Történelem

A tavaszban kezdődött a győzelmünk

A szovjet hódoltság végét hozta el a nemzet akarata

Dermesztő belegondolni: éppen annyi idő telt el azóta, amennyi a teljes Horthy-korszak volt. Huszonöt esztendő. Negyedszázad.

antal
Antall József 1990. április 9-én bejelenti az MDF választási győzelmét (Fotó: MTI/Szebellédy Géza)

„Vidulj, gyászos elme! megújul a világ. S előbb, mint e század végső pontjára hág” – egy-két évvel korábban olykor már eszünkbe jutottak ezek a Batsányi-sorok: megvalósulóban hittük őket. (Fura volt átélni, miként látszik igazolódni szóról szóra, amit az irodalomórán tanultunk. Azt hittük,
íme, azon ritka és megélhető esetek egyi­ke, midőn élet és irodalom között bizonyos szerves összefüggés mu­tatkozik.)

Március 25. után jött április 8., az Úr 1990. esztendejében. És Beke Kata emlékezetes könyvcímével szólva:
Jézusmária, győztünk!

Alekszandr Szolzsenyicin ma már klasszikus Gulagjában van egy fejezet, amely a második világháborús szovjet győzelemről, 1945 májusáról szól, Az a tavasz a címe. „Nemzedékem számára a leszámolás tavaszává vált az a gyötrelmes tavasz”, írja, arra célozva, hogyan bánt el azon katonafiaival a nagy Szovjetunió, akik hadifogságba merészeltek esni. Az a tavasz nem a mi tavaszunk volt, üzeni Szolzsenyicin – mondjuk most ugyanezt? Hogy a csalódások, a meghiúsult remények korszakának kezdetét hozta az a tavasz?

Igen, Jézusmária, győztünk! A 42 és fél százalék illegális és féllegális találkák, bizalmas baráti poharazgatások, mind többet és többet mondani-adni tudó cikkek, Jurta Színház-i vasárnapok és túlfűtött elnökségi ülések – egy jó két és fél éven át tartó időroham végállomásaként jött, látott (mit? kit?) és győzött (Jézusmária). Egy olyan meglódult idő remélt-képzelt végpontjaként, amikor a lélegzetelállító rohanásban egyféle varázslatosan megnyugtató, hűvös önuralom magabízó derűje élt és hatott: nyitottabbak, barátságosabbak, fellépésünkben jóval határozottabbak lettünk, hisszük, hogy mindenre van ener­giánk, lebírhatatlanok, elnyűhetetlenek vagyunk, egyben érettebbek és felelősségteljesebbek is, mindenki testvér körülöttünk – és valami állandóan pezsgő, alig leplezett komoly ünnepélyesség dobol itt legbelül, akár ha egy új, nagy szerelem legelső periódusában lennénk – a lüktető, ujjongó érzés: tudod, hogy életed legboldogabb, legfelemelőbb idejét éled.

Batsányi versének címadója, A látó pedig csak később jött el. Az MDF alapító atyái, önként vállalt főnökeink csak később vették észre, mi történt, és rendszerváltozás címén hogyan, miként – és főleg: merre – haladunk. Valahol megint nagyon utat vesztettünk, tán jobban, mint ahogyan Szekfű Gyula 1943–44-ben megírta, de legalább annyira. A látó körbenéz és lassacskán nemigen lelé honját a hazában. Antall Józsefet megválasztják. Az a tavasz nem a mi tavaszunk volt.
De azt hittük.

Ó, sancta simplicitas! De vajon csak szent együgyűség, naivitás lett volna mindez? Értelmiségi öncsalás, illúzió, jóhiszemű ködevés, légvárépítés?

Azt a tavaszt elorozták tőlünk. Szinte teljesen mértékben ellopni, kisajátítani akarták, mint Bibó Istvánt és a Kádár-korszak alatti ellenállást, a cukorgyárakat és a termelőszövetkezeteket, a megyei lapokat és a történelmünket. Majdnem teljes sikerrel. Csak Jézusmáriával mondhattuk nemsokára, hogy győztünk, hiszen az 1956 utáni magyar história legreményteljesebb társadalmi-politikai alakulatának, a Magyar Demokrata Fórumnak lassú, majd egyre gyorsuló aláhullása és több mint dicstelen, mindent betetőző vége már akkor – sőt talán már hamarább, 1989 vége felé – elkezdődött. Csakhogy az ólmos hajnal is hajnal. És a pirkadat színei akkor is gyönyörűek, ha szürke, ködös esőben, baljósan borús ég alatt didergünk, és ha igencsak dermesztő a tudat, hogy negyedszázad, micsoda huszonöt év van mögöttünk, nagy Isten!, 1987–88 szelleme, Lakitelek napsugara vagy – ahogyan Tamási Áron 1956 decemberének végén a Gond és hitvallásban írhatta – „dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk” abban, hogy kimondjuk: a szovjet hódoltság korszakát követő legelső szabad magyar választást a Mi Erőnk, a Mieink nyerték meg, lett légyen ezzel és ezáltal akármi, történjék bárhogyan bármi is később. És ez végső soron azt is jelentette, hogy – többszörösen-jelképesen – a lakiteleki népi-nemzeti eszme, ez a szellem győzött. Ama isteni igazságszolgáltatás időnap előtti, de annál egyértelműbb jelzéseként. Főleg a távlatosabb jövő összefüggéseiben. (Göröngyös-gyötrelmes részleteit naponta szemlélhetjük.)

Hát igen, negyedszázada immár. „Jézusmária, győztünk!”? Nem. Akkor kezdődött a győzelmünk.

Domonkos László
a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársa