Történelem

Jász vitézek, rajta, előre!

A jászberényi páncélosok a gyorshadtest kötelékében is a jelmondatukhoz híven harcoltak

Hetvenöt esztendővel ezelőtt – 1941 őszétől – a magyar királyi gyorshadtest csapatai – páncélosok, huszárok, kerékpárosok, gépkocsizó lövészek és gépvontatású tüzérek – a Wehrmacht és szövetségesei által indított „bolsevizmus elleni keresztes hadjárat” részeseként mintegy 2200 km-t megtéve, harcolva jutottak el a Donyec mentéig. Ezen küzdelem részesei voltak a jászberényi páncélosok is.

Chapó Gyula 20160916
Akinek szerencséje volt: Chapó Gyula hadnagy aknára futott Toldijával (Forrás: A Szerz Magángyjteménye)

Az országgyarapítások német segedelmét kompenzálandó, a Magyar Királyság 1941. június 27. után vett részt a szovjetek elleni hadműveletekben. Elit seregtestét, a gyorshadtestet bocsátotta a németek rendelkezésére, amely négyhavi frontszolgálata során, súlyos harcok eredményeként 4560 fő véres veszteséget szenvedett, kisharckocsijainak száz, könnyűharckocsijainak nyolcvan, páncélgépkocsijainak kilencven százaléka, 1200 gépjárműve, 28 lövege, repülőgépeinek és lovainak zöme veszett oda. Az anyagi veszteség oka abban rejlett, hogy honvédségünk eleve a szomszédos államok elleni revíziós háborúra készült, fegyverzete és felszerelése is erre képesítette, nem pedig a szovjetek elleni hadakozásra.

A jászberényi magyar királyi „Kiss Ernő altábornagy” 9. honvéd kerékpáros zászlóalj páncélos átképzése javában tartott, amikor elrendelték a gyorshadtest mozgósítását. A zászlóalj 1-2. százada kerékpáros maradt, míg a zászlóaljtörzs, a 3. és a 4. század 39 darab 1938 M. Toldi (A20 és B20) könnyűharckocsit kapott. A zászlóalj hadinaplójából kiderül, hogy „a harckocsik fele már a többszörösét lefutotta annak a kilométerszámnak, melynél hivatalosan generáljavításba kellett adni a harckocsit (…) a másik fele viszont vadonatúj. Ezeknél a régiekkel szemben a gyártásnál több változtatást eszközlöttek. Minthogy ezeket a harckocsikat néhány nappal az elindulás előtt vette át a zászlóalj, tartalék alkatrészekkel, ezen változtatásoknak megfelelően nem rendelkezünk. Ezek hiányában az­után egész csekély műszaki hiba miatt, mely egyébként a századoknál hamar kijavítható lenne, harckocsikat vagyunk kénytelenek hátrahagyni, mint üzemképteleneket. Egyébként maga a harckocsi anyag igen jó, kísérő feladatok megoldására kiválóan alkalmas, gyors, mozgékony és páncélzatához mérten tűzerős.”

Véres tűzkeresztség

Mozgósításuk alatti hangulatukról ekképpen emlékezett Zytás István százados, zászlóaljsegédtiszt: „A lelkünk már amúgy is tele volt izgalmas várakozással a szovjet elleni háborúba való belépést illetően, amelyet különösen a román mozgósítás elrendelése váltott ki. Ugyanis – mint politikailag tájékozatlan elemek –, féltünk attól, hogy a szovjet elleni hadjáratban esetleg nem veszünk részt, ami – a mi elképzelésünk szerint – a románoknak nagy erkölcsi előnyt jelentett volna szövetségeseinknél. Eltekintve attól, hogy az 1919-es magyarországi kommunizmus szenvedéseiért legtöbbünknek még elszámolnivalónk volt a kommunizmus felidézőivel szemben és erre a kedvező alkalom lehetőségét elérkezettnek találtuk.”

Július 1-jén rakodtak be Jászberényben, és két nappal később Rahón vagonírozták ki a páncélos részeket, melyek a Tatárhágón keresztül érkeztek szovjet hadműveleti területre. „Eddig a Pruth völgyében jöttünk, de a hegyek már ellaposodtak (…) A lakosság túlnyomó részt lengyel, akik a magyarokat, mint felszabadítókat fogadtak, díszkapukat állítottak és a folyókon a gépkocsikat a fél falu segített áttolni. (…) aki akart, egy kis emléket szerezhetett. Én nem szereztem semmit, csak a bőröm akarom hazavinni” – jegyezte fel naplójába Molnár István tizedes, a zászlóalj távbeszélő szakaszának tisztese.

A budapesti 1. gépkocsizó dandár alárendeltségébe tartozó jászberényi 9. kerékpáros-harckocsi zászlóalj páncélosai egészen a Donyec menti Izjum városáig jutottak el, míg műhely alosztálya, 1. és 2. kerékpáros százada július 8-án vonult be Obertynbe, ahol hadtestközvetlen alakulatként maradt vissza a mihalczei Dnyeszter-híd, a horodenkai cukorgyár és zsákmányanyag őrzésére, továbbá fogolykísérésre.

A jászberényi páncélosok július 13-án estek át a tűzkeresztségen Anto­nowka-Filjanowka térségében, ahol kilenc hősi halottat, két sebesültet és hat Toldi könnyűharckocsit veszítettek. A német alárendeltségben lévő 9/3. harckocsiszázad és a 9/4. század egy szakasza erőszakos felderítést hajtott végre. A hátráló szovjetek a faluba vezető út mentén és a faluban bújtak meg. Az élszakasz páncélosai 18 óra körül érték el a falut, ahol a szovjetek páncéltörő ágyúval két Toldit kilőttek. A századparancsnoki harckocsi és szakasza rádióösszeköttetés hiányában – a gyári új harckocsik többségébe ekkor még nem voltak beszerelve az R/5 rádió adó-vevők – nem tudta, mi történt, így követte Dorsan Alfonz hadnagy szakaszát. A helység bejáratánál aztán a századparancsnoki harckocsit is kilőtték.

A parancsnok, vitéz Kárpáthy Tibor százados súlyosan megsebesült, míg kezelőit széttépte a robbanás. A zászlóalj hadinaplója szerint „a páncéltörő löveg újból kocsiját választja célpontul, mint ez várható volt. Nincs kiút. Ekkor Hábel Pál hadapród őrmester villámgyorsan felismerve a súlyos helyzetet, hősi elszántsággal kocsijával a kilőtt, önmagával tehetetlen parancsnoki harckocsi elé kanyarodik és saját testével fogja fel a neki szánt lövést. A hősi önfeláldozásban Hábel Pál hadapród őrmester és mindkét kezelője életét veszti és ezzel örökérvényű példáját adja a magyar katonai erényeknek és önfeláldozó készségnek (…)”

A Bugtól a Donyecig

Július 21. és augusztus 9. között a Bug menti harcok részesei voltak, így felderítettek Pervomajszk környékén, majd augusztus 24-ig a Bug és az Ingul közötti harcokban vetették be őket. Ekkorra már csak tizenöt működőképes Toldi könnyűharckocsijuk maradt, hiszen tartalék alkatrészekkel nem rendelkeztek, sőt előfordult, hogy szerelőik a hátrahagyott szovjet teherautókat javították meg, hogy azokat is felhasználhassák. A Fekete-tenger partján elterülő Nyikolajev városából a Dnyeper felé mentek „talpon” a jászberényiek, ahol szeptember 27-ig a folyamvédelmet ellátó magyar gépkocsizó lövészeket támogatták, a veszélyeztetett helyeken gyorstartalékként bevetve. Így történt szeptember 6-án is, amikor a budapesti 1. gépkocsizó zászlóalj körletébe zászlóalj erejű szovjet katona tört be. A támadás visszaverésére bevetett erők között ott volt nemes lébényi Chapó Gyula hadnagy könnyűharckocsi szakasza, ő így emlékezett vissza ellentámadásukra: „A támadás raj ék alakzatban indult meg. (…) Miután páncéltörő tüzet nem kaptunk, a harckocsik megálltak és így, állóhelyből vették tűz alá a menekülő oroszokat. Egyszerre csak hatalmas dörrenés rázta meg a szakaszparancsnoki harckocsit. Az előttünk három méterre lévő lövészgödörből egyszerre négy kézigránát repült a harckocsi felé. Három a harckocsi tetején robbant. Hatástalanok voltak és csak zajt okoztak. A negyedik az egyik görgő gumiját vitte le. A következő pillanatban nehézpuskánk repeszgránátja biztosított arról, hogy a gödörben levő két orosz kézigránátot nem fog többet dobni. A terület átfésülése közben több ellenálló géppuska és golyószórófészket tapostunk emberestül a földbe.” Akciójuk sikerrel járt, közel 125 ellenséges katona holtteste maradt a visszafoglalt hídfőben, öt tisztet és száz katonát ejtettek fogságba, a csónakokon menekülőket pedig nehézfegyvereikkel lőtték ki.

Szeptember végén üzemképes harckocsijaikat és távbeszélő szakaszukat a rétsági 11. kerékpáros-harckocsi zászlóalj harcképes részeivel együtt a nyíregyházi 1. lovas páncélos zászlóalj állományába osztották be, s így harcoltak tovább a Donyec mentén.

A jászberényiek zöme október 16-án tért haza a szovjetek elleni hadjáratból a békehelyőrségébe, ahol nagy lelkesedéssel fogadták őket. A fronton maradt jászberényiek október 20–21-én között rendkívül súlyos harcokat folytattak Mecsebelovka település birtokbavételéért. „A harckocsi századok az idegen csapattesteknél is kitűntek elszánt, vitéz magatartásukkal, a páncélos névre csak dicsőséget hoztak és a sikeres támadás fő tényezőivé váltak (…) szakadatlanul zuhogott az eső, az agyagos, felázott terepen és utakon, tehát a támadás végrehajtása szinte emberfeletti teljesítmény volt. A gyorshadtest gépkocsizó csapatai, a páncélosok hathatós támogatása mellett íly mostoha körülmények között is sikeresen küzdöttek (…) Pihenés, megállás nélkül, folytonosan üldözték, támadták az ellenséget. E küzdelmek közepette halt hősi halált az 1. könnyűharckocsi század egyik szakaszparancsnoka, Laczkó Győző főhadnagy.”

Haditapasztalatok

A tél korai beálltával, november derekán kezdődött meg a gyorshadtest harcoló részeinek hátravonása. A jászberényi gépjárművek december 18-án, míg a harckocsizók 1942. február 1-jén tértek haza. A zászlóalj három tisztje a Magyar Érdemrend lovagkeresztje hadiszalagon a kardokkal fokozatát, négy a kardos-hadiszalagos Bronz Signum Laudist kapta meg. Az altisztek és a legénység soraiból hárman a Nagyezüst Vitézségi Érmet, tizennégyen a Kisezüst Vitézségi Érmet, húszan a Bronz Vitézségi Érmet, míg a Magyar Bronz Érdemérmet a hadiszalagon négyen érdemelték ki.

Haditapasztalataikat kendőzetlenül összegezték, hiszen „az 1941. évi szovjet elleni háború volt az első alkalom, amikor a fiatal magyar páncélos fegyvernem korszerűen felszerelt, mindenféle hadianyaggal bőven ellátott, fanatikusan harcoló ellenséggel találta magát szemben. (…) Könnyűharckocsi alakulatokat a jellemző adatok és tulajdonságok miatt, csakis a többi fegyvernemmel szorosan együttműködve, kísérő feladatokra szabad alkalmazni. Nagy hiba a szakaszokat páncéltörő fegyverek és tüzérségi tűztámogatás hiányában térben és időben elválasztva, pillanatnyilag kellemetlen helyzetek egyensúlyozására bevetni. (…) A harckocsi egységek az ellenséges harckocsik és páncéltörőkkel vívott harcokban kevés kivétellel mindig alulmaradtak.”

A keleti frontot megjárt jászberényi páncélosok jól tudták, hogy háborús szereplésük ezzel nem ért véget, így haditapasztalataik birtokában várták, hogy korszerűbb harckocsikkal szereljék fel őket, amelyek tűzerő és páncélvédettség szempontjából egyenrangú ellenfelei lehetnek a szovjet páncélosoknak.

A szerző hadtörténész


A Toldik nem a Budára, hanem az ellenséghez vezető utat mutatták

A 38M Toldi I volt a Toldi harckocsicsalád első tagja. A magyar gyártású könnyűharckocsi a svéd Landsverk gyár licence alapján épült. A honvédelmi tárca 1939 februárjában rendelte meg és rendszeresítette a harckocsit. A két első példányt 1940. április 13-án vették át, június végéig pedig még negyven darabot készítettek belőle a MÁVAG-ban. A torziós rugók és az optikai berendezések hiánya miatt azonban a gyártás leállt, később is csak nehezen tudták biztosítani utánpótlásukat. A Toldi-széria utolsó példánya 1941 márciusában készült el. Ez idő alatt mintegy kétszáz különböző felszereltségű Toldi harckocsi épült.
A leggyakoribb meghibásodás a páncélrepedés és a torziós rugók törése volt. A Toldik sikeresen harcoltak a Jugoszlávia és a Szovjetunió elleni hadjáratokban. A típus alapvető hiányossága volt, hogy csak nehézgéppuskával rendelkezett, amellyel az ellenséges páncélosok ellen hatástalan volt. A háború második felében már a gyalogság elleni harcokban is sokszor alulmaradt, az egyre hatékonyabb páncéltörő fegyverek miatt. A Toldikat ekkortól főleg már csak felderítési feladatokra alkalmazták, ahol jó rádióiknak és terepjáró képességeiknek köszönhetően még jó szolgálatot tettek. (PNO)

 

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom