Tudomány

Ferenc József egyik utolsó ajándéka

Száz éve a montenegrói hadjáratban érték el egyik legnagyobb világháborús győzelmüket az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai

A kis balkáni állam, Montenegró 1916. január 23-án feltétel nélkül letette a fegyvert az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai előtt, vagyis a k. u. k. hadvezetés elégedetten jelenthette Ferenc Józsefnek, hogy a kis ország „Felséged lábai előtt hever!”. Az apró balkáni királyságot Szerbia megszállása után foglalták el a központi hatalmak.

Lovćen megrohamozása 20160118
www.keptar.oszk.hu/068400/068406/Magyar_063b)

Montenegró 1914 augusztusában – dacára hadserege kicsiny méretének és hiányos felszerelésének – kiállt balkáni szerb testvérállama mellett, és hadat üzent a Monarchiának, majd a Német Birodalomnak is. A montenegrói hadsereg a hadüzenetkor éppen újjászervezés alatt állt, és létszáma a mozgósítást követően sem haladta meg a hatvanezer főt. A csapatoknak nem volt egységes egyenruhájuk, és felszerelésük is olyannyira hiányos volt, hogy a montenegrói hadseregtől nem lehetett nagy hadműveleti manőverezést elvárni. A nagyobb harccselekmények ennek ellenére elkerülték az országot: a dualista állam Szerbia ellen három offenzívát hajtott végre 1914 folyamán, de Montenegró megleckéztetésére nem maradt elegendő erő.

Cetinje fontosságát valójában egyetlen tényező jelentette: az 1749 méter magas Lovćen hegycsúcsa valódi erődként magasodott a k. u. k. haditengerészet cattarói (kotori) kikötője fölött, ahonnan a montenegrói lövegek belőhették azt. Mindez súlyosan korlátozta a Monarchia flottájának mozgásterét, amely csak a jóval északabbra fekvő Pula kikötőjét használhatta zavartalanul. Ez a helyzet még jobban érződött, miután Olaszország hadat üzent Bécsnek 1915. május 23-án. Eddig az időpontig a Monarchia azért sem erőltette a Lovćen elfoglalását, mert ez provokálhatta volna az olasz irredenta törekvéseket, amelyek leplezetlenül megfogalmazták: az Adriának olasz beltengerré kell változnia. A római hadüzenet után azonban nem maradt ereje a Monarchiának, hogy elfoglalja a csúcsot.

A szent hegy elfoglalása

A katonai helyzet gyökeresen megváltozott 1915 őszén, amikor Bulgária csatlakozott a központi hatalmakhoz, majd az August von Mackensen német tábornagy vezette német–osztrák–magyar–bolgár egységek november végére elfoglalták Szerbiát.

Szerbia leigázását követően a háború korábbi szakasza folyamán már többször jelentkező vita ismét fellángolt a Német Birodalom, valamint a Monarchia hadvezetése között. Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök ugyanis megelégedett a Szerbia elleni győzelemmel, vagyis a Berlin–Isztambul vasútvonal biztosításával, és nem akart több erőt a Balkánra pazarolni. Ekkor már ugyanis tervbe vette, hogy 1916-ban egy elsöprő erejű offenzívával szétzúzza a nyugati fronton az angol–francia erőket, amelytől a háború megnyerését várta. Monarchiabéli kollégája, Franz Conrad von Hötzendorf vezérezredes azonban másképp látta a helyzetet: létfontosságúnak vélte a balkáni helyzet végleges rendezését, amely nem jelenthetett mást, mint hogy kisöpörjék az antantot a félszigetről. Ennek keretében tehát végezni kellett a montenegrói hadsereggel, továbbá a görög semlegességet megsértő angol–francia expedíciós erőkkel, amelyek Szaloniki vidékén gyülekeztek. Conrad látványosan szakítva Falkenhaynnal, kivonta a balkáni hadjáratot irányító August von Mackensen seregcsoportjából a k. u. k. 3. hadsereget, és 1915. december 20-án megparancsolta, hogy foglalják el Montenegrót.

A Kövess Hermann gyalogsági tábornok által vezényelt hadsereg fontos, ám mégis csak statiszta szerepet játszott Szerbia elfoglalásában, most azonban főszereplővé lépett elő a balkáni csatározásokban. Kövess háromszoros erőfölény birtokában támadhatott, ám 170 ezer fős seregének meg kellett birkóznia a nehéz hegyi tereppel, valamint a zord téli időjárással is. Az első világháborús viszonyok közepette, amikor a védekező fél a fegyverkezés akkori állása szerint jelentősebb előnyöket élvezett, ez a háromszoros fölény sem borítékolhatta a diadalt – az olasz fronton például a Monarchia csapatai csaknem ötszörös túlerőben lévő csapatok támadásait verték vissza az első isonzói csaták során.

A montenegrói hadjárat azonban az osztrák–magyar fegyverek győzelmét hozta el. A k. u. k. 47. gyaloghadosztálya – amely jelentős honvédalakulatokat tömörített magában – Ignaz Trollmann altábornagy parancsnoksága alatt 1916. január 11-én gyalogsági rohammal meghódította a Lovćen-hegycsúcsot, miután a XIX. hadtest a flotta és a nehéztüzérség segítségével rohaméretté lőtte a montenegróiak állásait. Trollmann csapatainak sikerült teljesen elűzniük a montenegrói helyőrséget, és ezért az altábornagy a „von Lovćenberg” nemesi előnevet kapta.

Montenegró szent hegyének elfoglalása rendkívül pozitívan hatott a dualista állam csapatainak moráljára, míg az ellenség harci szelleme érthető módon megcsappant. Ezt követően az északkeleti országrész kivételével a montenegrói hadsereg komolyabb ellenállást már nem tudott kifejteni, és január 11-én hatnapos fegyverszünetért folyamodott. Conrad azonban csak abban az esetben volt hajlandó tárgyalni, ha a tenger felé menekülő maradék szerb csapatok is kapitulálnak, ez azonban nem teljesült, így folytatódott a hadművelet. Január 13-án a Monarchia elfoglalta Cetinjét, ezzel Brüsszel és Belgrád után a központi hatalmak már az antant harmadik fővárosát tudhatták magukénak. A főváros elestét követően I. Miklós montenegrói király saját kezével írt proklamációt juttatott el a diadalittas XIX. hadtesthez, amelyben az ellenségeskedések beszüntetését kérte.

Conrad azonban táviratban tudatta a 3. hadsereg parancsnokával, Kövess tábornokkal, hogy folytassa a hadműveleteket, egészen addig, amíg a teljes montenegrói királyi hadsereg feltétel nélkül meg nem adja magát és a még montenegrói földön található szerb csapatok le nem teszik a fegyvert.

Mohóság és reálpolitika

Január 13-án montenegrói tisztek átadták I. Miklós montenegrói király kézzel írt levelét a k. u. k. XIX. hadtestnek, amelyben az Ferenc József császárhoz fordul, kérve az ellenségeskedések beszüntetését, és tisztes feltételekkel békéért folyamodott. Ám Ferenc József sem tágított a feltétel nélküli kapitulációtól. Montenegró január 17-án újabb táviratot küldött, amelyben közölte, hogy Ausztria–Magyarország minden feltételének aláveti magát, és fegyverletételt ajánlott. Ám ez még mindig nem valósult meg, mivel néhány montenegrói egység saját szakállára tovább harcolt. Conrad azonban teljesen elégedett volt ezzel, mivel e módon a k. u. k. csapatok tovább tudtak dél felé, Albánia irányába előrenyomulni. Végül aztán január 23-án került sor a teljes kapitulációra.

Conrad már 1915 szilveszterén – egy feljegyzésben – részletesen foglalkozott a Balkán rendezésének kérdésével. A két renitens szerb államot az osztrák vezérkari főnök lényegében Koszovó és a mai Macedónia területére szorította volna vissza. A vezérkari főnök annexiós törekvéseinek legnagyobb ellenzője gróf Tisza István magyar miniszterelnök volt, aki a délszláv népesség további növekedése miatt a Monarchia, de különösen a Magyar Királyság destabilizálódásától tartott. Von Hötzendorf ellenben úgy vélte, hogy „csak Szerbia és Montenegró annexiója tudja megszabadítani a Monarchiát attól a súlyos veszélytől, amely ebbe – minden idők legborzalmasabb – háborújába kényszerítette”.

Ausztria–Magyarország 1916 elején teljes joggal bízhatott abban, hogy az új esztendőben sikeresen és győzelmesen le tudja zárni a háborút.

Conrad egyértelműen azt követelte, hogy Montenegró veszítse el független állami mivoltát és olvadjon be a Monarchiába, de minimális célkitűzésként az ország megcsonkítását akarta, valamint azt, hogy főváros Podgorica legyen Cetinje helyett. (Az osztrák tábornok követelése 1945 után megvalósult, amikor Tito Montenegró fővárosát Podgoricába, akkori nevén Titográdba helyezte át). A Monarchia vezető politikusainak ellenállása végül meghátrálásra késztette a tábornokot, aki belenyugodott, hogy időlegesen csak katonai megszállás alá helyezik az országot. Ferenc József Conrad számára csak a katonailag nélkülözhetetlen területek átadását tette lehetővé, és megkívánta, hogy Montenegrót a jövőben az Osztrák–Magyar Monarchia képviselje külpolitikailag. Az osztrák–magyar uralkodó tehát nem támasztott nyomasztó feltételeket a leigázott balkáni királysággal szemben, még ha szuverenitásától meg is fosztotta.

A feltétel nélküli megadása pillanatában Montenegró belső rendje teljesen felbomlott. A király és a kormány elmenekült, de parancsot adtak az ellenállás folytatására. Néhány vajda hátramaradt, a hadsereg maradéka letette a fegyvert, vagy Albániába menekült. A helyzetet jól jellemzi, hogy a már osztrák–magyar hadifogságban lévő montenegrói hadifoglyok megtagadták a hazatérést, mivel nem akartak visszatérni a politikailag és gazdaságilag elpusztított ország kaotikus viszonyai közé.

A győzelem ára és hozadéka

Montenegró pacifikálása után a k. u. k. erők nem álltak meg, és benyomultak Albániába, ahol rövidesen egy új osztrák–magyar–olasz front nyílt meg. A szerb hadsereg maradékát ugyanis Valona kikötőjében hajózták be, hogy aztán Korfura szállítsák azt, és ehhez szükséges volt a környező albán területek biztosítására. Bár a fiatal, 1913-ban létrehozott állam mintegy kétharmadát elfoglalták, az ország déli részén az antantnak sikerült megvetnie a lábát, így az Osztrák–Magyar Monarchiának meg kellett azzal elégednie, hogy a Balkán jelentős részét katonai megszállás alá vonta. Mindez paradox módon Montenegró esetében is jelentős infrastrukturális fejlődéssel járt együtt: az iskolarendszer kiépítése, a postai hálózat létrehozása, az út- és útvonalépítés: mindezek természetesen a megszállással függtek össze, mégis pozitív hozadékuk is volt.

Ausztria–Magyarország politikai és katonai vezetése számára a nyugat-balkáni siker elégtételt jelentett. A k. u. k. hadseregben tábornoktól a közkatonáig mindenkiben elevenen élt a megalázó vereségsorozat, amelyet a szerb hadseregtől szenvedtek el. Most a k. u. k. haderő bebizonyította, hogy háromszoros erőfölény birtokában még a téli, rendkívül nehéz hegyi terepen való gyors hadjárat sem jelent nagy akadályt, mi több: önálló hadműveletben is képes jelentős győzelmet aratni. A győzelem rendkívül pozitívan hatott a hadvezetés moráljára, amely a két szövetséges vezérkari főnök kibéküléséhez vezetett, ám mindez nem feledhette, hogy Szaloniki ellen elmaradt a központi hatalmak offenzívája, és hamarosan megkezdődött a nyugati fronton az a vérfürdő, amely az első világháború emlékezetére leginkább rányomta vészterhes bélyegét.

Montenegró egészen 1918 októberéig a Monarchia megszállása alatt maradt, és bár a győztes oldalon fejezte be a háborút, az ország szuverenitását nem állították helyre. Az apró államot a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba olvasztották, és az uralkodó dinasztiát detronizálták. Az ország neve csak 2003-ban került vissza a világ térképeire.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom