Történelem
Doberdót a pokol tornácának hívták
A magyar katonai helytállás és hősiesség iskolapéldája volt az a kemény harc, amely éppen száz éve folyt az olasz fronton
A korabeli feljegyzések és újságcikkek arról tanúskodnak, hogy a magyar társadalom szélesebb rétegei igazából csak az olaszok ellen folytatott háborút fogadták el. Olaszországot ugyanis árulónak tekintették. Azaz olyan államnak, amely a Nagy Háború kezdetén még a tengelyhatalmak, vagyis Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia szövetségese volt, de 1915 áprilisában sikerrel fordította meg és állította maga mellé az antant. Komoly területi nyereségek ígéretével. Mindezt az úgynevezett titkos londoni egyezményben rögzítették.
Az olasz királyság a tengelyhatalmak szövetségeseként nem vett részt katonai műveletekben, a londoni egyezmény viszont kötelezte, hogy egy hónapon belül ténylegesen harcba szálljon az antant oldalán. Az olasz területi ambíciók egyik legfontosabbika Dél-Tirol elfoglalása mellett az Isonzó völgy és Isztria meghódítása egészen Fiume városáig. Róma nem titkoltan arról ábrándozott, hogy idővel az igazi nagyhatalmak sorába emelkedhet ezen az úton. Az olasz politikai ethoszról érdemes megjegyezni, hogy Róma kezdetben csak Bécsnek üzent hadat, Berlinnek nem, mert felettébb tartott a német hadsereg erejétől. De 1916 augusztusában Olaszország és Németország között is elkerülhetetlenül beállt a hadiállapot.
Az olasz túlerő
Tizenegy, más források szerint tizenkét nagy csatát vívtak az Isonzó folyó mentén, amely a Júliai-Alpokban, a Trenta-völgyben ered és az Adriai-tengerbe ömlik száznegyven kilométerrel odébb. Ezeket az ütközeteket hívja isonzói csatáknak a történelemtudomány, és ezeknek a harcoknak a részét képezik a doberdói fennsí-kért folytatott küzdelmek is. Jellemző az erőviszonyokra, hogy az olasz előretörés kezdetekor Róma százhuszonhárom zászlóaljjal támadt, míg Bécs csak tizenkettőt tudott szembeállítani ezzel a tömeggel. A tüzérségben is nyomasztó volt az olasz fölény. Csak az enyhített valamit a különbségeken, hogy a Monarchia harcedzett, és az olaszokénál alaposabban kiképzett csapatokkal rendelkezett, de sokat számított az is, hogy a Monarchia ipara – ideértve a hadiipart is – magasabb szinten állt, mint az olasz. És még valami: az osztrák–magyar tisztképzést – a híres, vasfegyelmű katonaiskolákat – össze sem lehetett hasonlítani a sokkal „könnyedebb” olasz tisztképzéssel.
A doberdói fennsíkért 1915. július 18-án indult meg a küzdelem a második isonzói csata részeként. Ez a fennsík hatvan négyzetkilométernyi karsztos terület a folyó bal partján, több, katonailag fontos magaslattal. Időközben igen jelentős erősítéseket küldött a térségbe a Monarchia hadvezetése, de az olaszok még így is több mint kétszeres számbeli fölényben voltak. Ráadásul a doberdói fennsík katonai szempontból különleges terep volt. Mészkő talaját nem fogta az ásó, de a csákány sem. A katonák sekély, nagy nehezen kicsákányozott árkokban lapultak, illetve egymásra rakott kövekből emeltek fedezékeket. A csatában azonban kiderült, hogy ezek a kövek csak megsokszorozzák a becsapódó ellenséges gránátok hatását – ezt másodlagos repeszhatásnak hívták –, így sokszor inkább a nyílt terepen hasaltak az emberek, többnyire a tisztjeikkel együtt. Doberdó másik jellegzetessége, hogy a mostoha talaj miatt kevés volt a fa és a bokor, a fennsík kisebb-nagyobb szikláin nyáron meg lehetett sütni egy tojást déli tizenkét órakor. A visszaemlékezések szerint az olaszok állásai viszont sok esetben a fennsík előtti kertekben, gyümölcsösökben húzódtak, nem szenvedtek a naptól, de ha támadásra indultak, akkor meg kellett küzdeniük a Doberdóra vezető lejtőkkel, amelyeket azonban már előre belőttek az osztrák–magyar géppuskák és ágyúk.
Tífusz és diaré
Doberdó sokat emlegetett átka még, hogy itt nem voltak kutak, vízforrá-sok, a vizet távoli helyekről kellett hozni. Kínzó szomjúság gyötörte a legtöbb osztrák–magyar katonát, akik viszont a pocsolyákra is ráfanyalodtak, azok súlyos fertőzéseket kaptak. A diaré, vagyis a hasmenés általános betegségnek számított a fennsíkon állomásozó csapatoknál, akárcsak a tífusz, hisz a vízhiány miatt tisztálkodni sem tudtak az emberek. Rendkívüli gondot jelentettek a viperák is. Nagy számban éltek Doberdón, az olasz gránáttűz hátraszorította őket a mögöttes vonalakhoz, ahol viszont a legtöbb raj vagy szakasz „kígyóőröket” állított alvás idejére. Az ő feladatuk volt elkergetni a mérges hüllőket az alvó katonák közeléből. Az élet rendje megfordult, nappal aludtak, illetve pihentek az emberek, mást nem is tehettek, mert az olasz tüzérség és a géppuskák a legkisebb mozgásra is tüzeltek. Éjjel folyt a fegyverek karbantartása, a lőszer és az élelmiszer előreszállítása, az egységek felváltása, a fedezékek javítása, bővítése. Még a súlyos sebesültek hátraviteléhez is meg kellett várniuk a sötétedést a szanitéceknek.
Miért pont a doberdói fennsíkon védekeztek a Monarchia csapatai, ha ott ennyire mostoha körülmények uralkodtak? Csakhogy fennsík zárta le a Görz városa felé vezető utat, márpedig Görz elfoglalása volt az olasz hadvezetés egyik kiemelt stratégiai célja. Az 1915 júliusában megkezdett olasz offenzíva nem ért el nagyobb eredményeket az Isonzó mentén. A harc súlypontja a doberdói fennsíkra nehezedett, itt ugyan az olaszok július 25-én elfoglalták az igen fontosnak tartott Monte San Michele-magaslatot, de nem tudták megtartani. A veszteségek mindkét oldalon nagyok voltak, ami több forrás szerint itt is, ott is egyaránt negyvenezer főt jelentett.
Megváltoztak az erőviszonyok
Augusztus 3-ig, más dokumentumok szerint augusztus 10-ig tartottak a második isonzói csata harcai, de azután sem ereszkedett csend a tájra. Az olasz Luigi Cadorna tábornok a tüzérségét erősítette, olyannyira, hogy idővel már harminc és feles mozsarakkal is lövette a doberdói osztrák–magyar állásokat, a Monarchia vezetése pedig légkalapácsok és robbantások segítségével fejlesztette a védrendszert, mély árkokat, sőt fedezéknek szánt barlangokat vájva a mészkőben. A harcok folytatódtak, egy évvel később, 1916 augusztusában az olaszok végül elfoglalták Görz városát. Ezt elsősorban annak köszönhették, hogy a nem sokkal korábban beindult orosz offenzíva miatt a Monarchia vezetése csapatokat dobott át Doberdóról is a keleti hadszíntérre. Görz viszont mégsem lett az az ugródeszka, aminek az olasz vezetés eredetileg képzelte. Még 1916 augusztusában ugyanis beállt a hadiállapot Róma és Berlin között. Idővel német csapatok érkeztek az isonzói frontra, és ez az erőviszonyok megváltozásához vezetett. Olyannyira, hogy az 1917 októberében Caporettónál meginduló német és osztrák–magyar offenzíva száz kilométerre behatolt Olaszország eredeti területére. Ez vetett véget a doberdói összecsapások sorozatának is. Az olasz haderőt csak az antant gyors közbelépése mentette meg az összeomlástól.
Nehezen számszerűsíthető az állítás, amely szerint az isonzói harcokban, így a doberdói összecsapásokban is elsősorban a magyar katonák voltak túlsúlyban a Monarchia kötelékeiben. Annyit azonban tudni, hogy az ötszáz-hatszázezer főre becsült első világháborús magyar veszteség fele is az olasz frontokra esett. Ez jóval több a doni veszteségnél. Évente tartanak közös megemlékezést a harcok helyszínén és az ott létesített emlékhelyeken az olasz és magyar szervezetek, most pedig már a magyar Isonzó Expressz nevű vonat „zarándokolt” végig utasaival az egykori frontvonal mentén. A háború után hamar megváltozott az olasz–magyar viszony, az olasz királyság volt az első, amely hivatalos politikai kapcsolatot létesített a Trianonban megcsonkított és a szinte mindenhonnan kiközösített Magyarországgal.
Nem világméretű háborúkra, csak gyarmatszerzésre szánták a hadsereget
Amikor Róma úgy gondolta, elpártol
A legtöbb olasz történész ma is komoly katonai teljesítménynek tartja azt a harcot, amelyet az olasz haderő vívott az Isonzó völgyében, közelebbről pedig a doberdói fennsíkon. Az ország lakosairól már a korabeli beszámolókban is feljegyezték, hogy alapvetően antimilitarista beállítottságúak. Gondolkodásukat elsősorban a családjuk, a rokonságuk, valamint ilyen-olyan települési közösségeik sorsa határozza meg, a nagy, nemzeti volumenű kérdéseket távolinak, megfoghatatlannak tekintik.
Az ország lakosságának harminchat százaléka volt írástudatlan ezekben az időkben, a mezőgazdasági termelés bizonytalan alapokon állt, akárcsak az ipar, az olasz acéltermelés mértéke nem érte el a jóval kisebb Belgium acéltermelésének felét sem. Olaszországban az első világháború előtt nem volt hadkötelezettség, Róma hivatásos hadsereggel rendelkezett, de ez a hadsereg is szűkölködött tisztekben, korszerű fegyverekben és lőszerben egyaránt. Inkább a kedélyességéről volt híres, mint fegyelméről. Az olasz egyesítés után az ország elitje nem számított nagyobb háborúkra, a hadseregre elsősorban gyarmati hódításaihoz volt szüksége. (Szomáliát 1890-ben annektálta, Eritreát 1892-ben. Az igencsak elmaradott Etiópia viszont legyőzte az olasz csapatokat 1896-ban. Igaz, Olaszország később, 1912-ben még el tudta ragadni a Török Birodalomtól Líbiát és a Dodekánészosz szigeteket.) A római elit mindenekelőtt terjeszkedéssel, azaz új anyagi és emberi erőforrások megszerzésével akarta kivezetni az országot a szegénységből és a relatív elmaradottságból. A tengelyhatalmaknál keresett támaszt, szövetséget kötött velük, Bécs és Berlin is balkáni engedményekkel kecsegtette, csak hogy megtarthassa. Az antant azonban többet ígért az 1915 áprilisában megkötött titkos londoni egyezményben. Róma végül oda pártolt. Paradox módon Olaszországot épp a háború indította meg egy új fejlődési pályán, és a harc, valamint a harcot lezáró győzelem és a vele járó területi nyereségek megteremtették, majd meg is erősítették az olasz nemzettudatot.