Történelem

Az egyházak és az államsegély 1848-tól Apponyi Albertig

Ferenc József személyes politikai örökségének tartotta a katolikus egyház jogainak védelmét és a jólétéről való gondoskodást (3.)

Az 1848-as áprilisi törvények azonnali hatállyal, kárpótlás nélkül megszüntették a papi tizedet. Mivel ez az intézkedés érinthette a katolikus alsópapság (és Erdélyben más bevett vallásfelekezetek lelkészeinek) jövedelmeit is, ígéretet tettek nekik, hogy számukra, mint bármely bevett vallásfelekezeten levő kisebb rendű papságnak illő ellátása (kongruája) iránt általánosan is, részletes törvényjavaslatot fogna előterjeszteni.

Apponyi-Albert
Apponyi Albert igyekezett rendezni az egyház és az állam közötti ellentéteket. Végül az államsegélyügy a „nadrágos emberek” közé emelte a lelkészeket (Forrás: Wikipédia)

Ellentmondás feszült a hiányok átmeneti pótlása, valamint az egyházi és iskolai költségek állami finanszírozásának alapelve között, de ennek a törvényalkotó eredeti szándékai szerint a szekularizált állami elemi népoktatás és a katolikus autonómia létrehozásával magától meg kellett volna oldódnia.

Végül az 1867-es kiegyezés után újra napirendre kerülő katolikus auto­nómia létrehozására sohasem került sor. Az egyház hierarchikus szervezete, az apostoli királyok főkegyúri joga, a királyi jogoknak a felelős kormány által történő kizárólagos gyakorlása és laikus hívek által választott világi képviselet egymásba fonódó problémahalmazainak gordiuszi csomóját kibontani senki nem tudta, különböző politikai tekintetekből és kíméletekből átvágni legfeljebb a hatalmon kívülről akarták. Természetesen az egységes és szekularizált oktatásügy létrehozásához az egész korszakban hiányoztak az alapvető költségvetési feltételek. Az iskolaügy fejlesztésének, az írni-olvasni tudás kiterjesztésének állami programjához az egyházi forrásokat is a lehetőség szerinti mértékig be kellett vonni a rendszerbe.

Hazafias szemléletükért, a szabadságharchoz való hűségükért, korábbi, feudális módon bírt jövedelmeik elvesztésének ellentételezéseként református lelkészek először 1848–49-ben nyertek államsegélyt. Ezeket azonban az osztrák kormányzat nem ismerte el törvényesnek, és az addig kifizetett összegek is a Kossuth-bankóval együtt vesztek el. Ferenc József személyes politikai örökségének tartotta a katolikus egyház jogainak védelmét és a jólétéről való gondoskodást. Az 1850 és ’57 között született intézkedések nagyban csökkentették a katolikus egyházi jövedelemfelhasználás állami szabályozását. Ferenc József személye a dualista korszak végéig garancia volt arra, hogy a kormányzat mind az alapítványi, mind a földvagyonra nézve elismeri az egyházi tulajdon jogérvényességét, és nem tekinti azokat olyan vallási és iskolai célra adott közjószágnak, melyet az új alkotmányos helyzetben – a szekularizálható részek leválasztásával – újra kellene osztani immár vallásegyenlőségi és arányossági alapon.

A neoabszolutista osztrák kormány a katolikus egyház iránti jóindulatából kifolyólag még 1850-ben elrendelte, hogy az egyházi tartozásokat be kell hajtani. Ezt az elvet a többi egyház javára is érvényesítették, és ez jelentett bizonyos könnyebbséget az egyházfenntartásban, majd később az egyházszervezésben. Intő példaként szolgált ugyanakkor az erdélyi szász egyház. A fokozott közigazgatási segítségnyújtásért cserébe 1855-től kormányzati jóváhagyáshoz kötötték egyházi adókivetési joguk gyakorlását és az új egyházközségek alakítását. Az 1850-es években az úrbéri örökség felszámolását célzó legelőelkülönítésekben és tagosítási perekben a hatalom szintén az egyházak javára érvényesítette intézkedéseit. Ekkor vált általános jelenséggé a papok, lelkészek gazdálkodása, mely az 1890-es évekig, az amerikai és orosz gabona dömpingjéig, a gabonaárak zuhanásáig reális jövedelemszerzési alternatívává vált. A két evangéliumi hitvallású felekezetet 1856-ban megkínálták egyházmegyéiknek és egyházkerületeiknek az államkincstárból való segélyezésével. Mivel a kérdés beágyazódott a nemzeti politikába, két leválasztott (szlovák) evangélikus egyházkerület kivételével a többi az 1859–60-as úgynevezett pátensharc során azzal utasította vissza, hogy ezt az egyébként jogszerűen megillető lehetőséget kizárólag alkotmányos magyar kormányzattól veheti igénybe.

A provizórikus abszolutizmus bevezetésére készülő kormányzat 1861-ben az erdélyi két protestáns egyház számára tizedkárpótlási összegeket állapított meg. Bár az összegek különbségét (7 800 000 és 1 200 000 forint) részben magyarázta, hogy az ágostai hitvallású lelkészeket korábban a legtöbb helyen teljes vagy legalább résztized illette meg, míg a helvét hitvallásúak kevés helyen élveztek tizedet, és itt is rendszerint csak tizednegyedet, szembetűnő volt a szász egyházzal szembeni roppant gyorsaság és a rendkívül kedvező elbírálás.

Az 1867 után kibontakozó magyarországi szabadelvűség rendkívüli tisztelettel viseltetett a szerzett történelmi jogok iránt. Így érthető meg, hogy a valamikori kincstári szervek helyét átvevő magyar királyi (állami) pénztárak és az 1870-es években polgárosított határőrvidékek maradványaként tovább élő Határőralap továbbra is jelentős – főleg nemzetiségi papságot érintő – egyház-finanszírozási szereppel rendelkezett. Ebben a helyzetben a kölcsönös irigykedés kultúrája alakult ki. Nem véletlenül figyelmeztetett Asbóth János már 1895-ös akadémiai székfoglalójában arra, hogy Magyarországon a lelkiismereti és vallásszabadság alatt a lelkiismeret rendszabályozását, a gyámkodás és a privilégiumok különböző mértékkel mért fokozatait és a hatósági koncessziók rendszerét értik. Az 1883-as középiskolai törvény államsegélyre vonatkozó passzusát sokan a reformátusokra szabottnak, az 1898-as úgynevezett első kongruatörvényt a református misszió eszközének vélték. Ezt a vélekedést javarészt az a katolikus egyház terjesztette, mely az 1894–95-ös egyházpolitikai küzdelmekben élesen szembekerült a magyar állammal, viszonya az 1896-os választások következtében végletesen megromlott a kongruatörvényt elfogadtató Bánffy Dezső miniszterelnökkel, így ellenérzése az államsegéllyel kapcsolatban csak az új század első éveiben oldódott. Ráadásul a latin, görög, és örmény szertartású katolikusok jövedelem-összeírásai már 1875 óta húzódtak. Az érdekelt felek látszólag az alapelvek egyöntetű megállapításában nem tudtak dűlőre jutni, mely azonban azt a mélyebb problémát volt hivatva elfedni, hogy milyen arányban részesedjen az állam, a katolikus alapok és az egyházi nagybirtok a terhekben. A katolikus lelkészek segélyezésére 1898-ban még így is sor került, de csak egy a költségvetésbe felvett átalányösszeg keretében. A reformátusok a fentebb idézett vélekedésekkel szemben azt hozták fel, hogy saját erejű iskola- és lelkészfenntartási hajlandóságuk, áldozatkészségük átlagosan duplája a katolikusokénak, triplája a görögkeletiekének, a legnagyobb népességű „magyar vallás”-ként pedig 1898 előtt egy egyháztagra vetítve negyed- illetve harmadannyi állami dotációt nyertek a magyar államtól, mint az erdélyi szász lutheránusok és a görög­katolikus románok és ruszinok.

Mivel az első kongruatörvény vallásegyenlőségi (jogállami) alapon született, a lehetőség adott volt, hogy annak arányosan a görögkeleti románok, kisebb részben a szerbek legyenek az igazi haszonélvezői. A törvénybe így négy biztonsági féket is beiktattak. Kongruát a magyar államtól csak igazolt állampolgárság, megfelelő képzettség (lelkészek esetében hazai középiskolák nyolc évfolyama, hazai lelkészképző intézmények legalább hároméves, akadémiai szintű képzésének elvégzése) esetén lehetett nyerni. Új lelkészség szervezésekor az államsegélyes felekezeti előterjesztést a vallás- és közoktatásügyi miniszter előtt kellett megindokolni. Államellenes tevékenység esetén, az 1893. évi népiskolai törvény rendelkezése alapján a tárcavezetőt mérlegelési jog illette meg, hogy az egyházi főhatóság felmentő ítélete esetén is dönthessen a segélyvesztés ügyében.

A fejadószerűen kivetett párbér- és kultuszadóösszegek meghatározása ugyanakkor a bevett vallások belső szervezeteit illette, melyek autonómiáját, birtokállományukkal együtt a liberális magyar állam végig tiszteletben tartotta. Így történhetett, hogy az ekkor már a legnagyobb tehernek számító iskolafenntartási költségeket államsegély híján az állami adónak akár három-négyszeresét is kitevő egyházi adóval lehetett szétteríteni, és főleg a szegényebbekre hárítani. Hátralék esetén az egyházi szervek élhettek az állami behajtás lehetőségével, ahol a közigazgatás tartalmilag nem, csak jogszerűség tekintetében vizsgálhatta az egyházi kérést. Ezt a visszaélést csak Apponyi Albert igyekezett egy 1909-es tiszavirág-életű rendelkezésével visszaszorítani. Paradox módon így az egyházával összefonódott nemzetiségi elit a polgári magyar állam aktív közreműködésével tudta a magyarosítás eszközének tekintett államsegélyt nélkülözni. Mindeközben – álságos módon – minden politikai felelősséget a magyar államra hárított, és saját közvéleménye előtt a nemzetvédő szerepben tetszelgett.

Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, az 1890-es évektől érződni kezdett a szociáldemokrácia, majd a polgári radikális irányzatok hatása is a közvéleményben. Ezek az egyházpolitikában végig harcos antiklerikális és szekularizációs álláspontot képviseltek. A nemzetiségekkel kapcsolatos hozzáállásuk ambivalens volt: egyrészt természetes szövetségesként tekintettek rájuk, ugyanakkor magyarosodásukban is érdekeltek voltak, mert részben mégiscsak a városokban megmagyarosodó tömegeik által tudták társadalmi bázisukat erősíteni. Nem véletlenül kezdték tehát a református egyházat revolverezni, hogy nem támogatja többé a „szabad egyházak szabad államban” programját, melyet Deák Ferenc liberális alapon fogalmazott meg, és ennek ellentételezéseként nyerte meg az államtól a szubvenciók kiterjedt rendszerét, hogy szembefordult saját demokratikus hagyományaival, letért a progresszió útjáról, és egy félfeudális rendszer szekértolójává vált. Ezen túlzó és leegyszerűsítő lózungok mögött azon csalódásos politikai tapasztalatok rejtőznek, hogy az 1898–1913-as államsegélyügy mégis­csak stabilan a „nadrágos emberek” közé emelte a lelkészeket, így kivonta őket az akkori radikális irányzatok hatóköréből. Hogy ez a folyamat az 1890-es években a felekezeti tanítók államsegélye okán egyszer már lezajlott, arról a későbbiekben mindenki megfeledkezett. A tanítói réteg gondolkodásában és állásában mégiscsak könnyebben szekularizálható volt, mint azok a papok és lelkészek, akik között ráadásul az 1890-es években sokrétű hitbeli megújulás (katolikus reneszánsz, belmissziói mozgás, ébredés) is kibontakozott.

A szerző a Veritas Történetkutató
Intézet tudományos munkatársa

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom