Tudomány

A bukásra ítélt Károlyi-kormány

Az 1918-as népköztársaság gyors összeomlását főként a kedvezőtlen külpolitikai helyzet,az antant rideg imperializmusa, a nemzetiségi kérdés és a hadsereg állapota okozta

Az 1918 novemberében kikiáltott magyarországi népköztársaságnak csupán néhány hónapot adott a végzet. Miután nem volt képes megvédeni a területfoglaló szomszédoktól az országhatárokat, és nem tudott megegyezni a hazai nemzeti kisebbségek irredenta vezetőivel, a győztes antanthatalmak pedig szóba sem álltak a Károlyi-kormánnyal, a bukás elkerülhetetlen volt.

Károlyi-kormány 20190320
Az 1918. november 16-án kikiáltott első köztársaság alig négy hónapot élt meg (Forrás: Wikipedia)

Az 1914–1918 között megvívott első világháborút az Osztrák–Magyar Monarchia, Németország, Bulgária és Törökország katonai szövetsége – a központi hatalmak, amint akkor nevezték őket – elvesztette az antanttal szemben. Az Amerikai Egyesült Államok 1917-es hadbalépésétől lehetett a vereségre számítani, mivel tudható volt, hogy a központi hatalmak nem képesek már további emberi és nyersanyagforrásokat a harcoló hadseregeik szolgálatába állítani, miközben Amerika hadiiparának, agráriumának termékei és katonának behívható milliós férfitömegei még új erőként bevethetők voltak az angol, francia, olasz erők oldalán. Még azután is, hogy Oroszország az 1917-es októberi forradalom után kiesett a harcolók sorából, és a bolsevikok különbékét kötöttek a németekkel és az osztrák–magyar állammal. Az utókor számára már az is világos, hogy sem Németország, sem a Monarchia politikai elitjének nem volt kidolgozott forgatókönyve, hogyan lehet egy katonai vereséget levezényelni a hátországban, elfogadtatni a társadalommal radikális átalakulások, forradalmak nélkül. Amikor végül a központi hatalmak elkezdtek puhatolózni a fegyverszünetről és a béketárgyalásokról, hamar kiderült, csak az amerikai elnök békeprogramjában, az úgynevezett wilsoni pontokban bíznak, más elképzelésük nincsen, és az is hamar kiderült, hogy az 1918 elején meghirdetett wilsoni pontok 1918 őszén már a meghirdető számára sem voltak érvényesek.

Felfordult világ

Az 1918. október végi összeomlás előtti hetekben kiabálta be a magyar országgyűlés ülésén Lovászy Márton ellenzéki képviselő: „mi antantbarátok vagyunk”. Károlyi Mihály gróf pártjára értette, hogy antantbarát.

Károlyi ekkor már jó ideje pacifista politikát hirdetett, amellyel nagy népszerűségre tett szert a világháború elhúzódása miatt egyre kiábrándultabb és reményvesztett magyarság körében. Amikor kinevezték miniszterelnöknek, rögtön hozzálátott, hogy felkészüljön a béketárgyalásokra, és védelmezni tudja a magyar érdekeket. Ezért megbízta a híres földrajztudóst, gróf Teleki Pál országgyűlési képviselőt, hogy hozzon létre egy békeelőkészítő irodát, amelynek Teleki eleget is tett.

Mivel a Monarchia katonai vezetése és az antant között megkötött padovai fegyverszüneti egyezmény (november 3.) csak az olasz frontra vonatkozott, a magyar kormány számára fontos volt, hogy az antanttal olyan fegyverszüneti megállapodás is szülessen, ami a Balkánról indult francia–szerb sereget is megállítja, mielőtt délről elözönli Magyarországot. A belgrádi egyezményben (november 13.) meghúzott demarkációs vonal megmentette az ország nagy részét attól, hogy idegen megszállás alá kerüljön. Károlyi és minisztertársai abban bíztak, hogy ez a belgrádi katonai konvenció a nemzetközi jogi elismerés megszerzését is jelenti a kabinet számára. Gyorsan kiderült, az ellenség a meghúzott fegyverszüneti vonalat sem tartja be, kész és képes azt átlépni, és a Károlyi-kormánnyal való tárgyalás sem jelenti annak jogi értelemben vett elismerését.

Az eredményes külpolitikát két körülmény nagymértékben megnehezítette a kabinet számára: a nemzetiségi kérdés és a hadsereg morális állapota.

A korabeli Magyarország – 1918. november 16-ig királyság, majd e naptól népköztársaság –állampolgárainak fele nem magyarnak vallotta magát, hanem különböző nemzetiségiekhez (horvát, német, román, ruszin, sváb, szász, szerb, szlovák, szlovén, vend) tartozott. Magyarország világháborús veresége és az a nemzetközi szituáció, hogy a szomszédos Szerbia és Románia a háborúból a győztesek oldalán került ki, lehetőséget nyújtott a dél-magyarországi szerbeknek és az erdélyi románoknak arra, hogy anyaországi testvéreikkel egy államban egyesüljenek, leszakítva azon területeket Magyarországtól, amelyeken éltek. Vagyis jelenlétük az államhatárokra szétfeszítő centrifugális erővel hatott. A nemzetiségi kérdés, amely a háború kitörése előtt belpolitikai ügynek számított, 1918-ban egyszerre fontos eleme lett a külpolitikának.

A Károlyi-kabinetben a polgári radikális Jászi Oszkár töltötte be a nemzetiségi ügyekért felelős tárcanélküli miniszteri tisztséget. Azért esett rá a választás, mert a hatalomra kerülő politikai csoportok tagjai közül valóban neki volt a legbővebb ismerete a nemzetiségi ügyekről, és már korábban is olyan politikai nézeteket vallott e dimenzióban, amelyek miatt a magyarok közül a leghitelesebben ő tárgyalhatott a magyarországi nemzetiségi vezetőkkel annak érdekében, hogy az elszakadás helyett a Magyarországhoz tartozás mellett döntsenek. Ennek érdekében széles körű autonómiát javasolt az érintetteknek.

A románoknak szóló autonómiajavaslatát Aradon adta elő 1918. november 13–14-én. Az erdélyi románok tárgyalóasztalhoz ültetett vezetőit azonban Jászi „keleti Svájc”-os elképzelései már nem elégítették ki. Ők már csak az időhúzásra játszottak, hogy ne szabaduljanak el Erdélyben az indulatok a román királyi hadsereg bevonulása előtt. Ugyanúgy nem érdekelte az autonómia a felvidéki szlovákok képviselőit sem november végén. A polgári radikális politikus nemzetiségi elképzelései egy felfordult világ kontextusában teljes naivitásnak bizonyultak. A tudós értelmiségi hátterű Jászi is hamar belátta, hogy a direkt politikacsinálás nem az ő terepe, és 1919. januári miniszteri lemondása a beismerése volt nagyszabású tervei megvalósítási kudarcának.

A frontról hazatérő hadsereg is leképezte az ország etnikai viszonyait. A magyar hadsereg legénységének egy részét nemzetiségiek alkották, akik ekkorra teljesen megbízhatatlanná váltak, és ez okot adott lefegyverzésükre. A belgrádi konvenció nem egyenlő felek megegyezése volt, hanem a francia vezénylő tábornok diktátuma, aki a feltételek között korlátozta az új magyar hadsereg létszámát is. A Károlyi-kormány hadügyminiszterei több korosztályt nem akartak leszerelni, de az utasításoknak a háborúba belefáradt katonák nem engedelmeskedtek, nem lehetett rájuk számítani egy központilag szervezett fegyveres ellenállás esetén. Mindeközben a szélsőbalos befolyás alatt álló katonatanácsok haderőszervezés-ellenes aknamunkáját mi sem jellemezheti jobban, mint hogy a népköztársaság kevesebb mint öt hónapja alatt négy hadügyminiszter váltotta egymást az akkor egyáltalán nem kényelmesnek számító bársonyszékben.

Titkos szerződések

Miután 1914-ben az Osztrák–Magyar Monarchia hadba indult Szerbia ellen, és ez a konfliktus néhány nap alatt világháborúvá terebélyesedett, az angolok, franciák és az oroszok titkos szerződést kötöttek Szerbiával. Ebben a kicsi délszláv államnak ígérték Bosznia-Hercegovinát, Horvátországot, Dalmáciát, a Vajdaságot és egyéb területeket, ha a szerbek a háború folyamán nem kötnek különbékét a központi hatalmakkal. A szerbek az 1915-ös katonai vereség és az országuk megszállása ellenére is kitartottak az antant oldalán.

Az antant 1915 tavaszán titkos megállapodást kötött Olaszországgal, hogy lépjen be oldalukon a háborúba, és indítson támadást a Monarchia ellen, amellyel 1882-ben szövetséges viszonyban állt. Ausztria és Magyarország rovására az antant jelentős területeket ígért az olaszoknak a hadbalépésért.

Mivel a hadi helyzet nem javult az angolok, franciák és oroszok számára, 1916 nyarán az antant egy újabb titkos szerződésben a románoknak ígérte az Osztrák Császárság területéből Bukovinát, a Magyar Királyságból Erdélyt, a Partiumot, a Tiszántúl részeit és a Bánságot, azzal a feltétellel, ha Románia Erdélybe törve hátbatámadja a központi hatalmakat – amelyek 1883 óta a szövetségesei voltak papíron –, és nem köt velük különbékét, amíg az antantországok győzelmével véget nem ér a háború.

A világháború folyamán a Monarchia cseh származású katonái tömegesen álltak át az oroszokhoz és más antantállamok hadseregébe, és harcoltak azon birodalom ellen a francia, az olasz és az orosz hadszíntéren, amelynek állampolgárai voltak. Az emigránsokból külföldön alakult cseh kormány pedig nagyon komoly és hatásos agitációs tevékenységet folytatott a Monarchia felbomlasztása érdekében. A csehek e kettős tevékenységét jutalmazandó, az antant 1918-ban az addig nem létező Csehszlovákiát hadviselő félként ismerte el. Az így papíron létrejött állam politikusai Cseh- és Morvaországot akarták kihasítani maguknak Ausztriát és Felvidéket Magyarország testéből.

A Károlyi-kormány mellé akkreditált antantmissziónak az volt a feladata, hogy a világháború idején odaígért területeket már azon időre cseh, olasz, román és szerb katonai megszállás alá juttassa, mire a békekonferencián e területi rendezésre ráütik a pecsétet.

Külpolitikai értelemben a fentiek voltak az okai annak, hogy Károlyi Mihály és a nevével fémjelzett népköztársaság iránt Magyarországon néhány hónap alatt elfogyott a közbizalom. A kormánynak nem volt elég eszköze, katonai ereje ahhoz, hogy ellenálljon a területeire bevonuló ellenségnek.

Elmaradt meghívó

De kezdetben talán hitt is abban a népköztársasági kabinet, hogy a ’18 utolsó hónapjaiban behatoló hódítókkal szemben majd később, a béketárgyalások asztalánál eredményesen képviselheti a nemzeti érdekeket, mert a wilsoni pontokat preferálja, antantbarát és pacifista. Naivitására Apponyi Albert gróf figyelmeztette Károlyit: „Sem a magyar külügyminisztériumnak szervezését nem találom szerencsésnek, sem a kormány külföldi ágenseinek megválasztását. Oda olyan emberek kellenek, akik a nemzetközi ügyeknek bizonyos ismeretével és a külföld előtt tekintéllyel bírnak. Az a nagyon plauzibilisnek látszó gondolat, hogy az entente szívesebben áll szóba azokkal, akik a németellenes politikát képviselték, és velük szemben előzékenyebb lesz, merő tévedésnek bizonyult. A tévedés alapja az a föltevés volt, hogy pacifistákkal állunk szemben, holott az, amit az entente-nál magunk előtt látunk (legalább Franciaországban) a legridegebb imperializmus.”

A békekonferencia 1919. január 18-án nyílt meg a Párizs melletti versailles-i királyi palota híres-neves tükörtermében. A győztes antanthatalmak vezetői erre a ceremóniára a magyar kormány küldöttségét meg sem hívták. A kormány pedig csak február 19-én állította össze leendő delegációjának névsorát.

A szerző történész, a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom