Történelem

A császári hadsereg offenzívája

Ekkor láttam először Görgeit, és így látva őtet az a szorongástól sem ment izgatottság, mely az egészen váratlanul beállott helyzeteknek válsággal fenyegető volta miatt elfogott, egyszerre eltűnt, s azt a bizalom világa váltotta föl – emlékezett vissza Ga

Százhetven esztendeje, 1848 decemberében újabb fordulópontjához érkezett a magyar önvédelmi háború. December 2-án Olmützben V. Ferdinánd lemondott a trónról unokaöccse, a 18 éves Ferenc József főherceg javára, aki utasította Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagyot, hogy csapataival induljon Magyarország ellen. A császári hadsereg támadása nem sokat váratott magára, december 14-én már kezdetét vette. A magyar fél felkészült az invázióra, így a császáriak gyors sikerekre és döntő győzelemre aligha számíthattak.

Miklós-huszárok
A császári lovasságot feltartóztató Miklós-huszárok hősies küzdelme Mórnál, 1848. december 30-án. Korabeli osztrák színes litográfia (Forrás: Wikipedia)

A Görgei Artúr tábornok vezette, 28 ezer főt számláló Feldunai hadsereg csapatai a Kis-Kárpátoktól a Fertő tó déli partja, míg a „honmentő” bonyhádi Perczel Mór tízezer – javarészt fegyvertelen és kiképzetlen – katonája a Mura vonalán állt. A Feldunai hadsereggel szemben a Windisch-Grätz-féle 55 ezres császári fősereg, Perczel ellenében pedig két, hat-hatezer fős császári kontingens készült támadásra. Görgei elképzelése az volt, hogy kato­náit a határtól távolabb, megerősített helyekre vonja vissza, ám Kossuth ragaszkodott ahhoz, hogy minél nagyobb terület maradjon a kezükben, miáltal az újoncozást és hadsereg ellátását jobban lehet megszervezni. Ennek érdekében Görgei dandárait széthúzva a határra csoportosította, csapatai a szorosokat és az utakat igyekeztek használhatatlanná tenni, míg az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) utasítására megkezdődött a stratégiai fontosságú Győr megerősítése.

Az első összecsapások

December 6-án elsőként Galíciá­ból tört be a Duklai-hágón át gróf Franz Schlik altábornagy hadteste Észak–Magyarországra. A „félszemű róka” jóval rátermettebb és öntevékenyebb volt tábornok társainál. Megindult a főváros felé, bevette Eperjest, december 11-én Budamérnél megverte és szétszórta cselfalvi Pulszky Sándor ezredes rosszul felfegyverzett és többségében újonc nemzetőrökből és honvédekből álló seregét. A katasztrófát a Wladyslaw Tchórznicki őrnagy parancsnoksága alatti gyalogos ulánus század akadályozta meg, amely sortüzeivel bátran fedezte Pulszkyék visszavonulását. Schlik nem vonult tovább, bekvártélyozta magát Kassán, a környező vármegyéket hódoltatta, és várta az erősítéseket.

Az általános támadás

December 14-én Balthasar Simunich altábornagy hadosztálya a Nádasi-szorosnál megtámadta és hátrálásra kényszerítette ordódi és alsólieszkói Ordódy Kálmán őrnagy dandárát, aki csapatai zömével Lipótvárra húzódott, más részei Nagyszombat felé hátráltak. Itt Guyon Richárd ezredes két nappal később a túlerejű ellenséggel szemben ütközetet vállalt. A várt erősítések nem érkeztek meg, a sűrű ködben pedig a császáriak bekerítették a várost, ahonnan csak az Ernő főherceg nevét viselő soproni 48/III. sorgyalogzászlóalj önfeláldozó magatartása révén jutottak ki a kelepcébe került honvédek. Aznap a Duna jobb partján is megindultak a császáriak. Parndorf mellett gróf Zichy Lipót őrnagy dandára „csaknem elfulladt az ellenség túlnyomó sokaságában”. A Nezsider mellől visszavonuló Ferdinand Karger ezredes vezette dandárt is bekerítették és szorult helyzetükből Poeltenberg Ernő őrnagy Sándor-huszárosztálya vágta ki, de Kmety György őrnagy győri 23. honvédzászlóalja is kitüntette magát, így Karger csapatainak zöme a Hanság mocsa­rain keresztül húzódott vissza. Habár az ellenség több helyütt is áttörte a magyar védelmet, a honvédek a helyi lakosság segítsége révén vissza tudtak vonulni a győri sánctáborba. A Duna jobb partján Görgei Mosonnál és Mosonmagyaróvárnál vonta össze erőit, s amikor december 18-án megkezdték vonulásukat Győr felé, báró Josip Jelačić altábornagy lovassága utóvédjükön rajtaütött, ám a huszárok visszavetették az ellenséget. A visszavonulás ezen időszakára a 2. tizenkét fontos üteg tűzmestere, a 21 éves Garzó Imre így emlékezett: „Ekkor láttam először Görgeit, és így látva őtet az a szorongástól sem ment izgatottság, mely az egészen váratlanul beállott helyzeteknek válsággal fenyegető volta miatt elfogott, egyszerre eltűnt, s azt a bizalom világa váltotta föl. Azonnal lemozdonyoztunk, s nehány lövéssel tüzeltük meg az osztrákok merész lovasságát, mely azután szintén megfordult, és eltűnt szemeink elől. (…) És Görgeinek amaz itt látott alakja vésődött az én emlékezetembe kitörölhetetlenül, amint a szikla útját állja a toluló hullámoknak és visszafordítja azokat.”

A Feldunai hadsereg részei Győrnél egyesültek. A farkasordító hidegben a nagy kiterjedésű sáncok megtartása nehéz feladatot jelentett a honvédek számára. Kossuth ragaszkodott Győr megtartásához, a Délvidékről felrendelt csapatok Pest-budai beérkezése azonban csak 1849. január elejére volt várható, ráadásul Görgei hadteste 15 ezer főre csökkent, mert erősítéseket hagyott hátra Lipótvár és Komárom védelmére. Görgei december 26-án elrendelte Győr kiürítését, amikor az ellenség szinte már körülvette a várost. Csapatai több útvonalon indultak el a főváros irányába, melyet görgői és toporczi Görgey Kornél őrnagy utóvéd dandára fedezett. December 28-án, a hajnali órákban erre az utóvédre csapott le Franz Ottinger vezérőrnagy lovassága. A vértesek szétugrasztották a huszárokat, és a Vilmos porosz herceg nevét viselő kassai 34/II. sorgyalogzászlóalj vitéz magatartásának volt köszönhető, hogy a dandár és tüzérsége megmenekült. A Vilmos-bakák hidegvérrel küzdöttek, négyszöget képezve, sortüzeikkel állították meg az ellenséget. Azután két vértes- és egy ulánusosztály rontott rá dukai és szentgyörgyvölgyi Széll József őrnagy fiaira, így végül nem bírtak a császári túlerővel. A 17 sebből vérző zászlóaljparancsnok 600 katonájával együtt esett hadifogságba, és odaveszett zászlajuk is. Kossuth nemcsak Görgeit, de Peczelt is ostromolta leveleivel. Perczelnek így írt: „Valami győzelmecskét, édes Móricom! Különben az örökös retiráda lever minden bátorságot a nemzetben.” Perczelnek eredetileg Görgeihez kellett csatlakoznia, s annak balszárnyát képeznie. December 30-án azonban – előnytelen terepviszonyok között – felelőtlen módon megütközött Je­lačić túlerejű hadtestével, amelynek lovassága katasztrofális vereséget mért Perczelre, tüzérsége csak a huszárok vitézsége révén menekült meg.

Innentől már csak Görgei seregteste védte a fővárost. Kossuth mindenképp döntő csatát akart oly módon, hogy vereség esetén is megmaradjon a fősereg, ám e lehetetlen feladatot Görgei nem vállalta. Az OHB gróf Batthyány Lajos vezetésével békeküldöttséget menesztett a császári fővezérhez, aki közölte, csak az „Unbedingte Unterwefung” (feltétlen alávetés) jöhet szóba. Így december 31-én megkezdődött a kormányzat, a hadi üzemek és készletek Pest-Budáról történő evakuálása. Szolnokig vasúton, onnan szekereken mentették Debrecenbe mindazt, amit a további harc szempontjából fontosnak ítéltek. Az utolsó pillanatban még sikerült borsot törni a császáriak orra alá, 1849. január 3-án a tétényi ütközetben Kmety György alezredes dandárjának Vilmos-huszárjai vettek revansot a Wallmoden-vérteseken móri kegyetlenkedésükért, ahol „fegyvertelen foglyokat és futókat lekoncolván, méltán nevezték el »mészáros-ezrednek«.”

Délvidék és Erdély

A bácskai magyar erők parancsnoka, doggenfeldi Vetter Antal vezérőrnagy november 30-án adta parancsba Tomasovác elfoglalását, amely ellen a főerőket maga vezette, míg katiburgi Maderspach Ferenc alezredes Ördöghídja, Kiss Pál őrnagy pedig Alibunár felé nyomult. A ködös időben csak Mader­spach alezredes csapatai indultak el és a Karas jobb partján fekvő rác tábort megtámadva, másfél órás ütközetben megfutamították az ellenséget, és a sáncokat lerombolták. December 4-én eleméri és ittebei Kiss Ernő vezérőrnagy ismét átvette a délvidéki csapatok feletti parancsnokságot, és harmincezer honvédjével a tomasováci tábor ellen indult, de nem tudta összehangolni csapatai mozgását, így Stevan Petrović Knićanin ezredes könnyűszerrel verte vissza a honvédeket. Kiss ezt követően a kisebb rác táborokat akarta felszámolni, majd Damjanich János ezredes hadosztályával egyesülve újra Tomasovác ellen indulni. Ennek bevezetéseként gyergyószentmiklósi Gergely János őrnagy december 12-én Alibunárt rohanta meg, Damjanich pedig Károlyfalvát. Mindkét település súlyos harcok árán került magyar kézre, a rácok Tomasovác és Pancsova felé futottak. Damjanich Jarkovácig jutott, de a december 14-ére tervezett támadást el kellett halasztani, mert a Burzaván vert hadi híd nem készült el, és a honvédek pihentetésre szorultak. Knićanin ezt használta ki, és a Jarkocávon éjszakázó Damjanich csapatain rajtaütött. A legenda szerint kakaskukorékolás riasztotta fel a szegedi 3. honvédzászlóaljat álmából, így megmenekült a rácok orvtámadásától, ennek emlékére tűztek a szegedi 3-asok csákóikra és tábori sapkáikra fehér kakastollat. A valóságban Törökbecsénél már október 13-án feltűzték a kakastollat, hogy megkülönböztessék magukat a rácok határőrgyalogságától. A beszállásolt honvédek egy részét a helyiek verték agyon, a tisztek csupán pár, sebtében összeszedett alakulattal sikeresen kitörtek a faluból. Kötelékeiket hamar rendezték, aztán megrohanták Jarkovácot, és felgyújtották. A feldühödött honvédek nem irgalmaztak, az elfogott rác felkelőket és azon lakosokat, akiknél fegyvert találtak, habozás nélkül agyonlőtték. Knićanin nem tudott Tomasovácra visszavonulni, ezért Pancsova felé vette az irányt, és Kiss vezérőrnagy elfoglalta a felkelők üres tomasováci táborát. A siker azonban kiaknázatlan maradt, mert nem a pancsovai tábor ellen indult, hanem Temesvár felé. Döntésében közrejátszott, hogy Nagysándor József alezredes honvédei nem tudták megakadályozni, hogy az erőd helyőrsége csapaterősítéseket küldjön a körülzárt Aradra, s a bánsági bányakerületet is szorongatta az ellenség. A temesvári védők azonban kitértek a magyar támadás elől, azok december 31-én végül Pancsova ellen vonultak, amelyet addigra Knićanin jelentősen megerősített, a magyar erők azonban meggyengültek, mert a kedvezőtlen hadi helyzet miatt több zászlóaljukat is elvezényelték.

Kossuth november 29-én nevezte ki a Magyarországra érkezett Józef Bem vezérőrnagyot az erdélyi sereg parancsnokává. „Osztrolenka véres csillaga” rögvest a Királyhágó térségébe sietett, ahol Czecz János táborkari ezredes segítségével rendezte a szétzilált kötelékeket, és december 18–19-én Csucsa és Zsibó között feltartóztatta az ellenséget. Dacára a kemény téli időjárásnak, ellentámadásba ment át, és mivel a császáriak nem akarták, hogy Kolozsvár körüli erőiket bekerítsék, harc nélkül feladták Erdély fővárosát, ahová december 25-én bevonultak Bem diadalittas honvédei. Rövid pihenő után újabb győzelmek sorozata következett: december 29-én Bethlennél, december 31-én Besztercénél, majd 1849. január 3-án Borgótihánál, miáltal Bem rövid idő alatt megtisztította Észak-Erdélyt a császáriaktól.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom