Történelem

Az egyházak és az államsegély II. Józseftől 1848-ig

Ahol a lakosság többsége a reformált gyülekezetekhez tartozott, a vezetők anyagilag is támogatták a felekezeteket (2.)

Mint az előző részben láttuk a lelkészkedő katolikus papság fizetés­kiegészítésének legkézenfekvőbb esz­közévé az 1733-ban alapított cassa parochorum vált. Ennek feltöltése három eszköz igénybevételével volt lehetséges: állami segélyutalások folyósításával, a főpapi jövedelemfelhasználás állami szabályozásával és az állam szempontjából hasznos munkát nem végző szerzetesrendek feloszlatásával, tagjaik átirányításával a világi papi pályákra.

Ferenc_Koller
csökkenti a szerbek és a románok nemzeti és vallási előítéleteit (Forrás: Wikipédia)

Eredetileg a szerzetesi ruha letétele és a clerus saeculariséra (az úgynevezett világi papságéra) jellemző felvétele volt az úgynevezett szekularizáció, hogy azután a fogalom az állami befolyásnövekedés megjelölésévé váljon, később pedig még általánosabb értelemben azt a folyamatot kezdjék vele leírni, amelynek nyomán az élet nem vallási szegmensei a vallásiak elé kezdtek tolódni a társadalmi értékítéletben.

Vallás és hűség

Az előzőekben leírt eszközöket alkalmazni, állami irányítású általános vallásalapot létrehozni az erdélyi viszonyok között volt a legnehezebb, mert a katolicizmus itt a fejedelmi korban különösen korlátozott helyzetbe került, a pozsonyi vallásalap erdélyi felhasználása pedig államjogilag volt aggályos, hiszen ez a magyarországi rendek jogigényét erősítette volna erre a külön kormányzott országrészre. Borié báró államtanácsos 1762 novemberében egy a kifizetések szükségszerűsé­gét, célszerűségét és ellenőrizhetőségét biztosító hivatali rendszer megalkotása utánra kincstári kifizetéseket is kilátásba helyezett az erdélyi kongruaügy megoldására. Bartenstein báró akkori erdélyi vallásügyi elnök egyik indítványa alapján alapján végül Mária Terézia elhatározta az unitus klérus kongruaügyi egyenlősítését, amit létszámának folyamatos lecsökkentésével és képzettségének folyamatos emelésével együtt fokozatosan kellett volna végrehajtani. A gyakorlati megoldás eszközévé a megfelelő adómentes jövedelmet biztosító egyházi illetményföld biztosítása lett, mely Mária Terézia idején körülbelül háromszorosára (13-31 holdnyira) nőtt. Ekkora papi telek már képes volt kétszáz-háromszáz forint adómentes jövedelmet biztosítani. A kétkezi munka ezután sem tűnt el teljesen a szegényebb unitus papok életéből, de a róluk való állami gondoskodás első eredményei 1773-tól illetve 1777-től mégis kézzelfoghatókká váltak.

Fontos lépés volt az előbbiek mellett, hogy az 1760–70-es években számos döntés és instrukció tette a kamarai és politikai szervek számára külön-külön és együttesen is kötelezettséggé a katolikus kultusz folyamatosságának biztosítását és a katolikus iskolaügy gondozását. Vegyük hozzá ehhez azt, hogy 1778 után a Temesi Bánságot reinkorporálták a Magyar Királyságba, a sváb telepesfalvak pedig a harmadik generáció idejére általános módon kikerültek a segélyezésre szorulók köréből. Az előírt gondoskodás ennél fogva olyan kamarai erdő- és bányabirtokokon éreztette hatását, melyek lakossága jelentős részben szlovák, ruszin vagy román volt. Közben irányváltás volt érzékelhető más területen is. Az Illír Udvari Deputáció vezetését 1767-ben átvevő felvidéki (Bars megyei) illetőségű Koller Ferenc Xavér sikerrel győzte meg Mária Teréziát arról, hogy a görögkeleti (elsősorban szerb és román) papság fizetésének rendezése és műveltségének emelése nélkül ezen népek nemzeti és vallási előítéletei sem csökkenthetők. Enélkül viszont birodalomhűségük kétséges marad, Oroszország felé fognak tekintgetni. Még a legrosszabb helyzetben lévő erdélyi görögkeleti papság anyagi és művelődési helyzete is megindult a lassú javulás útján.
I
I. József politikáját kortársai éppen az egyházpolitika területén nevezték először jozefinizmusnak. Az új egyházpolitikai rendszer „konzervatív”, „liberális”, „radikális” és „szociális” elemek vegyülékének tekinthető. Az egyházi és kulturális élet területén kiegyezési kísérlet történt a régi felfogás és az új eszmék (felvilágosodás, szekularizáció) között. Türelmi politika bontakozott ki a nem katolikus vallásokkal szemben. Az „államvezérelt reformkatolicizmus” kifejezésből az előtag helytálló, ugyanakkor a szentmise jozefinista „radikális reformja” a műveltebb és előkelőbb rétegek esetében gyakran vezetett a vallásgyakorlat megvetéséhez. Az pedig, hogy a főpapi kinevezéseknél a képzettség és államhűség mellett elsőrendű szempont lett, hogy az illető ne legyen túl harcosan katolikus, gyakran vezetett az öntudat érezhető hanyatlásához.

Ugyanakkor javarészt sikerült orvosolni azt a feszültséget, amelyet a pazarló főpapság és a nyomorgó alsópapság ellentéte jelentett. Így az államhivatalnoki álláshoz hasonló papi jogállás társadalmilag vonzóvá vált. Különösen így volt ez a protestánsok között, akiknek lelkészei az áldozópapi felszentelés hiánya révén dogmatikai szempontból világiaknak számítottak, egyházi autonómiájuk révén pedig a királyi főfelügyelet alatt álló egyházak csoportját alkották. Márpedig ez a befolyás, de a gondoskodás terén is a leglazább állami kapcsolatot jelentette, szemben a királyi főkegyuraság alatt álló katolikus és a királyi alapításúnak számító görögkeleti egyházakkal. A kálvinista lelkészek különösen erőteljes igényt támasztottak a római katolikus papság rendi állása iránt. Ez olyan államsegélyes kongruapolitikát jelentett volna, mint amilyen Erdélyben, a Bánságban és Felső-Magyarországon a római és a görögkatolikus papok esetében már működött.

A francia háborúk áldozata

Az állami eltartás egyenes következménye lett volna az úgynevezett patronátustól való függetlenedés, ami természetesen sértette volna a nemesek jogait és az egyházban gyakorolt politikai befolyásukat. Ilyen körülmények között érthető, hogy a protestáns „küriarcha” (úri) és a „hierarcha” (lelkészi) pártok szembenállása mind az evangélikusok, mind a reformátusok között érzékelhető volt. Utóbbiaknál a világi (nemesi) képviselők akarat-érvényesítését a lelkészieket gyakran tettleg fenyegető fellépése kísérte.

Az 1790–91. évi országos valláspolitikai törvénykezés során lett először tapasztalattá az, hogy megfelelő kétoldalú mérséklet esetén már nem katolikus–protestáns ellentétről van szó, hanem a felvilágosodott (későbbiekben liberális) reformtábor áll szemben a konzervatív katolikus klérussal. Így a józsefi türelmi politikát alkotmányos keretek közé illesztették, a tulajdon- és birtokviszonyokat a status quo állapotában hagyták, az 1781 előtti elvételek törvényességét nem vizsgálták, sőt a kérdés törvényes útra terelésének lehetőségét kizárták, és ezt ellentételező utólagos kárpótlásról sem gondoskodtak. Az államrezon szabta kereteken belül helyreállhatott a közjövedelmekre vonatkozó 1715 előtti gyakorlat. Falusi településeken ez az 1647-es törvények azon rendelkezéseinek alkalmazását jelentette, hogy a lelkész és az iskola fenntartása a hitsorsos nemesek mint patrónusok és a jobbágyok kötelessége. Előbbiek maguk is gondoskodhattak a szükségletekről, de gyakoribb eset volt, hogy a jobbágyoktól szolgáltatások módjára hajtották be az egyházi jövedelmeket. Azokban a városokban és községekben, ahol a lakosság túlnyomó része a reformált felekezetekhez tartozott, a városi vagy községi vezetőség anyagilag támogatta az egyházat. Ezt szabályozta egy 1799-es rendelet, amely meghagyta, hogy amennyiben a városi pénztárak valamely felekezeti iskolát segélyeznek, a jövőre nézve kötelesek mindegyik helybeli felekezet tanintézetét a lakosság felekezeti arányszáma szerint tenni.

A francia háborúkkal a vallásügy – kézenfekvő módon – a hadi terhek egyik áldozatává vált. A katolikus lelkészi kongruát nem emelték a tereziánus korszakban meghatározott fölé. Így a nevezetes háromszáz forint – akkor már rég túlhaladott anakronizmusként – a 19. század végéig határozta meg a jövedelmi viszonyokat. Az 1868-as Eötvös-féle közoktatási törvény is csak ezt az összeget igyekezett érvényesíteni az elemi iskolai néptanítók esetében. Ráadásul a 19. század első felében a szokásjog szerint a szolgabírák tényleges szankcionálási lehetőség nélkül sürgethették a tanítók illő javadalmazását az illetékes községeknél, kegyuraknál, patrónusoknál. A papírpénz devalvációja (értékvesztése) újra kiélezte az egyházon belüli társadalmi feszültségeket. A késő (ferenci) jozefinizmus korrigálta a korábbi túlzott korlátozások jó részét.

Forradalmi törvények

A 19. század elején számos szerzetesrend tanító jelleget kapva újrakezdhette működését. A jezsuiták sokáig kivételt képeztek, mivel a magyar nemzeti (rendi és liberális) ellenzék bennük a reakció támogatóit látta, így visszatelepítésükre csak az ellenzék (átmeneti) megtörése után, 1853-ban kerülhetett sor. A szerzetesrendek így növekvő anyagi támogatása továbbra is folyamatosan életben tartotta a jozefinista reflexeket, melyek így akkor is meghatározók maradtak, amikor a Habsburg Monarchia közegei később fokozatosan liberalizálódni kezdtek. Mivel pedig a konzervatív kormányzat a 19. század elejétől már a protestánsokra is mint esetleges szövetsége­seire tekintett a vallásellenes tendenciák ellenében, így a velük való viszony rendezésére törekedett. A (reform-)országgyűléseken tehát az a paradox helyzet alakult ki, hogy a biztonsági szelepként szolgáló nyelvkérdésen kívül a vallásügyben találta meg kormány és ellenzéke leginkább a közös hangot, ahol a vallásos életet mindkét fél saját társadalmi beágyazottsága erősítésére kívánta felhasználni.

A kormányzat például az 1825–27. évi országgyűlés kapcsán elrendelte, hogy a lelkészek és tanítók pénzfizetését díjlevélben kell megállapítani, és azt ezüstpénzben kell kiszolgáltatni. A katolikus papok számára egy 1836-os rendelet biztosította, hogy a Vallásalapból húzott fizetéskiegészítésüket – ezüstpénzben fizessék ki. A reformkorba lépve az 1832–36-os törvényadás a szokásjog által már korábban is általánosan gyakorolt dolgot tett az ország ajándékává, amikor a bevett vallások papjai és lelkészei számára járó földilletményt az egész, a tanítói pedig a félteleknyi nagyságrendhez kötötte. Az 1843–44. évi törvénycikk újabb sikert hozott az immár liberális alapelvként hirdetett vallásegyenlőség kivívása terén. Ez – logikus következményként – katolikus részről előhívta az államtól való függetlenedés igényét a „szabad egyház szabad államban” elv alapján, protestáns részről pedig újra felvetette a egyház-finanszírozás 1791 óta megoldatlan kérdését. A protestáns egyházakon belül ez idő tájt bevetté lett „pap” és „püspök” megnevezés propagandisztikus igényközvetítés volt a teljes politikai osztály felé, hogy a protestáns belhivatalnokok számára is biztosítsák az állami kongruát. A teljes egyenlőség és viszonosság kritériumát az 1848. évi forradalmi törvényhozás mondta ki, de a konkrét törvényi megvalósítást egy későbbi országgyűlés feladatává tette.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom