Történelem
Elveszett mára az átmentett hatalom
A hazai kommunisták nem akarták feladni, a rendszerváltozás is csupán egy lehetőséget jelentett nekik pozícióik megőrzésére
Erről beszélgettünk a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum két fiatal kutatójával, Orosz Tímeával és Halmy Kunddal, akik könyvet is írtak e témában A politikai túlélés művészete címmel, szerzőtársuk Fricz Tamás politológus volt.
Sinkovics Ferenc: Az önök kutatásai-ból is kiderül, nem voltak olyan ostobák a kádári elit tagjai, mint ahogy azt ma oly sokan hiszik. A nyolcvanas évek elején pontos diagnózissal rendelkeztek a rendszer betegségeiről. Furcsa viszont, hogy nem tettek semmit egészen 1988-ig, a társasági törvény megszületéséig…
Orosz Tímea: Az derült ki a korabeli dokumentumokból, hogy bár ismerték a bajok természetét, egyfajta tehetetlenség ült a vezetésen. Mindenki legfölülről, Kádár Jánostól várta a megoldást.
Halmy Kund: Pontosan érzékelték, hogy a gazdaság akkori szerkezete, a fejlődés lassú üteme mellett nem lehet fenntartani a szocialista rendszert. A bajok az ország monetáris politikáján látszottak leginkább. Ahhoz, hogy a társadalom az addig megszokott életszínvonalon élhessen, külföldi kölcsönöket vett fel a vezetés már 1975-től kezdve, s ez a folyamat 1979-től aztán még inkább felerősödött. Például Nyers Rezső, de más gazdasági szakemberek is tudták, ezek már a krízis jelei, de érdekes módon a rendszer összeomlására nem gondoltak. Azt hitték, megreformálható a szocia-lizmus. A reform szent fogalom lett, hiszen a hazai szocializmus története reformok sorozatáról szólt már a hatvanas évek óta. Elkezdett reformok, befulladt reformok, újraindított reformok… Így festett az élet.
S. F.: Amikor az ország 1982-ben csatlakozott az IMF-hez, az is egyfajta „reformlépés” volt?
H. K.: Az már a kudarc végső beismerése volt szerintem. Az eredmény ismert: 1990-re 25 milliárd dollárra rúgott a magyar államadósság, lényegében ezt görgetjük magunk előtt, ennek a következményeivel küszködünk ma is. Kádár és környezete nagyon félt az életszínvonal zuhanásától, illetve attól, hogy egy új 1956 robban ki ennek nyomán, vagy a lengyel példát követve létrejön idehaza is egy, a Szolidaritáshoz hasonló mozgalom.
O. T.: A Politikai Bizottság jegyzőkönyveiben olvasható, hogy a vezetés és a körülöttük csoportosuló szakemberek nyíltan beszéltek arról, hogy az 1978-tól felvett hitelek célja egyelőre az életszínvonal fenntartása. Ki is mondták, hogy a felvett pénzek nem elegendők a gazdasági struktúraváltásra. A hiteleket valóban felélte az ország, csak morzsák jutottak belőlük innovációra, befektetésekre.
H. K.: Ezért is mondta cinikusan Thürmer Gyula a kilencvenes években, hogy azt a hitelt legalább megettük. Pontosabban: mi ettük meg...
S. F.: Mi derül ki a dokumentumokból, az IMF már akkor is folyamatosan okoskodott a magyarokkal?
H. K.: Pár havonta itt járt a tárgyalódelegációja Budapesten, tanácskoztak, egyezségeket kötöttek, de nem látni nyomát annak, hogy ilyen-olyan elvárásaik lettek volna, a kölcsönöket nem kötötték konkrét feltételekhez, célrendszerekhez. Egyszerűen csak el akarták kötelezni maguk felé az országot, hogy aztán egy rendszerváltás esetén kihasználhassák az ebben rejlő lehetőségeket. Ahogy ez meg is történt.
O. T.: Igen, pontosan látták, hogy a keleti blokk országainak gazdasága hosszú távon működésképtelen, fenntarthatatlan, s úgy tűnik, ha óvatos lépésekkel is, de már akkor igyekeztek beépülni az itteni gazdasági rendszerekbe, és kiszolgáltatottá tenni ezeket a rendszereket. Ma is tart ez a folyamat.
S. F.: Hogyan reagált Moszkva az IMF- csatlakozásunkra? Mert mindez azt is jelenthette számára, hogy Magyarország hamarosan elhagyhatja a szocialista tábort.
H. K.: Moszkva higgadt maradt. Látta, hogy bizonyos államokat nem lehet másként megmenteni, csak ha engedi, hogy hiteleket vegyenek fel akár a Nyugattól is.
O. T.: A nyolcvanas években a Szovjetunió fokozatosan levette a kezét a csatlós országokról. Már a lengyelországi eseményekbe sem tudott érdemben beavatkozni, nem volt meg az efféle akciókhoz a pénze, az ereje, nem voltak hozzá eszközei. Jobb híján rábízták az ottani elitekre a problémák megoldását, csak egy dolog maradt fontos: fenntartani a rendszert.
S. F.: Az önök könyvbeli okfejtései-ből úgy tűnik, mintha a nyolcvanas évek legvégén épp a többpártrendszerben ismerte volna fel a menekülési utat az MSZMP. Vagy ezt csak kényszermegoldásnak tekintette?
H. K.: A kommunista uralom cinikus dolog. Kizárólag a hatalomhoz, a személyi hatalomhoz ragaszkodik. Innen nézve bármilyen megoldást és reformot elfogad. Ez színtiszta pragmatizmus. A többpártrendszer mint olyan 1988-ig ördögtől való dolognak számított a pártban. De megjelentek a színen az ellenzéki erők, új helyzet keletkezett, az MSZMP pedig ebből is a legtöbbet akarta kihozni. Többpártrendszert MSZMP-s dominanciával, MSZMP-s kormánnyal.
O. T.: Az 1988-as májusi pártértekezleten, Kádár leváltásakor még senki sem gondolkodott többpártrendszerben. Szocializmusban és egypártrendszerben gondolkodtak, ezt fenntartva akartak változtatni is.
H. K.: Igen, így van, a gorbacsovi utat tartották járhatónak, ami szintén egypártrendszert jelentett.
O. T.: Viszont alig egy évvel később, az 1989-es kongresszuson már tényként kezelték Grószék a többpártrendszert. Az MSZMP nem tett határozott lépéseket ebbe az irányba, csak engedte sodortatni magát. És tényleg a saját dominanciájának megtartásában reménykedett. Ez a többi volt szocialista országban is így volt. hamar felismerték aztán az állampártok, nem is baj, ha más erők is ott vannak majd mellettük, így megoszthatják a múltban vétett hibák és bűnök felelősségét. Arra nem számítottak sehol sem az állampártok, így az MSZMP sem, hogy az első demokratikus választások mekkora változást hoznak majd.
H. K.: Szerintem nálunk azért a legbelsőbb mag felkészült egy markánsabb fordulat lehetőségére. Tudta, hogy a gazdasági hatalom az igazi hatalom. Ezt építette ki az 1988-tól induló előprivatizációval. Politikai téren fokozatosan lépegetett visszafelé, ez látszott a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain is. Az is a stratégiájának része volt, hogy átengedte a hatalmat 1990-ben, mert tudta, hogy gazdasági erejénél fogva nemsokára könnyedén visszaszerezheti azt. Hideg, kiszámított lépéseket, tudatosságot, tervszerűséget, megírt forgatókönyveket látok mindezek mögött. Új ember, Horn Gyula emelkedett magasra ezeken a hullámokon. Ez a folyamat évtizedes időintervallumban nehezítette meg, odázta el a valódi, mélyenszántó rendszerváltozást.
S. F.: Ma sem értjük, miként tudták a szemünk láttára „ellopni” az országot. Ennyire buták, tájékozatlanok vagy éppen közömbösek lennének a magyarok, hogy engedik így becsapni magukat?
H. K.: Arról, ami a vagyonszerzés terén ment, halvány fogalmuk sem volt. Az üzemek „kikáeftézésénél” az volt a jelszó, hogy a régi vezetők kezében kell hagyni a vagyont, mert ők képesek megtartani a munkahelyeket és irányítani az adott gyáregységeket, vállalatrészeket. A munkások, a kisemberek nem tudnának mit kezdeni vele. Ez volt a széles körben terjesztett propaganda. Később pedig hiába állt munkába tizenhat új miniszterrel az Antall-kormány, a minisztériumi irányításban, a közigazgatásban nem lehetett mindenkit lecserélni. Tele voltak az apparátusok szocialista elkötelezettségű emberekkel.
O. T.: Antall József kijelentette, hogy semmilyen módon sem kerülhet be a kormányába olyan ember, aki az MSZMP tagja volt. Pozsgay Imre azt mondta viszont, hogy Antall József átesett a ló másik oldalára, hiszen semmiképpen sem volt hajlandó tárgyalni a régi gazdasági szakemberekkel. Az új kormány úgy írta meg a maga gazdasági programját, hogy nem is volt tisztában a tényekkel. A szocia-listák már itt, ezen a ponton borítékolták az Antall-kormány bukását. Antall József jó szándéka megkérdőjelezhetetlen, viszont tele volt naiv reményekkel a miniszterelnök.
S. F.: A kutatásaikból kiderül, hogy az MSZMP a nacionalizmust tartotta magára nézve a legfőbb ideo- lógiai veszélynek. Ezzel kicsit ki is lógott a szocialista tábor állampártjainak sorából.
H. K.: Romániában, Lengyelországban például a kommunista elit hatalomgyakorlásában mélyen benne volt a nemzeti gondolat, már csak a történelmi tradíciók miatt is. Nálunk az egész rendszer liberális berendezkedése és 1956 miatt az egész rendszer nemzetellenes volt, mert tudta, hogy a nemzeti gondolat alapjain lehetne idehaza nagy ellenzéki mozgalmat fölépíteni. Még az NDK vezetői gondolkodtak hasonlóan.
S. F.: Mi változott azóta? Ma is ez a baloldal alapállása, ahogy a hazai liberálisoké is. Sőt, úgy tűnik, épp a nemzetellenesség lökte őket egymás karjaiba…
O. T.: A nemzetek ügyét meghaladottnak tekinti mind a kettő. A Kádár-rendszer extrém módon nyomta el a nemzeti értékeket. Nem foglalkozott a határainkon túli magyarok sorsával, mert „baráti viszonyra” törekedett a szomszédos országokkal. Trianon emlékét ki akarta radírozni az emberek tudatából. Hibát követett el, mert így a határainkon túli magyarok kérdése kimondottan jobboldali agendává vált hazánkban. Most ennek issza a baloldal a levét.
H. K.: A balliberális erők mondhatni leelőzték önmagukat. Úgy gondolták, hogy ők nagyon haladóak, nagyon modernek. A nyolcvanas években született egy tanulmány, amelyben megdöbbenve észleli egy magyar történész, természetesen baloldali, hogy Európában felbukkan itt is, ott is a nemzeti gondolat. Nyilván ő is úgy gondolta, hogy – mint egy scfi-fi regényben – kialakul a világállam, amelyet az okosak, vagyis ők vezetnek, a többiek majd szépen, szelíden elvannak.
O. T.: Robert Schuman, az egykori német–francia kereszténydemokrata politikus a háború után megmondta, addig működőképes az európai integráció, amíg békén hagyják a nemzetállamokat. Ez még 1953-ban, az Európai Szén- és Acélközösség megalakulásakor hangzott el. A történelmi és kulturális hagyományokat nem lehet kiirtani egy nép tudatából.
H. K.: Ha lesz változás a népek nemzeti öntudatában, az csak organikus módon történhet meg, hosszú évszázadok alatt. A magyar bal- és liberális oldal magyarellenessége egyébként megér egy külön misét száz–százötven évre visszamenőleg.
S. F.: Kié most a politikai tér? Mert ahogy az önök kötetében is szerepel, a balliberális oldal sokáig azt hitte, az övé. Visszavonhatatlanul…
H. K.: A rendszerváltás utáni két évtizedben alapvetően az övék volt. Ennek a 2008-as válság vetett véget.
S. F.: Milyen volt a belső kommunikáció a párton, illetve a pártvezetésen belül?
O. T.: Őszintén beszéltek. Tehették, mert szinte minden fontos iratot titkosítottak. A jegyzőkönyvekben nincs nyomuk a személyi ellentéteknek, bár akadnak bennük élesebb párbeszédek, sőt, kirohanások is, de a Kádár-féle vezérvonallal nem ment szembe senki sem. Már 1979-ben kimondták, hogy tönkrement az ország. Ha az akkor készült jegyzőkönyveket összevetjük az 1988-as anyagokkal, nem látunk különbséget, ugyanazokkal az alapproblémákkal foglalkoztak. Tehát majd tíz év pergett le szinte teljes tétlenségben. És ez döbbenetes. Ezzel kezdtük egyébként most a beszélgetést.
H. K.: Általában az ügynökkérdés van még ma is a kutatások és a közfigyelem centrumában. Ez valahol érthető is, bár szerintem fontosabb ennél, mikor és hogyan születtek a döntések életről és halálról valamilyen pártvezetői szinten, vagy minisztériumi apparátusban. Ezek a döntések határozták meg az ország sorsát, e döntésekből érthető meg jelenünk számos sajátossága is.