A kínai nagy fal és a Csalagút bejárata

Az volt a kínai nagy fal feladata is, hogy védje az északi nomád törzsektől a Mennyei Birodalmat. Ez a legújabb kutatások szerint mintegy hétezer-kétszáz kilométer hosszú, s időszámításunk előtt 240-ben kezdték építeni, de a ma látható formáját 1368-tól, vagyis a Ming-dinasztia idején kapta. Hét-nyolc méter magas, alapjainál pedig tíz méter széles.

Csak a római limest, azaz a Római Birodalmat körülölelő védrendszert szokták hozzá hasonlítani, amelynek Duna menti szakasza átfutott a mai Magyarországon is, mögötte számos római katonaváros és civil település romjait tárták fel a régészek. (Az Óbuda területén állt Aquincum csak egy a sok közül.) A limes különféle technikákkal és eljárásokkal épült. Minden a közelben található nyersanyagoktól függött. Hadrianus falát például kövekből emelték a Britanniában állomásozó légiók, 122-től számítva nyolc éven át tartott a munka. Kettészelték vele a brit szigetet, a vad kaledóniai törzsek betörését igyekeztek megakadályozni a százhúsz kilométer hosszúságú fallal.

Vasfüggöny és a berlini fal

Ennyit a távoli múltról. Hagyjuk most a középkor masszív városfalait, amelyek ugyancsak egy-egy közösség gazdaságának, kultúrájának és szokásrendszerének védelmét szolgálták, s röppenjünk mindjárt a 20. század közepére, a második világháború utáni évekbe. Az osztrák–magyar határon az 1949-től kezdte meg a pártállami vezetés az úgynevezett vasfüggöny kiépítését. Természetesen szovjet minta alapján. A vasfüggöny nemcsak kerítést, áram alá helyezett jelződrótok rendszerét és homokkal felszórt nyomsávot jelentett, de aknazárat is. Igaz, az utóbbit 1956 szeptemberéig felszedték, ám a forradalom után, 1957-től, újratelepítették, s csak 1971-re szüntették meg végleg.

A szocialista országok nem jövevények és betolakodók miatt építettek kerítést nyugati határaikon, polgáraik tömeges kivándorlásától tartottak. Teljes joggal. A keletnémet kommunista párt vezetésében is csúcsra járt ez a félelem. Berlinben 1961-ben kezdte meg a híressé, sőt szimbolikus erejűvé vált fal építését az NDK. Egyes számítások szerint addig 2,6 millió keletnémet hagyta el az országot, többségük Berlinen keresztül. Egy meglepetésszerű akcióval előbb szögesdrót akadályokat fektetett le az NDK határőrsége és hadserege 1961. augusztus 13-án a város keleti zónájának határvonalán. Majd néhány nap múlva megkezdte a fal építését, amit meglepő módon csak az 1980-as évekre tudott befejezni a maga kiteljesedett formájában. Utcákat, tereket, közlekedési útvonalakat, sőt, volt, ahol egy-egy bérházat vágott ketté a fal. Az első napokban nyolcvan katona, s nyolcszáz civil, köztük sok, épp a kerítés építésén dolgozó munkás „surrant” át Nyugatra, kihasználva az utolsó alkalmat. Masszív, tulajdonképpen két falból, s a közte levő őrtornyokból, járőrutakból, jelzőrendszerekből álló védmű lett a 155 kilométer hosszú, majd négy méter magas építményből. Volt, ahol a fal tetejére fotocellás vezérlésű géppuskákat helyeztek, ezek akkor is megszólaltak, ha egy veréb szállt át az érzékelők vonalán. Nem volt könnyű megszüntetni, felszámolni sem a berlini falat. Csak 1991 novemberére végeztek vele.

Emberáradat Mexikóból

Nem tetszett ez a fal egyetlen amerikai elnöknek, például J. F. Kennedynek, de Ronald Reagannek sem. „Bontsák le minél előbb!” – mondta Reagan, amikor 1987-ben Nyugat-Berlinben járt, hivatalos látogatáson. Csakhogy hamarosan eljött az idő, amikor az Egyesült Államoknak is „falat”, pontosabban kerítést kellett építenie. Az 1990-es évek elején kezdték a munkát a Közép-Amerikából, főként Mexikóból érkező illegális bevándorlók, másrészt pedig a kábítószercsempészek feltartóztatására. Ma a becslések szerint tizenegy-tizenkét millió illegális bevándorló él az Egyesült Államokban, jelenlétük mindenekelőtt törvényességi és szociális gondokat jelent, s szerteágazó politikai vitákat kavar. A vonzerő egyértelmű, az Egyesült Államokban tízszer magasabb az átlag jövedelem, mint Mexikóban, s akkor a kiterjedt a szociális juttatásokról és segélyezési rendszerekről még nem is beszéltünk.

Az első amerikai kerítésszakaszt a mexikói Tijuana és az amerikai San Diego közötti határszakaszon, hetven kilométer hosszan építették fel. A két ország határa háromezer-kétszáz kilométer hosszú, ennek ma már egyharmadát védi kerítés, néhol hat méternél is nagyobb magasságban és hármas sorban. Más helyütt, a kevésbé veszélyeztetett részeken viszont szinte virtuálissá válik a kerítés, fejlett jelzőrendszerek, kamerák, különféle infraberendezések helyettesítik. George W. Bush elnöksége idején indultak meg az igazán nagy fejlesztések, 2006-tól. És nemcsak technikai, de személyzeti téren is, megduplázták a délen szolgáló amerikai határőrök számát, ez ma eléri a húszezret. A felszerelésükben helikoptereket, quadokat, éjjellátó optikákat, hőérzékelőket, s ki tudja még mi mindent találni. Azt mondják, az a határőrség a rendvédelmi szervek között, ami a tengerészgyalogság a fegyveres erőkben… A megtestesült elit.
Az emberjogi szervezetek persze vitatják az amerikai rendszer hatékonyságát, agresszívnek és antihumánusnak tartják. (Milyen ismerős érvek.) Hivatalos amerikai becslések szerint viszont tizedére esett vissza az illegális bevándorlók száma a déli határszakaszon.

A világ leghosszabb modern határkerítését valószínűleg Szaúd-Arábia építette. Ez egy három méter magas betonfal, elektromos jelzőrendszerekkel felszerelve, s ezernyolcszáz kilométer hosszú. A Ciszjordániánál felhúzott nyolc méter magas izraeli betonfal csak négyszáznegyven kilométer, igaz hétszáznyolc lesz, mire teljesen elkészül. Izrael amúgy szinte minden határára kerítést épít, az egyiptomi már készen van, kétszáznegyven kilométer hosszú, most a jordániai épül, az ötszáz kilométeres lesz. Bejelentették, már nemcsak a terroristák ellen védekeznek, de az illegális migráció ellen is.

Léteznek más kerítések is a világban, az egyik például a két Korea határán, vagy a ciprusi zöld vonalon, de ezek elsősorban politikai okokból létesültek. Az amerikai példa viszont több olyan országot is megragadott, amely ma nagy migrációs tömegeket kénytelen felfogni. Az egyik észak-afrikai spanyol enklávé Ceuta körül már az amerikaiakkal egy időben, 1993-ban megkezdték egy kerítés építését, ami végül hat méter magas lett, s több mint nyolc kilométer hosszú. Hat méter magas a másik spanyol enklávé, a Melilla körüli kerítés is, ez azonban csak 2005-re lett kész. Szögesdrót, kamera- és érzékelő rendszer egészíti ki. A két város rendszeresen kénytelen kiállni a migráns tömegek erőszakos rohamát, ilyenkor a spanyol határőrök gumilövedékkel tüzelnek. Nem szabad elfelejteni, hogy bár Észak-Afrikáról van szó, de aki belép a spanyol enklávék területére, az jogi értelemben már az Európai Unióban tartózkodik. A melillai kerítést egyébként brüsszeli támogatással építették…

Van kerítésük a görögöknek is. Törökországi határukon építették, 2012-ben kezdték a munkát. Összesen tizenkét kilométer hosszú és három méter magas. Önmagában kevésnek tűnhet, de a görögök bíznak erős törvényeik visszatartó erejében is. Náluk féléves börtönnel vagy akár tízezer eurós pénzbírsággal is büntethetik az illegális bevándorlókat. Persze bármilyen hosszú kerítést építhet a szárazföldön Görögország, a tenger felől semmi sem védi. Ezt használják ki az embercsempészek.

Szögesdrótok erdeje

A török kerítés, merthogy a törököknek is van egy nyolc kilométer hosszú, három méter magas betonfaluk az ország déli határán, alapvetően a terroristák, a terrorizmus távoltartására készült. Ez aligha fékezi le a migrációt, Törökországban jelenleg is majd kétmillió szíriai és kétszázezer iraki menekült vár sorsára.
Az uniós Bulgáriáé az egyik legújabb kerítés Európán belül. Szófia az illegális migráció megállítására emelte a török–bolgár határon. Kezdetben, vagyis 2014-ben csak egy harminc kilométeres szakaszt húztak fel, de ennek az az érdekessége, hogy a kerítés külső oldalát sűrű szögesdrót borítja a földtől a tetejéig.
Gyakorlatilag megmászhatatlan. Ha csak erővel el nem kezdik bontani, akkor viszont megjelenik a bolgár határőrség, amelyről az a hír járja a migránsok körében, hogy a legbrutálisabb alakulat, amellyel hosszú útjukon találkoztak. A szófiai kormány arról határozott, hogy egy új, százharminc kilométeres szakasszal bővíti a határzárat. A szófiai kormány úgy érvel, hogy a kerítés csökkenti a határvédelem költségeit. A bolgárok állítják, a határzár már közvetlenül megépítése után is jelentősen – becslések szerint a felére – csökkentette náluk az illegális bevándorlók számát. A britek is építésre szánták el magukat nemrég, a két kilométeres kerítésnek a Csalagút bejáratát kell védenie, még francia földön, Calais-nál.

Fura, hogy ennyi minden után a kerítésépítés mint a határvédelem tipikusan magyar módszere került be az európai köztudatba. A hazai és a nyugati balliberális sajtó a Lettország által tervezett kerítés ötletét is úgy emlegeti, mint amely a magyar példa nyomán született. A lettek orosz határukra terveznek kerítést, állítólag a távol-keleti és közép-ázsiai migránsok visszatartására, akik országukon át akarják elérni a skandináv államokat. Csakhogy Lettország mintha nem szerepelt volna eddig a migráció nagy tranzitállomásai között. Ezt már Moszkvában is megemlítették.

---

Ulbricht félt egyedül dönteni, előbb engedélyt kért Hruscsovtól Moszkvában
Nem engedték el a szakembereket

A berlini fal megépítéséig a német nagyváros négy megszállási övezete ellenére is viszonylag egységes volt. Több tízezer kelet-berlini járt át dolgozni a nyugati zónákba, az ő adójuk jelentette az NDK legfontosabb valutabevételét.

Azt azonban a keletnémet vezetés is látta, hogy éppen a könnyebb átjárás miatt nagyon sokan hagyják el az NDK-t Berlinen keresztül. Számuk az 1961-re már havonta harmincezer főre emelkedett. Akkoriban kezdett talpra állni valamelyest a keletnémet gazdaság, s az NDK vezetése úgy látta, hogy elsősorban a fiatal és értékes szakmunkások, műszaki értelmiségiek hagyják el az NDK-t ilyen-olyan nyugati csábításoknak, s az ottani magasabb életszínvonal vonzásának engedve. Az államot vezető Walter Ulbricht és környezete mérlegelt, s úgy döntött, inkább lemond a valutában beérkező adóról – akkor a nyugatnémet márka négyszeresét érte a keletinek –, de megtartja a szakembereket.

Ulbricht nem mert önállóan lépni. Előbb Hruscsov beleegyezését kérte Moszkvában a keleti övezet lezárásához. Ez még a Kremlben sem számított magától értetődő kérdésnek, hiszen egy ilyen lépés durván megsértette a nagyhatalmak, pontosabban a győztesek közötti megállapodásokat és szerződéseket, s már önmagában is olaj volt a hidegháború tüzére. Hruscsov mégis igent mondott.

A fal vonalánál tűzparancsa volt az NDK határőrségének. Nagyon sokan és sokféleképpen igyekeztek átjutni a kettős, őrtornyokkal, érzékelőkkel megerősített rendszeren, Alagútásás, pinceáttörés, kötélhágcsó… Számtalan módon próbálkoztak a keletberliniek. Az egyik legtragikusabb esetben egy házilag készített hőlégballonnal jutott át egy férfi a falon, de már Nyugat-Berlin fölött valami gond adódott a ballonnal, s ő lezuhant, szörnyet halt.