Történelem

A legfiatalabb aradi vértanú emléke

Leiningen-Westerburg Károly mondta Kossuthról: „Kevesen tudták úgy, mint ő, a beszéd hatalmával megindítani az embereket”

Ezen év májusában újabb ’48-as ereklyével gyarapodott a Nemzeti Múzeum, amikor hazakerült Barabás Miklós régen elveszettnek hitt akvarellje, amely gróf Leiningen-Westerburg Károlyt ábrázolja. Nemzeti gyásznapunk, október 6. alkalmából idézzük fel a legfiatalabb aradi vértanú életútját.

Leiningen-Westerburg Károly 20151005
Barabás Miklós akvarellje Leiningen-Westerburg Károlyról (Forrás: Wikipedia)

Közismert tény, hogy az aradi tizenhárom közül ő volt a maga harminc esztendejével a legfiatalabb vértanú és birodalmi német gróf volt. Mi csak gróf Leiningen-Westerburg Károlyként ismerjük, holott Karl August Graf zu Leiningen-Westerburg alt Leiningen volt a teljes neve, és szegről-végről rokona volt az angol Viktória királynőnek. Legvitézebb tábornokaink közé tartozott, aki számtalanszor tett tanúbizonyságot vitézségéről, együtt élt katonáival, akik istenítették őt és szó szerint a tűzbe mentek érte, bár a magyart csak törve beszélte. Kiváló bajtársnak ismerték, aki bírta Görgei és Damjanich barátságát is. A szabadságharc alatt vezetett naplóját 1848–1849 legkiválóbb forrásai közé sorolják, míg az aradi várbörtönből feleségéhez írott levelei a líraiság gyöngyszemeit képezik.

A német gróf és a magyar ügy

Leiningen-Westerburg Károly 1819. április 11-én született a hesseni Ilbenstadtban. Régi, ám elszegényedett délnémet főnemesi családból származott, s a gimnázium elvégzését követően folytatta az évszázados családi hagyományt, azaz a tiszti hivatást választotta és 1835-ben belépett a császári-királyi hadseregbe. Előbb hadfi volt a báró Langenau nevét viselő, alsó-ausztriai 49. sorgyalogezrednél, majd közel tíz esztendőt szolgált a hajdúságiakból álló 39. Dom Miguel-sorezrednél. 1845-ben került át a nagyszebeni 31. sorgyalogezredhez – amelynek ezredtulajdonosa nagybátyja, August zu Leiningen-Westerburg altábornagy volt –, ahol alszázadossá lépett elő és létszámfelettiként tartósan szabadságolták. Időközben feleségül vette Sissány Elizt, a boldog pár Pozsonyban élt a feleség délvidéki birtokai­nak jövedelméből, házasságukból pedig két gyermek született, Liza és Ármin (Hermann).

Az 1848-as forradalmi események rá is hatással voltak. Kezdetben a szabad és egységes Németország ideája, majd 1848 nyarától egyre inkább a magyar ügyek érdekelték, mivel saját szavai szerint: „(…) feleségem magyar, és birtoka van, a magyar érdekek bizonyos értelemben az én érdekeim is”. Amikor az ősz folyamán a délvidéki „kis háború” a császári csapatokkal több hadszíntéren folytatott önvédelmi háborúvá nőtte ki magát, nem akart a magyarok ellen fordult ezredéhez bevonulni. Rokonságából többen is a császári oldalon harcoltak – unokabátyja például a Temesvárt védő császári őrség dandárparancsnoka volt –, ennek ellenére jelentkezett Mészáros Lázár hadügyérnél, aki meglepődve hallgatta kérését, hogy a délvidéki hadszíntérre kéri helyezését. Vezérkari századosként nyert beosztást a bánsági hadtesthez, ahol kezdetben fagyos légkör vette körül és a postáját is rendszeresen ellenőrizték. „Hiába, bizalmatlanok nevem iránt, és csak valamilyen Magyarország érdekében véghezvitt tettem semmisíthetné meg ezt a gyanút” – írta feleségének.

Út a tábornokságig

Erre nem kellett sokáig várnia, hiszen november végén csapathoz került, és a magyar vezényszavak begyakorlásán túl arra is alkalma nyílott, hogy vitézségét bizonyíthassa. A debreceni 10. honvédzászlóalj 1. századának parancsnokaként ott volt Tomasovácnál, Károlyfalva és Alibunár bevételénél, bátorságával kitűnt a jarkováci ütközetben. December végén kapta meg őrnagyi előléptetését, és 1849. január közepén átvette a komáromi 19/III. sorgyalog zászlóalj parancsnokságát. Hogy mennyire ragaszkodtak hozzá a világoskék hajtókás, fehér gombos Schwarzenberg-bakák, annak 1849. február 24-én adták ragyogó példáját. A cibakházi átkelő védelme során hadifogságba esett, azonban derék katonái nem hagyták cserben és kiszabadították parancsnokukat. „Bár rövid fogságom alatt sohasem hittem, hogy rab maradok, mégis annyira megtört az izgatottság és idegfeszültség, hogy erőtlenül embereim karjába dőltem. És így a szó szoros értelmében áthurcoltak a hídon egyre csókolva engem tetőtől talpig. (No, nem éppen gyöngéd csókok voltak.) Ó, Lizám, milyen boldog pillanat! De több vitéz életét vesztette, többen meg nehéz sebben feküdtek a kórházban, és csaknem mind miattam (…)” – emlékezett vissza a csárdabéli eseményekre. Szerette és értette a tréfát, erről így vallott: „Mindig embereim között szoktam hálni, s ha vége volt a szolgálatnak, még ha reám céloztak is vele, melyet meg nem engedtem nekik, és éppen gúnyolódásukban mutatkozott meg leginkább hozzám való ragaszkodásuk. Különösen egy Kiss János nevű értett hozzá, hogy rossz magyarságomat utánozza, min magam is gyakran jókat nevettem.”

Kiválóan verekedett a március 5-i szolnoki ütközetben, amely meghozta számára az alezredesi rendfokozatot és a III. osztályú katonai érdemjelet. Március közepén a legendás III. hadtest dandárparancsnokává nevezték ki, ekkoriban találkozott Kossuthtal, amiről feleségének is beszámolt: „Midőn jelentést tettem, Damjanichoz fordulva kérdezte, hogy ki vagyok. Nevem hallatára egy ideig nézett, aztán így szólt: »Kezét ide, derék ember.« El sem képzelheted, minő nevetségesnek éreztem magamat, midőn ott állottam e minden komédiások legnagyobbika előtt; én, akinek politikához semmi közöm, aki mint katona érzek és gondolkodom, nehezen tudtam beletalálni abba, hogy ennek a tollrágónak tisztelegjek. Őszintén meg kell vallanom, hogy azért jobb tulajdonságai iránt sem voltam vak; kevesen tudták úgy, mint ő, a beszéd hatalmával megindítani az embereket (…)”

A tavaszi hadjárat valamennyi csatájában és ütközetében oroszlánrésze volt a magyar győzelem kivívásában. Az isaszegi csata napján (április 6.) keltezett ezredesi kinevezése, s április közepétől már a III. hadtest egyik gyalogos hadosztályát vezette. Személyes vitézségét ékesen bizonyítja, hogy tápióbicskei helytállásáért ismételten kiérdemelte a III. osztályú katonai érdemjelet, és május derekán annak II. osztályát is megkapta. Buda ostromakor ő vezette ideiglenesen a III. hadtestet, és a vár bevételekor, dacára a golyózápornak, maga állott hadteste rohamoszlopainak élére.

Amikor Görgei a peredi csata első napján (június 20.) Knezić tábornokot elmozdította a III. hadtest éléről, barátját, Leiningent nevezte ki helyére, és döntése a szerencsésnek bizonyult. Az újdonsült hadtestparancsnok már másnap bizonyította rátermettségét, hiszen katonáival órákon át tartóztatta fel az osztrák és orosz rohamokat, s rendben vonult vissza.

A frissiben tábornokká előléptetett Leiningen kiváló érzékkel vezette hadtestét a nyári hadjárat folyamán. A július 2-i és 11-i komáromi csaták mellett a július 15-17. közötti váci csatában tűnt ki leginkább, ahol csapatai utcai harcokban tartóztatták fel az orosz túlerőt, lehetővé téve ezzel Görgei-féle feldunai hadsereg zömének visszavonulását, majd július 28-án Gesztelynél okozott érzékeny veszteségeket az őket üldöző Grabbe altábornagy csapatainak. A világosi fegyverletételt megelőző estén Görgei felajánlotta neki a szökés lehetőségét, ám ő osztozni kívánt bajtársai sorsában, és maradt.

Az utolsó levelek

A hadbírósági tárgyalást lezáró október 5-i ítélethirdetést követően cellájában kereste fel Baló Benjámin református lelkész, aki aztán Leiningen özvegyének hűen beszámolt lelki vigasznyújtásáról és a gróf utolsó óráiról. Később imádott feleségétől köszönt el, akinek búcsúlevelében a következőket írta: „A kocka eldőlt, és csak kevés órám marad még e világon, hogy előkészüljek a keserves lépésre. – A halál nem volna rettenetes rám nézve, ha egyedül állnék; de a rád és ártatlan gyermekeimre való gondolat, drága Lizám, súlyosan nehezedik a lelkemre. A csapás nem ért készületlenül. Azt hittem, mindenre készen vagyok: és mégis e pillanatban görcsösen vonaglik a szívem arra a gondolatra, hogy téged, legnagyobb kincsemet, örökre elveszítelek. (…) A gyerekek még meg vannak kímélve a fájdalomtól, és ez jól van így, ők a te szavaidból fogják megismerni apjukat, és ki mondhatná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk, bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyőződéséért halt meg. Rövidre van szabva az idő, melyet még e földön tölthetek, a levelet nemsokára át kell adnom, és nehezemre esik megválnom ezektől a lapoktól, hiszen ezek az utolsó szavaim hozzád. Isten áldjon és oltalmazzon, drága nemes feleségem, és adjon neked erőt, engem pedig részesítsen örök békében. Édes drága Lizám! Gyermekeim! Éljetek boldogan! Nemsokára kiszenvedek. Még egyszer köszönet hű szerelmedért, mindenért, amit értem tettél. – Istenem, Istenem! Nem bírom tovább. Isten veled, életem, mindenem!”

Másnap hajnalban – néhány órás alvást követően – még sógorához is intézett pár búcsúsort, amelyeket akkor vetett papírra, mikor négy bajtársát agyonlőtték az aradi vársáncokban: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben.”

A vesztőhelyre kísért, polgári ruhát viselő tábornokok közül a szőke Leinignen nemcsak daliás termetével tűnt ki, hanem ruházatával is – mivel sikerült megvesztegetnie fogvatartóit –, ugyanis az a kávébarna színű, piros zsinóros honvéd törzstiszti atilla volt rajta, amelyet 1849. évi hadisikerei alkalmával viselt. Hatodiknak szólították a bitófa alá, ahol az utolsó szó jogán a következőket mondotta: „Csak most, későn esett tudomásomra, hogy a hírlapokban felőlem azon hír szárnyal, mintha én Buda vára bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna; nekem most többé lapok útján ezt megcáfolni alkalmam nincs, de itt az utolsó percben, Isten szabad ege alatt, a jelenlevők előtt – midőn mindjárt Isten ítélőszéke előtt állandok – e felőlem terjesztett hírt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom.” Már a nyakára hurkolták a kötelet, amikor még élő tábornoktársaitól elköszönt: „Isten veletek bajtársak! Nemsokára egy más ítélőbíró előtt fogunk állani, hol, hiszem, igazságosabban fognak ítélni fölöttünk.” Ezután sorsa bevégeztetett.

A szerző hadtörténész

 

A legfiatalabb aradi vértanú emlékeLeiningen-Westerburg Károly mondta Kossuthról: „Kevesen tudták úgy, mint ő, a beszé...

Posted by Magyar Hírlap on 2015. október 4.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom