Történelem

A jászkun huszárok 1848-as hőstette

„A szegény magyar haza vérben, lángban áll. (…) Haza hát, haza! a kinek magyar lelke van” – Kossuth kiáltványa megtette a hatását

A magyar nemzet élet-halál harcát vívta 1848 őszén. A honvédseregnek fegyverforgató, tapasztalt katonákra volt szüksége, ám a császári-királyi hadsereg magyar kiegészítésű ezredeinek többsége külhonban állomásozott, s ezeket a bécsi kamarilla – érthető módon – nem óhajtotta ellenségül hazavezényelni magának.

huszárok 20160314
Garay Ákos festménye a Nádor-huszárok hazatéréséről (Forrás: Wikipedia)

Ekkor Kossuth ügynökei keresték fel a Csehországban és Galíciában bekvártélyozott magyar huszárokat, igyekezvén rábírni őket a hazatérésre. Habár a Coburg- és Vilmos-huszárok többsége így jutott haza, ez nem minden ezrednek sikerült maradéktalanul.

A jászkunokból álló, fekete csákót, búzavirágkék öltözetet, fekete-sárga zsinórzatot és fehér gombokat viselő 12. Nádor-huszárezred huszárjai 1848 őszétől 1849 nyaráig tucatnyi alkalommal próbáltak hazaszökni cseh, majd osztrák földről, de ez csak töredéküknek sikerült.

Kossuth megbízásából többen is próbálkoztak, hogy a Prága mellett táborozó „nádorhuszárokat” hazatérésre bírják. 1848 szeptemberében Komlóssy Imre igyekezett hazacsábítani a jászkun huszárokat, ám elég ügyetlenül, így a lebukást megelőzendő az egyik főtiszt, az alig húszesztendős cserneki és tarkeöi Dessewffy Dénes hadnagy hazaküldte Komlóssyt, aki köszönőlevelet írt a hadnagynak, és annak kézbesítését az őt fuvarozó bérkocsisra bízta. A levél azonban egyenesen Windisch-Grätz herceg asztalán kötött ki, Dessewffyt pedig lecsukták. Bizonyítékok híján később kénytelenek voltak szabadon engedni, ám szemmel tartották.

Az ágens és a Nádorok

Másodízben Kászonyi Dániel volt az, aki szerencsét próbált. Elindulása előtt Bécsben találkozott István főherceggel – Magyarország nádoraként a 12. huszárezred ezredtulajdonosa volt –, aki arra kérte Kászonyit, mondja meg huszárjainak, „(…) hogy ő, mint az ezred tulajdonosa, azt parancsolja nekik, hagyják ott Csehországot és siessenek azonnal Magyarországra”. Kossuth ágenseként utazott Prágába, zsebében ezer forinttal, poggyászában Kossuth Hírlapjának száznyolcvan példányával és a külhonban állomásozó magyar csapatokhoz intézett kiáltvánnyal, amelynek patetikus hangvétele gyújtó hatást váltott ki a huszároknál: „Ha Ti azt várjátok vitéz magyarok, hogy parancsot kaptok haza jönni, s hazátokat védeni – s addig nem jöttök: úgy a magyar haza elveszett. – Ti nem fogtok találni egyebet leégett falvaknál, úton heverő magyar holttesteknél; nem fogtok találni egyebet egy nagy temetőnél, melybe a bécsi udvar hitszegő árulása a magyar nemzet hírét, nevét, becsületét eltemette, és magyar hazátok rácz és illyr rablók prédájává tette. Fel, fel tehát, fel vitéz magyarok! haza! haza! Itt égetik az árulók faluitokat, öldöklik apáitokat, testvéreiteket. A szegény magyar haza vérben, lángban áll. (…) Haza hát, haza! a kinek magyar lelke van.”

Szeptember 29-én érkezett meg Prágába és rögvest a Nádor-huszárokat kereste. Első találkozásukról az alábbiakat őrizte meg emlékezetében: „(…) hamarosan megláttam egy csoport huszárt. (…) magyarul szólítottam meg őket, és rokonom, Boros Károly százados iránt érdeklődtem. Alighogy e néhány szót kimondtam, valamennyien fölugrottak a padról (…) megostromoltak kérdéseikkel, hogy mint állnak a dolgok odahaza. A tisztet Dessewffy Dénesnek hívták, a kadét báró Jeszenák János volt, a két altiszt Balla és Szentpéteri (…) odajött még néhány más tiszt is: Sréter Lajos és Stáhly századosok, valamint Hollán Hugó és Virágh Gedeon hadnagyok és még több altiszt, valamint néhány közlegény.” Kászonyi a törzstisztekkel is tárgyalásokat folytatott, így szavaikból kiderült, szívesen hazamennének, de parancs nélkül nem mernek kockáztatni. Estefelé Boros kapitány a Fekete Ló fogadóba kísérte rokonát, ahol a már említett tisztek várták. Szószólójuk, szandai Sréter Lajos főszázados elmondta, készek a szökésre, de vállalkozásukhoz útikalauz, térkép és pénz szükséges. Kászonyi jó taktikusnak bizonyult, ugyanis közbevetette, hogy a báni és a magyar csapatok már bizonyosan megütköztek egymással. Ez hatott és kijelentése a tiszteket végképp az indulásra bírta. Alig maradt magára Kászonyi, Balla Endre tizedes kereste fel hasonló szándéktól vezérelve. Átültek egy másik kocsmába, ahol már tíz huszár várta őket. A magyarbarát kocsmárostól vásároltak egy földabroszt, erre rajzolta be piros ceruzával Kászonyi a hazavezető utat. Balla tizedes és hét embere – hárman meggondolták magukat – a beszélgetés után nyeregbe szállt és Magyarhon felé indult. Hat nappal később szerencsésen haza is érkeztek! (Kászonyi, miután feladatát teljesítve vonatra szállt, még három jászkun huszárt csempészett haza magával.)

Szeptember 30-án hajnalban Zrumecki, Szentpéteri, Lázár és Dévánszky őrmesterek zavarták fel álmából Kászonyit, akivel közölték, mindenképp hazaszöknek, és annyi huszárt visznek magukkal, amennyit csak lehet. Nem sokkal később megérkeztek Sréterék. Megállapodtak a részletekben, így az akciót három lépcsőben tervezték végrehajtani: elsőként Sréter és Dessewffy százada, aztán Hollán Hugó hadnagy és Virágh Gedeon főhadnagy százada, végül Stáhly Ferenc kapitány százada. A tisztek igyekeztek pénzzé tenni mindenüket, hogy embereiket rendesen elláthassák. Mielőbb indulni akarták, hiszen az ezredet visszavezényelték régi állomáshelyére.

Jelszó: A haza minden előtt

Sréter kapitány október 4-én este tíz órakor gyülekeztette embereit Schlan város mellett, azonban Riegler őrmester több szakaszt is visszatartott, így csak Szentpéteri Samu zászlótartó őrmester, Lázár őrmester, Beliczay és Görbe tizedesek huszárjai vágtak útnak. A kapitány lelkesítő beszédben fordult huszárjaihoz, majd mindnyájan felesküdtek: „Esküszünk az élő Istenre és a kedves hazánkat védő szűz Máriára, hogy a vészbenforgó drága hazánkért utolsó csepp vérünket örömest áldozzuk s a minket hazavezető feljebbvalóinknak utolsó lehelletünkig engedelmeskedünk, azokat mindaddig hűen követjük, míg hazánk rólunk nem rendelkezik, Isten minket úgy segéljen, aki ezen eskü ellen vét, pajtásai által végeztessen ki.” A csapatot két főtiszt, négy altiszt és ötvenegy huszár alkotta. Prágát megkerülve haladtak a Morva folyó mentén, amelyen Budweisnél úsztattak át. Alsó-Ausztria északi határát követve Hohenau városka mellett értek magyar földre. Kalandos útjuk egy hétig tartott, veszteségük két halott, három sebesült volt. Október 11-én keltek át a March határfolyó hídján és „(…) a mint aztán magyar földet értek lovaik patkói: egy rákezdte fönnhangon: »Cserebogár, sárga cserebogár…!« s erre oly őrjöngő lelkesedésbe tört ki az egész kis csapat, hogy a túlsó partról hang után rájuk adott sortűznek daczára mindnyájan leugrottak lovaikról, s úgy csókolták a hazai földet (…)” Mindeközben az ezred zöme útban volt Saaz felé.

Október 21-én Virágh főhadnagy a 2. őrnagyi osztály 2. századának 153 huszárjával szökött meg Lucka falunál, őket követte Hollán hadnagy az 1. század ötven emberével. A csapat több bekerítésből is kivágta magát, s egy ideig ketté is szakadt, de Liscau városától együtt folytatták útjukat, majd a Morván átúsztatva október 29-én értek magyar földre. A Csehországban maradt ezred maradékát 1849 májusának végén vezényelték át az észak-itáliai hadszíntérre. A Nádor-huszárok egy része még ekkor sem hagyott fel hazatérési szándékával. Udvardy Ferenc őrmester az 1. őrnagyi osztály 98 huszárjával vágott neki a lehetetlennek: a császáriaktól nyüzsgő Ausztrián átverekedni magát. A csapat június 1-jén indult el Losansteinleitenből, Steyr mellett kelt át az Enns folyón, végül Mariazell és Aspang érintésével június 8-án Pinkafőnél érkezett haza.

Sikertelen próbálkozások

Október 10-én Krikuska György tizedes három pajtásával indult el. Porosz-Sziléziában rekedtek, ahol kiadták őket a császáriaknak. Október 18-án a Riegler őrmester által visszatartott szakaszok állományából 85-en szöktek meg Stern Jakab és Tóth Sándor vezetésével. Több ízben is összecsaptak az ellenük küldött császáriakkal, végül fogságba estek. Csupán két tizedes és tíz huszár tudott kimenekülni a harapófogóból. Stáhly kapitány már letett szökési tervükről, amikor október 22-én arról értesült, hogy Klattauban bekvártélyozott százada hazafelé készül. Menten odasie­tett, legénységét felsorakoztatta és pisztollyal a kezében kijelentette, csak a holttestén keresztül dezertálhatnak. Erélyes magatartása hatására a huszárok elálltak tervüktől.

Október 27-én Szetsey István és Mohácsi Valentin őrmesterek szöktek meg az alezredesi osztály nyolc tizedesével és 120 közlegényével. Tervük az volt, hogy porosz területen áthaladva Osztrák-Szilézia határvidékén mennek haza. Friedlandnál egy ideig a poroszok vendégszeretetét élvezték, ám megunván a tétlenséget, Szetseyék visszakanyarodtak Morvaország irányába, ahol Troppau és Neutitschein környékén fogságba estek. 1849 májusának végén Szabó István és Antolicz István huszárok ültek lóra, de eltévedtek és Szászországban kötöttek ki. Ők is osztrák kézre kerültek. Június 10-én Treiben mellett szökött meg Gyökeres András és Kőmíves János tizedes, akiket 108 bajtársuk követett. Hiába küzdöttek hősiesen (veszteségük tizenhárom halott és tizennégy sebesült volt), császári fogságba estek, akik nem bántak kesztyűs kézzel velük. A Bruckban összeülő hadbíróság valamennyiüket halálra ítélte. Sorozatos megkegyelmezések eredményeként „csupán” hat főt végeztek ki por és golyó által. Az utolsó szökési kísérlet helyszíne és időpontja: Althofen, 1849. június 12. Az alezredesi osztályból Szokolay János őrmester és Lengváry Pál tizedes ötvenöt huszárral indult hazafelé, de ők is az üldözök karmaiba kerültek. Vezetőikkel együtt öt huszárt állítottak kivégzőosztag elé.

1848–1849-ben olyan idők jártak, amikor a „Haza parancsolt”. Ezt érezték meg e derék jászkun huszárok, kiket a legszentebb érzés, a hazaszeretet hozott haza, amely erősebbnek bizonyult a császári eskünél és a fekete-sárga zsinórzatnál. Századnyi, félszázadnyi csoportokban 650-en indultak el, de csak négy tisztnek és 261 huszárnak sikerült a lehetetlen vállalkozással felérő hazatérés. Az üldözőkkel vívott harcokban huszonnégyen estek el, a többi fogságba esett, közülük tizenhárom huszárt agyonlőttek. Annak ellenére, hogy tetteik az ezeréves magyar katonai vitézség aranykönyvébe kívánkoznak, mi, az utódok, méltatlanul elfeledtük őket, pedig Görgei, Klapka és Damjanich mellett ők is a mi hőseink!

A szerző hadtörténész

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom