Történelem

A kollektív bűnösség és előzményei

Az 1930-as évek őrülete a hazai németség előretörése kapcsán – A kor nagy kérdése volt, hogy visszaszorul-e hazájában a magyarság

A trianoni trauma számos elhajlás és torzulás ősforrásaként él a 20. századi magyar történeti emlékezetben. Valóban: a továbbélés új kereteinek kialakítása során nem egy alapvető kérdést kellett újragondolni. Köztük volt a megmaradt hazai nemzetiségekhez fűződő viszony is.

határok 20161014
A lap számunkra hátrányosan módosította a német határokat (Forrás: a szerző archívuma)

A problémát csupán látszatra egyszerűsítette az, hogy a békediktátum az addig többnemzetiségű államalakulatot de facto homogén nemzetállammá tette, így a korábbi időszak leglátványosabb konfliktusgócát voltaképp eltüntette. Másfelől azonban csöppet sem segítette a kisebbségi kérdés megnyugtató rendezését a kábulatból ébredve fölerősödő revánshangulat s vele párhuzamosan a „hűtlen nemzetiségek” toposzának terjedése. Így aztán a sokkolt hazai közvélemény a Trianonhoz köthető minden felgyülemlett sérelmét és indulatát a lényegében egyedüliként megmaradt hazai kisebbségen, a svábokon vezette le.

A helyi hivatalok szinte hazafias kötelességüknek érezték elgáncsolni még a jogos nemzetiségi törekvéseket és a korábban központilag, a kormányzat által megadott jogosítványokat is.

A hazai németek lelkében minden más nemzetiséghez képest erősebben élt a magyarsággal való sorsszerű szimbiózis tudata és a történelmi hungarusérzület, amely aztán 1867 után a politikai magyar nemzethez tartozás és az ebből eredeztethető sajátos identitás, a németajkú magyarság (deutschungartum) megélésében manifesztálódott. Centrifugális helyett inkább centripetális politikai magatartást tanúsítottak, s (eltekintve az erdélyi szászok kényszer szülte deklarációjától) még a világháborús összeomlás után is az állampatrióta, integritásvédő erőtér részeként határozták meg a helyüket. A csonka országban elszenvedett nemzetiségpolitikai kudarcok, a soviniszta közhangulat, az asszimilációs nyomás, a német népi állomány egyetlen évtized alatti tizenhárom százalékos csökkenését kimutató 1930-as népszámlálás eredményei, összességében azonban a német kisebbség sikertelen önvédelmi politikája lényegében előkészítette az utat a harmincas évek radikális, nemzetiszo­cialista irányú elmozdulásához a hazai német kisebbségen belül.

8 20161014Dénes István pamfletjének borítója
A hazai németség és a magyarság viszonyában az 1920-as, 1930-as évek fordulóján beállt törés természetesen egy többtényezős, bonyolult folyamat eredménye. Mint tényt szükséges azonban rögzítenünk, hogy a viszony kölcsönös elmérgesedésében alapvető szerepet játszott a mindkét fél által a másik irányából érzett fenyegetettség elmélyülése. Márpedig vélt vagy valós veszélyeztetettségére mindkét fél sorai összezárásával és a radikális hangok fölerősödésével reagált.

Az egymásnak feszülő indulatok homlokterében alapvetően a csonka országi németség identitásválságából való lehetséges kiút, vagyis az asszimiláció és disszimiláció válaszútján történő elmozdulás állott. A kérdés korabeli irodalmát szemügyre véve megállapíthatjuk, hogy mind a politika, mind a tudomány feladatául tűzte a kérdés körüljárását, másfelől azt is konstatálnunk kell, hogy mind az alantas és alpári stílus, mind pedig a nívós és emelkedett gondolatok helyet kaptak a palettán – mégpedig mindkét oldalon.

A hivatalos német politika 1919 után felkarolta a Kelet- és Délkelet-Európában maradt német kisebbség képviseletét. A politikával párhuzamosan a német tudományosság is aktivizálódott, és kidolgozta annak módszertanát, hogy milyen újszerű eszközökkel és terminológia használatával fogjon hozzá a térség németségének vizsgálatához. Új kifejezések jelentek meg: német nép- és kultúrtalaj, népcsoport, kultúrbefolyás, kultúrlejtő stb. Ezen új fogalmak és kutatási prioritások mélységesen sértették a térség egyéb népeinek nemzeti érzését, s alkalmat teremtettek a konfrontációra.

A német néptalajkutatás hamarosan kidolgozta a népi német állományfelvétel módszerét, azaz a német településterületek tervszerű számbavételének rendszerét. Eszerint nem az anyanyelvi statisztikák alapulvételével készült néprajzi térképek az irányadók (lásd felgyorsult asszimiláció, esetleges nyelvcsere), hanem a német származás a meghatározó, márpedig a származás alapján a már elmagyarosodott falvak is a német néptalajhoz sorolandók. Ráadásul a településszegény vidékeken a német szórványok területeit is (mint életteret) zárt népcsoportterületként lehet feltüntetni. S minthogy e kisebb-nagyobb csoportokból összefüggő tömbök állnak össze, egy esetleges impériumváltás vagy közigazgatási átrendeződés következtében a jövőre nézve már készen állnak a német népcsoport kantonjai. Ez volt az, ami a korabeli magyar közvélemény szemében kiverte a biztosítékot.

A Németországban gombamód szaporodó népiségi szervezetek további lózungokkal is borzolták a magyar közvéleményt: például bizonyos területek magyar jellegének elvitatása, igénytámasztás „Burgenland keleti, magyarok által bitorolt” részére, a Dél-Dunántúl német néptalajnak nyilvánítása (amelynek északi határa a Balaton) és így tovább. Egyes botrányos térképek is komoly visszhangot váltottak ki. A Die Woche című berlini lap a Führernek a Ducénál tett látogatása alkalmából térképre vetítette az „olasz impériumot” [1. ábra]. E térképen azonban (s magyar szempontból ez volt az igazán feltűnő) Németországot is némiképp módosult határok között ábrázolták: bár az Anschluss révén keleti irányban bekövetkezett területgyarapodás jelzése indokolt, kérdéses a határnak az osztrák területektől még keletebbre történő meghúzása, mégpedig a Duna mindkét – szlovák és magyar – partját, továbbá a magyar Dunakanyart és Budapestet is magában foglalva s még az Észak-Dunántúllal is kikerekítve. Nos, mintha kissé megszaladt volna a német térképészek ceruzája…

Mindezek (német oldalról) legalább annyira közrejátszottak az elkövetkező évek hazai hisztériájának felkorbácsolásában, mint mondjuk (magyar oldalról) a Bethlen-dekádot fölváltó Gömbös-korszak nemzetiségpolitikai doktrínájának irányváltása, fölkeményedése.

A Nyugat hasábjain 1933 szeptemberében jelent meg Illyés Gyula Pusztulás című cikke. Az észak-baranyai, egykéző, református magyar falvakban a nyár folyamán tett útjának tapasztalatait tette közzé. Annak ellenére, hogy írása alapvetően a belső reformok, főképp a földreform érdekében készült, mégsem ez váltott ki igazi visszhangot, hanem a magyarság visszaszorulására és a német népelem terjeszkedésére vonatkozó tapasztalata. E folyamat ugyanis a német birodalmi expanzió, a pángermán agitáció és a hazai német mozgalom radikalizálódásának perspektívájában már-már nemzethalál-vízióvá tágult: az elnémetesedett Dunántúlt elragadják az amúgy is gyönge, csonka országtól, a maradékot meg szétmarják majd a kisantant államok – a magyarság számára nem lesz feltámadás! A hisztérikus reakciók a németség térnyerését párhuzamba állították az első világháború előtti folyamatokkal, például az erdélyi románság előretörésével. A Dunántúl elveszíthetősége – szóltak a Cassandra-jóslatok – csak annyira hihetetlen, amennyire az volt annak idején Trianon bekövetkezte.

Ebbe a légkörbe csapott bele a „hidasi elnémult harang” botránya. A hagyományos német településterületen fekvő, Baranya megyei községben 1934 májusában feloszlott a magyar református hitközség – mert már nem volt hívője. A templomot addigi rendeltetésétől megfosztották, kicsiny harangját egyetemisták szállították a fővárosba. A templomzáró istentiszteletnek hatalmas sajtóvisszhangja lett. Így tudósít Az Est: „Német kultúrház lesz a magyar templomból”; s így a Magyarország: „Eltemették Hidas ősi magyar templomát. A roskadozó épület kulcsait átvette a német Kulturbund.” Szinte kínálta magát a párhuzam, Rákosi Viktor Elnémult harangok című, 1903-as regénye az erdélyi román előretörésről, amely akkor még kötelező olvasmány volt.

E hangulat a németség helyzetére reflektáló tudományos pezsgést szült, ám ugyanakkor dilettáns és uszító nemzetvédő pamfletek sorát is, köztük Dénes István volt tótkomlósi nemzetgyűlési képviselő írását, amely végletesen elfogult szemlélettel, sértő és durva hangnemben igyekezett kiragadott számok és adatok segítségével alátámasztani a dunántúli magyarság tragikus visszaszorulását, egyszersmind a németség drámai térnyerését [2. ábra]. Utóbbinak már borítója is szemléletesen tükrözi a kötet mondanivalóját. Előtérben a nagydarab, ellenszenves, mindenkit maga mögé utasító, feltörekvő német gazda, aki mögött a háttérben rémülten bújik össze egy szegény, kisemmizésre ítélt, kicsiny magyar család…

A többségi magyarság és a kisebbségi németség viszonya az évtized végére elmérgesedett. Senkit sem érdekelt már a közös múlt harmonikus és mindkét fél számára gyümölcsöző szakasza, sem pedig a hazai németek jó részének rendíthetetlen magyar érzelme és továbbra is államhű magatartása. A többiek leválásának elősegítése az 1938 novemberében megalakult Volksbundról – ami a korabeli nemzetiségpolitika igazi feladata lett volna – sajnos nem sikerült. Ehelyett bekövetkezett a hazai németség és a magyarság viszonyának legnagyobb traumája, a németség – „kollektív bűnösség” jegyében történő – kitelepítése. w



A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom