Történelem

Az egyházak és az államsegély a kezdetektől Mária Teréziáig

A királynő a vándordiákok külföldi tanulmányútjainak finanszírozását is ellenőriztette (1.)

Hogyan folytathatott a szabadelvű magyar állam a száz évvel korábbi jozefinizmushoz sokban hasonlító egyházpolitikát? Az egyházak és az államsegély vizsgálata által a „cseppben a tenger” elve alapján feltárul előttünk a mindenkori valláspolitikai környezet.

Mária Terézia 20160830
Mária Terézia igyekezett kiterjeszteni befolyását a katolikus egyházra (Forrás: Wikipédia)

Mivel a szocialista időszak az egész problémát a progresszió-regresszió tengely, az egyházellenesség és a hagyományos elitek kárhoztatásának propagandisztikus narratívái felől közelítette, és egy retrospektív szemlélet alapján nagyban meghamisította, szükséges, hogy a kérdést újra vizsgálat tárgyává tegyük.

Az úgynevezett államsegélyes egyházpolitika a 18. században az állami kongruapolitikából nőtt ki. De mi is volt az a kongrua? Az, hogy a keresztény közösség (társadalom) saját örök és földi java érdekében congrua sustentatiót, vagyis méltó megélhetést, megfelelő ellátást biztosít lelki funkciókat végző elöljáróinak. Ennek újszövetségi alapja, hogy aki az oltárnak szolgál, az oltártól nyerje ellátását (Korinthusbeliekhez írt I. levél 9. rész 13. vers), mert méltó a munkás az ő táplálékára (Timótheushoz írt I. levél 5. rész 18b vers). A nyugati kereszténységre Nagy Károly óta máig jellemző plébániarendszer szervezési alapgondolata, hogy területét úgy kellett meghatározni, hogy az megfelelő jövedelmet biztosítson egy kőtemplom felépítéséhez és egy plébános klerikushoz méltó eltartásához. Ez magában foglalta a kizárólagos szellemi munkavégzést (a kétkezi munka lehetőség szerinti kerülését), az ehhez szükséges könyvbeszerzés, filiálék (leányegyházak) meglátogatásához szükséges lóállomány, szolga- és gondozószemélyzet eltartásának képességét is.

Az 1215-ös IV. lateráni zsinat a méltó megélhetés minimumát meghatározta a káplánokra nézve is, amennyiben előírta, hogy a plébánoshelyettesek tevékenységüknek megfelelő részt kapjanak a plébánosi jövedelmekből. Az 1545–1563-as tridenti zsinat a lelki jót közvetítő püspökök kötelességévé tette az alárendelt papság erkölcseiről és tanultságáról való gondoskodást, általában az egyházi tisztségben részesítettekévé, hogy jövedelmeiknek a congrua sustentatión felüli részét a vallás és a szegények céljaira fordítsák, a közjót szolgáló államévá pedig, hogy biztosítsa a legszegényebb rétegekkel foglalkozó alsópapság megfelelő eltartását.

Kongruapolitikáról tehát akkortól beszélhetünk, ha a közjót szolgáló állam a magán- és községi érdekeket is részben felülíró általános rendelkezéseket léptet életbe a kongrua biztosítása érdekében. Államsegélyről pedig akkor, ha az állam konkrét pénzbeli kifizetéseket eszközöl az államkincstárból, az állampénztárból vagy egyéb, államinak tekintett alapokból, forrásokból.

Mivel az 1647-es törvények értelmében protestánsok nem voltak többé kötelezhetőek a katolikus plébános korábbi kiváltságaiból eredő szolgáltatásainak fizetésére, III. Ferdinánd évi 16 000 forintos kincstári államsegélyes alapítványt tett, hogy ennek kamatai­ból segítse az így veszteséget szenvedett katolikus lelkigondozók helyben maradását, hogy a rájuk bízott nyáj ne maradjon pásztor nélkül. Ennek fizetése azonban a következő kaotikus viszonyok között elmaradt. Kollonics Lipót bíboros, esztergomi érsek még 1690-ben királyi rezolúciót (ünnepélyes döntést) eszközölt ki, hogy a dézsma tizenhatodát (sedecima) a plébánosnak pontosan meg kell fizetni. Egy királyi rendelet folytán 1704-től a plébánost terményekkel a kegyuraknak kellett ellátniuk. Az 1723-as országgyűlés megengedte, hogy ezt a kötelességüket a földesurak jobbágyokra háríthassák tovább, ami így a házaspáronként szedett ágy- vagy párbéradó kialakulásához vezetett. A templom és tartozékai (plébániaépület vagy lelkészlakás, tanítói lakást is magában foglaló iskola) számára megfelelő belterületi telket kellett biztosítani, amelyhez fél-egy jobbágyteleknyi külsőséget is csatolni kellett, melyet a jobbágyok műveltek meg lelkigondozójuknak. Ezek a szolgáltatások a jobbágyok egyéb kötelezettségei miatt a legtöbb helyen csak nagyon sovány ellátást biztosítottak az őket gondozó egyháziaknak. A kongrua biztosításának legfontosabb forrása így a cassa parochorum lett, amellyel III. Károly 1733-ban megújította III. Ferdinánd alapítványát, kiegészítette egy olyan átalányösszeggel, amely fedezte az elmaradt hátralékokat és apjának, I. Lipótnak 1701-ben tett plébánialétesítési alapját, és hozzárendelte az egyházi nagyjavadalmasok által évente befizetendő köteles összegeket is. A lelkészkedő papság megélhetési minimumát önálló kápláni és plébánosi szinten 100–150 (telekjövedelemmel együtt 150–200), a tanítókét 50–75 forintban határozták meg.

A kongruaügy fejlődésére nagy hatással bírt a Temesi Bánság benépesítésügye, ahol a telepesfalvak plébánosainak fizetését az átmenet hosszabb-rövidebb idejére a kincstári szervek és a kincstári uradalmi pénztárak vehették át. A 18. század első felének szerzetesi újratelepítési programja a Szent Korona országainak és tartományainak területén szükségessé tette a későbbi kifejezéssel beruházási államsegélynek nevezett intézmény megalkotását, amely nélkül a legtöbbször elpusztult vagy leromlott állapotban visszaszerzett hely fel- vagy újjáépítése nem lett volna lehetséges. A szerzetes rendházaknak és kolostoroknak a missziói hatókörükbe tartozó plébániahálózat újraéledéséig évenként kérelmezendő alamizsnajuttatást is biztosíthattak. Ezt az apjától örökölt rendet uralkodása kezdetén Mária Terézia annyival egészítette ki, hogy egyik 1747-es rendeletében a görög szertartású egyesülteket (későbbi kifejezéssel görög katolikusat) illetően ötven forinttal kisebb összeget határozott meg. A nagy királynőt ebben – némely közkeletű vélekedéssel ellentétben – sem vallási, sem nemzetiségi gyűlölség nem vezette. Praktikus okai a következők voltak.

A plébániahálózat racionalizálásának kísérletei egyenesen az 1750-es évekig nyúlnak vissza, amikor is az osztrák hatóságok előtt tudatosult a kriptoprotestantizmus erőteljes jelenléte bizonyos területeken. Mária Terézia már az 1750-es évek elején bírálta az egyháziakat és különösen a szerzetesrendeket, hogy a papság nem arra fordította javait, amire kellett volna, s ezáltal a közjót is veszélyeztette. Az ezen káros jelenségeket ellensúlyozni hivatott új plébániák szervezéséhez szükség volt a papság anyagi hozzájárulására is, amelynek igénybevétele átvezetett a papság megadóztatásának problémaköréhez, amelyben Mária Terézia hosszabb politikai küzdelmek után 1768. január 1-jei kezdettel tudott újabb áttörést elérni. A királynő először százalékos megoldásban gondolkodott, végül azonban az 1776-tól elinduló új egyházmegyei beosztás keretében fix érseki és püspöki kongruák meghatározása mellett döntött. Az e fölötti egyházi jövedelmeket lelkigondozási célra nyert forrásoknak tekintette, ezek terhére pedig az alsópapság kongruáját a duplájára emeltette. A jezsuita rend 1773-as feloszlatása után, amely még alapvetően a Bourbon–Habsburg szövetségi konstellációba illeszkedett, II. József az 1780-as évek elejétől tudatosan kezdte meg az állam szempontjából nem hasznos szerzetesrendek feloszlatását, az ennek során befolyt összegeket a vallásalapba csoportosította, amelyeket azután új plébániák felépítésére, illetve alacsony jövedelmű plébánosok támogatására fordíthatott. Halálos ágyán – látva birodalma kaotikus állapotát – II. József nevezetes tollvonásával három kivételével összes rendeletét visszavonta. Ezek közül kettő, a türelmi és papi javadalmazásokra vonatkozó rendelet a jozefinista rendszer egyház-politikai lényegét fejezte ki.

Az 1760-as évektől a kibontakozó felvilágosult abszolutizmus Magyarországon sokban enyhített az állam és a protestáns egyházak viszonyán, a katolikus egyházat viszont fokozottabb módon rendelte állami befolyás és ellenőrzés alá. A két évtizeden belül bekövetkezett fordulat az egymásra épülés paradox jelenségeit is felmutathatta. Mária Terézia például 1752-ben megtiltotta a debreceni lelkészek és kollégiumi tanárok városi pénztárból való kifizetését, a peregrinációt (vándorlás, külföldjárás, a vándordiákok külföldi egyetemjárása – a szerk.) pedig állami útlevéladási kötelezettséghez kötötte, ahol fokozottan vizsgálni kellett azt is, hogy a kérelmezőnek magánvagyonából, patrónusa támogatásából vagy valamely alapítványi forrásból rendelkezésére állnak-e a külföldi egyetemlátogatás költségei.

Az 1766-os általános iskola-összeírás királyi biztosai szóvá tették a protestáns középiskolák nem megfelelő finanszírozását. Mindezzel az evangéliumi egyházakat alapítványok gyűjtésére és felhalmozására ösztönözték. Ezért nem érte őket váratlanul, amikor a hívektől való gyűjtéseket 1772-től a koldulórendek esetében is korlátozni kezdték. A fő cél az állam belbékéjének és adóbevételeinek biztosítása lett. Így engedték meg 1765-től a gyakorlatban azon helységek protestáns templomépítkezéseit, amelyek százötven családnyi ilyen népességet ki tudtak mutatni, ha az irányelv nem is volt publikus. II. József 1781-es türelmi rendelete ebben a tekintetben nem tett mást, mint hogy a határt száz, indokolt esetben ötven családra szállította le. Az 1767 utáni Mária Terézia-féle urbáriumokba gyakran bevették a protestáns papi és iskolatanítói legelőt is. Kialakult az a szokásrend, hogy az erdőbeli részen kívül (amelyet a faizás vagy nádlás helyi joga pótolt) minden felekezeti különbség nélkül minden paplak után egy telki, minden tanítói telek után féltelki illetőség adatott volt ki a szántó- és a kaszálóföldekből. Egy 1777. szeptember 21-i helytartótanácsi rendelet felekezeti különbségre tekintet nélkül előírta, hogy a harmincesztendős újratemetési moratóriumot figyelembe véve, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva a temető területét úgy kellett kimérni, hogy a lakosság vélhető szaporodását is számítva legalább kétszeri forgásra elégséges legyen a hely. Az új típusú politika államerő-koncentráló és népjóléti intézkedései, ha nem is az elvi, de mindenképpen a gyakorlati felekezeti jogegyenlősítés irányába hatottak.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa


Földesúri juttatások a szokásrend szerint

Faizás: A faizás (lat. lignatio) azt a jobbágyoknak tett engedményt jelenti, hogy a földesúr erdejéből fát hozhatnak, főleg hogy legyen mivel tüzelniük, de szerszám- és épületjavításra is használhatták. Szintén faizás a neve az uradalmak tisztségviselőinek javadalmazásában általában szereplő természetbeni faellátmánynak vagy fakivágási jognak, illetve a birtokos mint kegyúr által a hozzá tartozó plébániáknak juttatott faellátmánynak. Leginkább a lehullott, száraz fát hasznosították, de esetenként kivághatták az élő fát is. A földesúr döntötte el, hogy mikor és mennyi fát lehet elhozni. Figyelembe vette a jobbágyok igényeit, de nem feledkezett el az erdészeti szempontokról sem. Ha valaki nem megfelelő időben, illetve a megengedett mennyiségen túl vágott, azt súlyosan megbüntették. A faizásért cserébe a jobbágyok vágták és szállították a fát a földesúr számára. A szállítás a jobbágyok, a vágás a zsellérek feladata volt.

Nádlás: Szintén úrbéri juttatás. Ahol nem volt erdő, de bőven volt nád, ott a nádlás a jobbágyok joga volt arra, hogy a földesúr engedélyével faizás helyett saját használatra, tetőfedésre és tüzelésre nádat vágjanak.
(PNO)

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom