceg május 12-én kelt távirata: „A csapatok ereje csökkent, mert az emberek annak ellenére, hogy minden erejüket megfeszítik, szolgálatukat csak nélkülözve tudják ellátni. Könyörögnek egy mihamarabbi offenzíváért, hogy éhen ne haljanak!” A nehéz körülmények ellenére az osztrák–magyar tábornoki kar általános optimizmussal tekintett az újabb offenzíva elébe.

A caporettói siker szinte megrészegítette a Monarchia tábornokait, akik a történelmi előzmények – különösen az 1849. évi novarai, valamint az 1866. évi custozzai példa nyomán, úgy vélték, hogy a Monarchia térdre kényszerítheti Olaszországot. A hadművelet piavei része az Albrecht főherceg, míg a dél-tiroli támadás a Radetzky fedőnevet kapta.

Viták a hadvezetésben

A stratégiai célokról és a végrehajtásról komoly vita bontakozott ki a Monarchia hadvezetésében. A vezérkar főnöke, Arthur Arz vezérezredes a támadást a Piave középső szakasza mentén kívánta elindítani, mert a folyó alsó szakaszán a mocsarak és sűrű csatornahálózat akadályozta az előrenyomulást, míg a felső szakaszon a Montello hegy kínált remek védekezési alapot az olaszok számára, akik ráadásul jól felfegyverzett brit erőket is bevettek a térségben. A vezérkar korábbi főnöke, Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy, aki ekkor a dél-tiroli hadseregcsoportot irányította, egy átfogó támadásra tett javaslatot. A tábornagy görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy Dél-Tirol legyen az offenzíva legfontosabb helyszíne: meg kívánva ismételni a két évvel korábban innen indított támadását, amelyet annak kezdeti sikerei után a Bruszilov-offenzíva következményeként kellett leállítani. Az ekkor már Isonzó oroszlánjaként ismert Svetozar Boroević tábornagy szintén a Piave középső szakasza mentén, Alfred Krauss gyalogsági tábornok pedig a Garda-tónál kezdeményezett volna az offenzívát. Károly legsúlyosabb mulasztása a hadművelet előkészítése során az volt, hogy nem tudta keresztülvinni az egységes támadás koncepcióját, így az offenzíva az olasz fronton lévő tábornokok javaslatának sajátos hibridje lett.
 
Megindul a Sturm

A támadás már a létszámviszonyok terén is nehéz vállalkozást ígért. A Monarchia haderejének krémje és zöme a délnyugati hadszíntéren felsorakozva 697 zászlóaljat, 53 lovasszázadot, 6833 löveget és 280 repülőt számlált. Ezzel szemben az antant 725 zászlóaljat, 100 lovasszázadot, 7550 löveget, valamint 524 repülőt tudott kiállítani, tehát az erőviszonyok élőerő szempontjából nagyjából kiegyenlítettek voltak, de a légierő terén közel kétszeres antantfölény volt, amely döntőnek bizonyult a csata során. Fontos tényező volt az is, hogy bár a cs. és kir. tüzérség közel akkora erőt képviselt, mint az ellenségé, lőszerellátottsága messze rosszabb volt. A támadás előkészítése során gázt is használtak, ugyanakkor a német licenc alapján a Monarchiában gyártott gázgránátok jelentős része csütörtököt mondott a felhasználásnál.

Az offenzíva június 15-én kezdődött baljós körülmények között.

A régóta várt roham, vagy ahogy a magyar katonák is nevezték, a Sturm megkezdődött. Nyugaton Conrad erői alig tudtak előrenyomulni, támadásuk visszapattant az olasz arcvonalról. Súlyos harcok bontakoztak ki a Monte Grappa vidékén, ahol a XXVI. hadtest mintegy négy kilométert tudott előrenyomulni. A harcok egészen július 2-ig tartottak, és az áttörés nem sikerült. Keleten azonban még nagyobb pokol alakult ki. Az előző napok csapadékos időjárása következtében a Piave és a környező patakok vízszintje megemelkedett, mindez pedig komolyan fenyegette az előrenyomulást. Ennek ellenére az osztrák–magyar erők kierőszakolták a folyamátkelést. Az offenzíva legsikeresebb szakaszában harminc kilométer hosszú, négy kilométer mély hídfőt sikerült megszerezni a folyó jobb partján, amely Salettótól a tengerig húzódott. Goiginger altábornagy erői bevették a környék felett természetes erődként magasodó Montello hegyét, de az offenzíva kifulladt.

Arz a fejlemények hatására úgy döntött, hogy azokon a szakaszokon, ahol a támadás teret nyert, folytatja az előretörést. Július 16-án azonban az összes hidat elsodorta a Piave, így a folyón már átkelt erők kritikus helyzetbe kerültek. Csapatainkat az antant tüzérsége és légi ereje tizedelte, s az ellenség gyalogsága is ellenlökéseket indított. A Piave jobb partja mészárszékké változott: a megáradt folyó ezrével sodorta az Adria felé a halottakat, fuldokló sebesülteket. Különösen súlyos harcok dúltak a Papadopoli-sziget körzetében. A veszteségek egyre nőttek, így az osztrák–magyar főparancsnokság végül a támadás leállítása mellett döntött. Június 24-én – a baljós emlékű solferinói kudarc 59. évfordulóján – a Piave jobb partját mindenütt feladták a Monarchia erői, és ezzel végleg szertefoszlott Olaszország legyőzésének esélye.

A kudarcban drámai fontosságúnak bizonyult, hogy a katonák ellátása kritikus szintre zuhant, az olaszok pedig tisztában voltak a támadás tervezett idejével és főbb céljaival; jól működő felderítésük mellett ismét több cseh és olasz nemzetiségű dezertőr segítette ezt elő. Az offenzíva bár kitűzött célját nem érte el, a veszteségeket nézve nem tekinthető egyértelmű kudarcnak, mivel a Piave mentén az olaszok is nyolcezer halottat és negyvenezer hadifoglyot vesztettek. Ennek ellenére 1917 őszének hódításaiból semmi nem veszett el; az antant még mindig nem volt abban a helyzetben, hogy sikeres ellentámadást indítson. A front 1918. október végéig ugyanott húzódott, mint egy évvel korábban. A támadás során a kiképzett rohamcsapatok kitűnő teljesítményt nyújtottak, az offenzíva részben tehermentesítette a nyugati frontot, a cs. és kir. haderő megőrizte védekező erejét a Piave mentén, meggátolta, hogy az ellenség hadműveleteket indítson egészen októberig.

A csata legnagyobb vesztesének kétségkívül Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy tekinthető, akit IV. Károly felmentett hadseregcsoport-parancsnoki megbízatásából. A posztjáról leváltott Conrad a grófi címmel vigasztalódhatott.

A tábornagy felelőssége nagy volt a sikertelenségben, ugyanakkor bűnbakká is vált, pedig teljesítménye nem volt rosszabb, mint amit a piavei frontszakasz parancsnokai nyújtottak. Arz vezérkari főnök is többször felajánlotta lemondását, ezt azonban Károly nem fogadta el.

A cs. és kir. haderő júniusi kudarcai és a német hadsereg 1918. júliusi, marne-i veresége közötti analógiát nem nehéz felfedezni. E két vesztes offenzíva után hasonló helyzet alakult ki 1916 vészes nyarához, azonban ekkor már nem álltak rendelkezésre azok a tartalékok, amelyek két évvel korábban lehetővé tették az összeomlás megakadályozását. Arz a katasztrófa után háromszor is felajánlotta lemondását, elismerve ezzel a hadvezetés felelősségét. IV. Károly Böhm-Ermolli tábornagyot szóban kérdezte meg, hogy vállalná-e a vezérkari főnökséget, de a 2. hadsereg parancsnoka abban az esetben fogadta volna el a felkérést, ha a császár vállalja: csak reprezentatív szerepet tölt be főparancsnokként.

Ez az uralkodó számára elfogadhatatlan volt, Böhm-Ermolli kinevezése elmaradt. Másik komoly jelölt Alfred Krauss, a dualista állam egyik legsikeresebb tábornoka volt, aki egyúttal azonban mind a háborúban, mind az azt követő időszakban is komolyan kritizálta a hadvezetést.

Számvetés

Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 augusztusában még egy offenzívát tudott végrehajtani: Albániában a XIX. hadtest Pflanzer-Baltin tábornok vezetésével kisebb sikereket ért el. E hadművelet volumene azonban messze nem közelítette meg a délnyugati offenzíváét.

Az Olaszország elleni utolsó támadás során megközelítően százötvenezer ember volt az összveszteség: számunkra ez megdöbbentő adat, azonban az első világháborús viszonyok közepette eltörpült a korábbi veszteségekhez képest, ám a magyar veszteségek részaránya ismét meghaladta azt az arányt, mint amennyit az ország létszámaránya indokolt volna. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a piavei csata poklában nagyobb arányú magyar etnikumú alakulatok küzdöttek, amelyek sokszor a legnehezebb feladatokat kapták. Különösen nagy veszteséget szenvedett a kaposvári 44., valamint a székesfehérvári 69. közös gyalogezred, a kassai 5. honvéd huszárezred pedig a hősies harcok után csaknem teljesen felmorzsolódott.

A piavei sikertelenség a legnagyobb kudarc volt azóta, amióta IV. Károly 1916 végén átvette a cs. és kir. haderő feletti parancsnokságot.

A júniusi offenzíva után nem maradt kétség afelől, hogy a Monarchia nem tudja megnyerni a háborút. A következő időszakban hétről hétre gyengült a haderő, és a hátországban is növekedni kezdett a káosz. Ennek oka az volt, hogy az offenzíva a korábbi évekhez képest példátlan visszhangot és felháborodást váltott ki a hátországban, annak ellenére is, hogy messze nem a legvéresebb és legnagyobb kudarc volt a Monarchia háborús részvételében. Mind az osztrák, mind a magyar képviselőház a hadvezetés felelősségét firtatta, egyben az uralkodót is kritizálni kezdték. Ez a vita meggyorsította azt folyamatot, amely a Monarchia bukásához vezetett 1918 őszén.

Az offenzíva ekként az öt hónappal később bekövetkező összeomlás drámai előjátékává vált.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom