Történelem

Hirosima és Nagaszaki halálos ítélete

A történészek a mai napig vitatkoznak arról, hogy mi indokolta a két amerikai atomtámadást hetven éve, 1945 augusztusában

Az atombomba új korszakot nyitott a történelemben. Az 1945. augusztus 6-án végrehajtott hirosimai, majd három nap múlva a nagaszaki támadásban összesen 230 ezer ember halt meg, s a két japán város területének nagy része a földdel vált egyenlővé.

Hirosima 20150806
Néma megemlékezés tegnap Hirosimában, a támadás évfordulója előtt. Még tart az atomfegyverek kora (Fotó: Reuters - Thomas Peter)

A Hirosimára, majd a Nagaszakira ledobott atombombáról az Amerikai Egyesült Államok vezetése úgy nyilatkozott, ezzel akarta lerövidíteni a háborút, s ma is ez a történetírás hivatalos verziója az atomtámadásról. Vannak kutatók viszont, akik szerint Sztálinnak szóló figyelmeztetés volt a két japán városra dobott amerikai bomba. Akárhogy is történt, Hirosima és Nagaszaki után olyan fegyverkezési verseny kezdődött a világban, amely elképesztő mennyiségű pénzt és energiát vont el a civilizáció nemesebb céljaitól, s többszörös megsemmisüléssel fenyegette az emberiséget. Ezt a korszakot a mai napig sem sikerült lezárni.

Javaslat a kormánynak

Három B–29-es amerikai bombázó jelent meg 1945. augusztus 6-án reggel nyolc óra tizenöt perckor Hirosima fölött. Az egyik gép egy kisebb tudóscsoportot, illetve fegyverzeti szakembereket szállított, a másik fotósokat és filmeseket, a harmadik pedig a „Kisfiút”, vagyis a Little Boy névre keresztelt uránbombát. Hirosimában, ebben a japán városban a háborús menekültekkel együtt négyszázezer ember élt ekkor. Bár számottevő iparral, több jelentős oktatási intézménnyel és katonai helyőrséggel is rendelkezett, nem volt straté­giai jelentősége. Mindezzel együtt sajátos történelmi levegő lengte körül. Az 1894–95-ös orosz–japán háborúban itt rendezkedett be ugyanis a császári vezérkar.

Az az amerikai B–29-es, amelyet Paul Warfield Tibbets ezredes vezetett, kilencezer-négyszáz méter magasan oldotta ki a bombaterhét, azaz ledobta a valamivel több mint négy tonnát nyomó Little Boyt. Jó darabig zuhant a bomba. Eltelt negyven-negyvenhárom másodperc is, a gép tizenkét fős legénysége már azt hitte, valami hiba történt, mert a kiszámított időre még mindig nem következett be a detonáció, amikor hirtelen kékes villanás látszott a város felett, hatszáz méter magasan felrobbant a bomba. A gép személyzete előbb a vakító fényre lett figyelmes, majd a magasba szökő, gomba alakú felhőképződményre, s erős lökéshullámok dobálták a bombázót. Odalent, a robbanás 1,2 kilométeres centrumában minden megsemmisült. Épületek, járművek tűntek el a semmibe, emberek, élőlények zsugorodott csomókká égtek, már ha maradt belőlük ennyi egyáltalán. Akik pedig távolabb voltak a támadás idején, azok borzalmas égési sérüléseket, illetve sugárfertőzést szenvedtek, sokukat pedig fadarabként csapták oda a hirtelen keletkező romokhoz a robbanás lökéshullámai. A japán történetírás szerint hetvenezer ember azonnal meghalt. Egyébként pedig 90 és 140 ezer közé teszik a kutatók a hirosimai áldozatok számát, azzal a megjegyzéssel, hogy ebben nincsenek benne azok, akik a támadás következtében súlyos, főként daganatos betegségeket kaptak, s ezekben hunytak el később. Amúgy még napjainkban is születnek gyerekek genetikai elváltozásokkal a városban.

A foglyok halála

A magyar fizikus, Szilárd Leó jött rá először, hogy mekkora energia szabadítható fel a maghasadásból. Már 1934-ben benyújtott két szabadalmat a Brit Admiralitáshoz ezzel kapcsolatosan, az egyik a maghasadásos láncreakció békés felhasználásáról szólt, a másik viszont a katonai alkalmazásáról. Szilárd, aki addig Németországban dolgozott, 1933-ban emigrált Angliába a hitleri hatalom elől. Nyilván ismerte még Berlinből a két német fizikust, Otto Hahnt és Fritz Strassmannt, akik jelentős eredményeket értek el a maghasadás és a láncreakció kutatásában 1938-ban. Erre figyelt fel Szilárd Leó, aki 1939-ben javaslatot tett az amerikai kormánynak egy atombomba megépítésére, mert úgy tudta, hogy a német kutatások már igen előrehaladott fázisban vannak. Így született meg az Egyesült Államokban a Manhattan-terv, vagyis az atombomba megalkotásának programja.

Washington óriási erőket koncentrált a feladatra. Főként angol, olasz, amerikai és magyar tudósokból állt össze az a tudóscsoport, amely a kutatásokat vezette. Szilárd Leó mellett még három magyar matematikus, illetve fizikus, Neumann János, Teller Ede és Wigner Jenő vett részt a programban. A munka természetesen szupertitkos volt, az eldugott és kietlen új-mexikói Los Alamosban zajlott.

A németeknél a Vilmos Császár Fizikai Intézetbe került az úgynevezett „uránprogram”, a munkát Werner Heisenberg irányította. Tőle azt az ígéretet csalta ki a német katonai és politikai vezetés 1942-ben, hogy maximum öt éven belül készen lesz az atombomba.

A Manhattan-tervben 125 ezer ember vett részt – közülük hatan később Nobel díjasok lettek –, és összesen harmincmilliárd dollárt költött a programra az Egyesült Államok. A munka ütemesen haladt, 1945. július 16-án felrobbantották az első, kísérleti atombombát. Az eredmény lenyűgözte a beavatottakat, de többeket meg is rémített. Például Teller Ede, de a kutatók többsége, valamint maga Truman elnök sem akarta, hogy élesben is bevessék valaha az új fegyvert.

Az újabb történeti kutatások szerint a németek is végeztek kísérleti robbantásokat, előbb, mint az Egyesült Államok. Rainer Karlsch német történész arról ír Hitler bombája című könyvében, hogy 1944 októberében, majd 1945. márciusában is kísérleti atomrobbantást hajtott végre az SS. Karlsch egyfelől szemtanúk vallomásaira hivatkozik, másfelől pedig utal a szovjet hírszerzés 1945. már­ciusi jelentésére, amelyben a felderítők azt is leírták, hogy U235-ös urán robbant a német kísérleti fegyverekben, s hogy hatásukat szovjet hadifoglyokon tesztelte az SS, a foglyok közül több ezren azonnal meghaltak.

Akárhogy is történt, 1945 májusában véget ért az európai háború, és ha Hitler az atombombára várt mint csodafegyverre, akkor azt már nem volt módja bevetni.

Döntött az elnök

Két történelmi narratíva létezik a hirosimai támadással kapcsolatosan. Az egyik szerint az Egyesült Államok minél előbb be akarta fejezni a csendes-óceáni háborút. Készült Japán szárazföldi lerohanására, de tartott a harcok elhúzódásától és a túlzottan nagy veszteségektől. Nem sokkal előbb a potsdami konferencia zárónyilatkozatában Kínával, Nagy-Britanniával együtt felszólította Japánt a fegyverletételre, de erre nem kapott választ. Washington az atombomba bevetése mellett döntött. (Több történész szerint ha a háború elhúzódott volna Euró­pában, akkor Drezda „kapja” az első nukleáris bombát.)

A másik elbeszélés arra épít, hogy a potsdami nyilatkozat után Tokió a kapituláció feltételeiről kezdett tapogatózni, de ezt az amerikai vezetés eltitkolta saját közvéleménye elől. Több tudóson s olyan tábornokon kívül, mint például McArthur, Marshall és Eisenhower, maga Truman elnök is ellenezte az atombomba bevetését. A környezetében levő politikusok viszont azzal érveltek, hogy ha már készen van a bomba, akkor le is kell dobni, különben a kormány nem tud elszámolni majd a Manhattan-tervre költött irdatlan nagyságú pénzzel. Peter Kuznick és Mark Selden történészek kutatásaiból kiderül, hogy akik Trumant győzködték, azok utaltak Sztálin terjeszkedési étvágyára is mint olyanra, amit csak az atombombával lehet sikeresen lecsillapítani. Kuznick és Selden szerint a hirosimai, majd az azt követő nagaszaki támadás nem a japán vezérkarnak, hanem amerikai Sztálinnak szólt alapvetően.

Az elnök csak augusztus 5-én döntött, ekkorra egyébként már minden készen állt az akcióhoz, az amerikai légierő 509. vegyes repülőcsoportja csak a bevetési parancsra várt a tiniani támaszponton. Paul Tibbets ezredes repülte be még korábban az új bombázótípust, a B-29-et, ismerte a gépet mint a tenyerét, ezért jelölték őt a feladatra. Az utolsó napon, augusztus 5-én festette fel a legénység az Enola Gay nevet a B–29-esre. Így hívták Tibbets ezredes édesanyját. A következő hajnalon a repülősök beültek a bombázóba és a kifutóhoz gurultak… Tibbets egész életében azt mondta, helyesen cselekedett, amikor ledobta a bombát. Kilencvenkét évesen halt meg, 2007-ben.


A férfi, aki mindkét villanást túlélte

Különös szerencséjének is köszönheti életét Jamagucsi Cutomu, az egyetlen ember, akinek esetében hivatalos dokumentum is igazolja, hogy a Japán elleni mindkét atomtámadást túlélte. A férfi a Mitsubishi vállalat mérnökeként dolgozott, a ma is világhírű cég gyártotta a japán haderő által használt repülőgépek, szárazföldi járművek és a fegyverzet döntő részét, de a hajók építésében is részt vett.

Jamagucsi urat 1945-ben több hónapra Hirosimába vezényelte munkaadója, a férfi pedig épp augusztus 6-án tért volna vissza családjához, amikor a vasútállomáshoz érve a város felett egy nehézbombázót pillantott meg, majd hamarosan megtapasztalhatta a tőle három kilométerre bekövetkezett atomvillanás kísérőjelenségeit. A férfi teste megégett, időlegesen megvakult, beszakadt a dobhártyája, de túlélte a történteket. Az éjszakát egy menedékhelyen töltötte, majd másnap hazautazott Nagaszakiba.

Jamagucsi Cutomu három napig lábadozott otthonában, majd munkára jelentkezett a Mitsubishinél. Felettesének beszámolt hirosimai tapasztalatairól, főnöke pedig meg is dorgálta, amiért mérnökként olyanokat állított, hogy egyetlen bomba pusztította el szinte az egész várost. Jamagucsi későbbi visszaemlékezései szerint a főnökével folytatott beszélgetés közben szólaltak meg a légvédelmi szirénák, majd újra megtapasztalhatta az atomrobbanást, amelytől Nagaszakiban is három kilométerre volt.

Jamagucsi égési sérülései lassan gyógyultak, a kétszeres túlélő azonban sokáig megúszta azzal a történteket, hogy egyik fülére megsüketült. A férfi öt éve, kilencvenhárom esztendős korában hunyt el rákban, de az nem bizonyított, hogy a tumor kialakulásának köze lett volna a mérnök által elszenvedett radioaktív sugárzáshoz. (CST)


A tartalék célpont

Nagaszaki, ez a dél-japán város az ország katolikus híveinek központja volt. A második világháború idején 350 ezer ember élt itt, s Nagaszakinak sem tulajdonított különösebb stratégiai jelentőséget az amerikai hadvezetés. Az Egyesült Államok három nukleáris bombát gyártott le Los Alamosban, az elsőt a kísérleti robbantáshoz használták el, a másodikat, vagyis a Little Boyt Hirosimára dobták, a harmadikat pedig, amely alakja miatt a Fat Man, vagyis a Kövér Ember nevet kapta, a szintén japán Kokura városának szánták. Harry Truman amerikai elnök környezetében többen is úgy gondolták, hogy a hirosimai rombolás nem demonstrálja eléggé az Egyesült Államok katonai erejét, ezért feltétlenül szükség van még egy támadásra. (A Little Boyt egyébként tudományos értelemben uránbombának, a Fat Mant pedig plutóniumbombának nevezik.) Kokura annak idején jelentős katonai támaszpont volt, meglehet ezért is esett rá a választás Hirosima mellett. Csakhogy a támadás kijelölt napján, vagyis augusztus 9-én Kokura fölött vastag felhőréteg feküdt, az időjárás tehát alkalmatlan volt a pontos bombavetésre. Ezért a tartalék célpont fölé repült a Fat Mant szállító B-29-es. Fedélzetén csak egyetlen repülős, a radarkezelő, Jacob Beser volt az, aki részt vett a hirosimai támadásban is. Nagaszakiban nyolcvanezer ember halt meg, s hetvenötezren kaptak sugárfertőzést a nukleáris robbanás következtében. Több történész szerint a japán vezérkar nem reagált azonnal. Újra átgondolta a katonai helyzetet, s a két atombomba mellé „odatette” a szovjetek augusztus 8-i hadüzenetét is… Japán végül is a nagaszaki támadás után hat nappal, 1945. augusztus 15-én kapitulált. A megadásról szóló dokumentumot szeptember 2-án írták alá az amerikai Missouri csatahajó fedélzetén. Hivatalosan véget ért a második világháború.