Tudomány

Fővezéri fiaskó: nem várt csata Kápolnánál

„Egy császári katona felém rohant és megragadta a bal karomat. Tudtam, hogy mint osztrák fogoly, nem találok irgalmat. Masszív ezüstkeresztemmel fejbe vágtam és elszabadultam” – jegyezte fel a kápolnai ütközetről báró Mednyánszky Cézár római katolikus táb

A honvéd fősereg tervezett összpontosítása 1849 februárjában valósult meg. Kossuth és a magyar hadvezetés Szolnok, illetve Hatvan–Mezőkövesd–Tiszafüred felől számolt a császári offenzívával, de maguk is ezen vonalakon tervezték tavaszi támadásukat. Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagy Gödöllőről az északi útvonalon indult el, és az „importált” magyar fővezér, gróf Henryk Dembiński altábornagy csapataiba Kápolna mellett botlott, ám a találkozóharcot egyik fél sem itt tervezte.

KÁPOLNAI-CSATA
A február 27-i, második csatanap egyik döntő pillanata: báró Mednyánszky Cézár „hadlelkész” feszülettel a kezében vezeti rohamra a Zanini-bakákat Kápolnán. Than Mór vízfestménye (Forrás: Wikipedia)

Kossuth igencsak félreértelmezte Görgei váci nyilatkozatát, miáltal viszonyuk megromlott, ezért a francia emigrációban élő Dembiński altábornagyot hívta Magyarországra, és tette meg fővezérré, aki az 1830–31-es lengyel szabadságharcban litvániai visszavonulásával szerzett hírnevet, de támadó hadműveleteket nem vezetett. Zárkózottsága, indulatossága és kezdődő szenilitása nem tette szimpatikussá, ráadásul Klapka György ezredes azon tervét is negligálta, amely gróf Franz Schlik altábornagy bekerítését célozta. A „császári tábornokok legügyesebbike” nyugat felé hátrált Rimaszombatig, így csak utóvédjét érte veszteség. Az újdonsült fővezér március elején nyílt terepen, Eger és Gyöngyös környékén óhajtotta megvívni a döntő csatát, a Délvidékről beérkező gróf hernádvécsei és hajnácskeői Vécsey Károly és Damjanich János vezérőrnagyok hadosztályai parancsot kaptak, hogy a Tarna menti összpontosítást követően Szolnoknál hajtsanak végre elterelő támadást, miáltal a császáriak erejét megoszthatják. Ez megindult, de jócskán megkésve – március 5-én –, és ugyan magyar győzelmet hozott, de eredeti célját nem érte el.

A Délvidék január végére került a császáriak és a rácok kezére, miután azt a magyarok kiürítették. Az ellenség feltörte az aradi ostromzárat, és kellő utánpótlást juttatott be a védőknek, részeivel pedig már Szegedet veszélyeztette. Eszék honvéd őrserege február 14-én kapitulált, azonban Pétervárad felett továbbra is magyar zászlót lengetett a szél.

„Nincs híd, nincs haza!”

Erdélyben Józef Bem vezérőrnagy február 4-én Vízakna sótárnái természetes védelmét használta ki, így képes volt visszaverni báró Puchner Antal altábornagy rohamait. Aztán ellentámadást vezényelt, de a császári tartalék harcbavetése a nyílt terepen megállította a honvédeket, akiket eredeti állásaikból is kivetettek, Vízaknát pedig elfoglalták. A városkában feltorlódott vonat zöme az Erdélyi hadsereg pénztárával, irataival és tizenöt löveggel együtt az ellenség kezére került, míg Bem csapatai Szerdahelyen és Medgyesen gyülekeztek. Innen Déva felé hátráltak, ahol a Temesközből beérkezett segélysereggel egyesültek. Nem véletlenül írta Petőfi: „Négy nap dörgött az ágyu / Vizakna s Déva közt, / Ott minden talpalatnyi / Földet vér öntözött.” Szászsebesen a gyulafehérvári őrség különítménye legyilkolta az ott ápolt magyar sebesülteket, mire Bem szuronyharcban vette vissza a várost, és ugyanígy verekedték át magukat honvédei az oláh felkelőktől hemzsegő Szászvároson keresztül. Puchner is üldözte, s ezen harcokban sebesült meg a lövegei tüzét vezető Bem. Eközben Bukovinából Karl Urban ezredes meglepte a Borgói-szoros magyar őrségét, s legalább háromszáz foglyot ejtett. Az már csak hab volt a tortán, hogy Havasalföldről két orosz hadoszlop is Erdély földjére lépve, Brassót és Nagyszebent szállta meg. Puchner teljes erejével Bem ellen vonulhatott.

Február 9-én a császáriak Piski alá érkeztek, ahol a Sztrigyen átívelő hidat akarták elfoglalni. Báró magyargyerőmonostori Kemény Farkas alezredes dandára keményen ellenállt, olyannyira, hogy a kolozsvári 11. és a nagyváradi 55. honvédzászlóaljak a híd környékét megtisztították. Ám egyre jobban szorongatták a híd védőit, mire Déváról megérkezett Czecz János alezredes honvédeivel, majd nem sokkal később Bem, hadteste nagyobb részével. Bem rögtön üldözőbe vette az ellenséget, de a császáriak visszavágtak, és a sereg futásnak eredt. „Ne fuss, magyar! Ne fuss! Nincs híd, nincs haza!” – kiabálta az ősz vezér. A honvédek megálltak, a harc folytatódott, ráadásul az ellenfél muníciója kifogyott.

Az újabb roham, amelyben a 11. és a jászberényi 24. honvédzászlóaljak vettek részt, meghozta a győzelmet. A harcoló felek véres vesztesége 700-700 fő volt, de a császári sereg demoralizálódott, amit Bem azzal tetézett, hogy a retiráló Puchnert megkerülve Medgyesen keresztül erőltetett menetben a Borgói-szoros felé tartott, ahonnan Urbant ismét kiűzte.

Február derekán Windisch-Grätz megindult a Pest–Miskolc közötti országúton, pontosan arra, amerről a magyar csapatok közeledtek. Csak tizenhétezer katonája volt, mert jelentős erőket hagyott vissza a főváros védelmére, és Jelačić a Duna–Tisza közét biztosította, aki megpróbálta leromboltatni a cibakházi Tisza-hidat, de azt mesterházi Mesterházy István és gróf Leiningen-Westerburg Károly őrnagyok sikerrel akadályozták meg. Február 18-án Kompoltnál cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid ezredes huszárai szétverték az 5. Auersperger-vértesezred egy osztályát, aztán hat nap múlva Pétervásárán márkus- és batizfalvi Máriássy János alezredes ütött rajta Schlik hadtestén. A császáriak egyre távolabb kerültek ellátási bázisaiktól, míg a honvédek egyre közelebb, akiket a téli hadjárat megedzett és összekovácsolt. Február 26–27-én így került sor a Kápolna melletti találkozóharcra, amelyre egyik fél sem számított. Dembiński csapatai még felvonulóban voltak, hadseregét hadosztályonként alkalmazta, hogy hadtestparancsnokai ne bírálják döntéseit. A negyvenezer főt és 141 löveget számláló I., II. és VII. hadtest kilenc hadosztályából csak négy állt tizenkilencezer honvéddel és 63 ágyúval a mocsaras Tarna vonalán, a többi pedig fél–egynapi menettávolságra. Dembiński és Görgei épp Lévay Sándor nagyprépostnál ebédeltek Egerben, amikor értesültek a csata megkezdéséről, és Kápolna felé siettek. „Ezt még nem akartam! Ez még korai!” – dohogott Görgei szekerén a fővezér.

A döntőnek vélt összecsapás

A balszárnyon, Kálnál Sekulits István alezredes és a zömnél Máriássy alezredes hadosztályai tartották állásaikat, de északra Poeltenberg Ernő alezredes hadosztályának ki kellett ürítenie Al- és Feldebrőt, hogy Kerecsend felé vonuljon vissza. A jobbszárnyon a Dessewffy-hadosztály volt, ahol Klapka, a jobbszárny parancsnoka hibázott, ugyanis a siroki szorost – amerre Schlik igyekezett, hogy csatlakozzon Windisch-Grätzhez – kevés katonasággal szállta meg, így azt Schlik könnyedén elfoglalta. Dembiński is súlyos mulasztást követett el, amikor a hátrább lévő seregtesteknek csak este adott parancsot a felzárkózásra. Ezért a császáriak erőfölénybe kerültek, Schlik hadteste beérkezésével harmincezer főre és 165 lövegre emelkedett létszámuk.

Február 27-én a balszárny addigi parancsnoka, Görgei vette át a jobbszárny vezetését, Dembiński Poeltenberg csapatait hajnalban Verpelétre küldte. Schlik ekkorra már háromszoros túlereje révén kiszorította Dessewffyt Verpelétről, és a magyar jobbszárnyat bekerítéssel fenyegette. Dessewffy és Poeltenberg sikertelenül próbálta visszavenni a falut, végül Görgei tizenegy órakor a Kerecsend előtti magaslatokra vonta vissza e seregtesteket, ahol Schlik meg-megújuló támadásait tüzérségével tartóztatta fel. Reggelre csupán Aulich Lajos vezérőrnagy hadosztálya érkezett meg Kálba, ahol Sekulits egészen addig kitartott, amíg Aulich nem kapott parancsot, hogy a centrum segítségére siessen.

Kápolnán kritikussá vált a helyzet, a császári II. hadtest részei átkeltek a Tarna eltorlaszolt hídján, és a falu nyugati felét elfoglalták. Több sikertelen ellenlökést követően Dembiński személyesen vezette rohamra a Velence környéki olaszokból álló 16. Zanini-sorezred II. zászlóalját a 29/I. Schönhals-sorgyalogzászlóalj ellen. A lelkesedés a VII. hadtest római katolikus tábori lelkészét, báró aranyosmedgyesi Mednyánszky Cézárt is magával ragadta. Minderről így számolt be: „Vörös talárban, és kereszttel kezemben lovagoltam csapataink közt. Lelkesítettem a honvédeket, bátorítottam az újoncokat. Körutamban megláttam a mellénk állott olasz Zanini-ezredet. Már kétszer meghátrált, és most újabb parancsot kapott a császáriak által megszállt község elleni rohamra. (…) Dembinszky szárnysegéde felém sietett a paranccsal, hogy a zászlóaljat én is vezessem. Leszálltam lovamról, a katonákhoz néhány szót szóltam, majd előretörtünk. Kartácstűz fogadott, de az olaszok bátrabbak voltak, mint gondoltam. Behatoltak a községbe, és kitűzték a zászlónkat. De amint a császáriak ellenünk jöttek, megijedtek és szétfutottak. (…) Egy császári katona felém rohant és megragadta a bal karomat. Tudtam, hogy mint osztrák fogoly nem találok irgalmat. Masszív ezüstkeresztemmel fejbe vágtam és elszabadultam. (…) Golyók fütyültek körülöttem, de ép egészségben elértem csapatainkat. Csak talárom szakadt szét, és kissé meggörbült keresztem.”

Máriássy hadosztálya kiszorult a faluból, és attól keletre foglalt állást, miközben tüzérsége feltartóztatta a császáriakat. Tőle északra, Tófalunál újabb császári erők keltek át a Tarnán, és Máriássyt bekerítéssel fenyegették, ezért délután egy órakor Dembiński parancsot adott a zöm és a balszárny visszavonulására. Aulich eközben visszafordult Kál és a kompolti erdő felé, ahol Sekulits csapatai kerültek szorongatott helyzetbe, de a falut nem sikerült visszafoglalniuk, mert megérkezett a visszavonulási parancs. Schlik igen erősen nyomta a jobbszárnyat, amely délután két-három óra körül megkezdte a hátrálást.

A honvéd fősereg retirálása

A csatasík Windisch-Grätz birtokába jutott, s menten kiadta jelentését: „A lázadó csordákat Kápolnánál iszonyú mennyiségben találtam, de szétszórtam őket, s a legnagyobbrészt megsemmisítettem. A maradék a Tiszán keresztül menekült. Remélem, hogy néhány nap múlva Debrecenben leszek, s a pártütés fészkét hatalmamba kerítem.” A hercegnek nem volt igaza, nem aratott döntő győzelmet, és a honvédsereg morálját sem sikerült megtörnie. Dembiński nem vállalt újabb csatát, ezért február 28-án Mezőkövesdre vonult vissza, amikor Franz Deym vezérőrnagy lovassága utolérte Kmety György alezredes hadosztályát, mire az parancs nélkül szétkergette a császáriakat. Ezen a fősereg fellelkesülve megkezdte előrenyomulását, de azt Dembiński leállíttatta, és a Tisza mögé, Tiszafüredre parancsolta katonáit. Kossuth patetikus hangnemben tudósított: „Az ütközet nagyszerű volt. (…)

A kézviadalban seregeink mindenütt győztesek voltak. Az irtózatos álgyútűz által itt-ott pillanatnyira megzavarodott csapatok biztató szóra rendbe állottak vissza, s szuronyt szegezve rohanták meg újra meg újra az ellenséget. Február 27-e szívemelő dicsőség napja volt a magyar szabadság védseregeinek. A személyes vitézség nagyszerű jelenetei, melyekben e nap tábornokainktól kezdve le a közvitézek bátor tömegéig oly gazdag volt (…)” Görgei szarkasztikusan vélekedett meghátrálásukról: „Így végződött Dembiński támadó hadművelete, melyet a fővárosok visszafoglalására indított az osztrák főhadsereg ellen.”

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom