A Don-kanyar álmítoszai

A gyorshadtest 1941. évi néhány havi harctéri működése azon reménnyel töltötte el a frontra készülődő magyar 2. hadsereg állományát, hogy felváltásuk és hazatérésük hamarosan megtörténik, úgy vélték, esetükben valóra válik Vilmos német császár 1914-es ígérete: „Mire a falevelek lehullanak, a katonák visszatérnek.” Így gondolta az akkor 19 esztendős Bibó Zoltán hadapród őrmester, a kecskeméti 7/I. zászlóalj géppuskás századának egyik géppuskás szakaszparancsnoka is, aki részt vett az 1942. június 4-i kecskeméti búcsúünnepségen, ahol a miniszterelnök búcsúztatta a hadműveleti területre elvonuló kecskeméti 13. könnyű hadosztályt. „Én a szeptemberi háborúbefejezést csak egy szép álomnak gondolom, amit vagy kimondott Kállay, vagy nem, de bennünk élt! A világpolitikában nem voltunk annyira járatosak, hogy ezt a lehetetlen álmot ne higgyük el!” – emlékezett vissza.

Hazafias kötelesség

Kállay Miklós beszédében azonban csak halvány utalást tett erre, melyből részleteket közlünk: „Nem a hadra kelt seregektől búcsúzni jöttünk ide, mert viszont akarunk látni benneteket, mint győzelmes háborúnak visszatérő harcosait és hő­seit, köszönteni jöttünk benneteket, akik elöl járhattok, elöl indulhattok egy küzdelembe, melyet folytattok magatokért és mindnyájunkért. És ha én, mint a kormány elnöke és a legfelsőbb honvédelmi tanács elnöke itt vagyok ebben a minőségben, ha valaha, most akarom az országot képviselni, az ország szeretetét, ölelését, csodálatát, elismerését és háláját idehozni elibétek. (…) Ma elébe megyünk az ellenségnek, a rombolást ide nem engedjük be, mert (…) ott kell megvívnunk a csatát, mielőtt a mételyt, a fertőzést, a teljes megsemmisülést ide hozhatnánk miközénk. (…) Én köszöntelek benneteket, kísérlek az egész magyar nemzet szeretetével, kísérlek mindnyájunk odaadásával és imájával, ígéretével, hogy soha rólatok, soha hozzátartozóiktól meg nem feledkezünk és ennek az országnak a jövő munkája, célkitűzése kell legyen, hogy mindenki, aki ott volt, szenvedett, az azzal jöjjön vissza, hogy tudja, miért szenvedett, megérte, mert az országnak, mindenkinek, neki, mindnyájunknak ebből haszon volt. És kimentek a harctérre, ahol együtt fogtok küzdeni a világ legelső hadseregével: a németek katonáival. Én tudom biztosan, hogy büszkén fogom hallani, milyenek voltatok ti, hogy megálltátok a helyeteket és a magyar katonának ősi ezeréves emlékét, hírnevét és becsületét megkoszorúzva a dicsőség lombjával felékesítve fogjátok visszahozni. (…) Mi veletek küldjük tisztjeiteket, a legjobb vezetést, veletek küldjük a legjobb felszerelést, bennetek, magatokkal viszitek veletek született bátor magyar szíveteket. (…) Adja az Isten, hogy minél többen, még büszkébben, még magyarabban térjetek minél előbb vissza a győzelmes harcról. Isten óvjon benneteket!”

A közvélemény által „halálra ítélt hadsereg”-ként emlegetett expedíciós erők kötelékében – amelynek személyi állománya nem „felesleges elemekből” állt, és a lehetőségekhez képest a legjobb fegyverzettel és felszereléssel bírt – számos ismert közéleti személyiség teljesített frontszolgálatot. Közülük a legkiemelkedőbb a „kiskormányzó”, vitéz nagybányai Horthy István tartalékos repülő főhadnagy volt, aki a szolnoki 1/1. „Dongó” vadászrepülő század kötelékében vett részt a nyári hídfőcsatákban, és 1942. augusztus 20-án, Ilovszkoje mellett halt repülőhalált, és vele a „nemzet reménysége szállt sírba”. Vitéz ómoroviczai Imrédy Béla tartalékos huszár százados, korábbi miniszterelnök is önként jelentkezett frontszolgálatra. A miskolci 19. önálló huszárszázad megbízott parancsnokaként 1942. augusztus 18–19-én századát személyesen vezette ellentámadásra Scsucsje-Perejeshajánál. Harctéri szolgálata kapcsán jegyezte meg: „Én itt most nem miniszter vagyok, hanem katona. Századom a súlyossá vált áttörés miatt bevetésre kerül, így én is ott akarok lenni. Uraim, én nem harctéri »pofafürdőre« jöttem ki, hanem a valóságot akarom átélni.” A Dontól aztán 1942. szeptember közepén tért haza. A hivatalban lévő miniszterelnök, kállói Kállay Miklós fia, kállói Kállay András huszár hadnagy 1942. június 18-án a kassai 22. önálló huszárszázad szakaszparancsnokaként vonult el a keleti hadműveleti területre, miközben balesetet szenvedett. Felépülését követően 1942 decemberéig az 1. tábori páncéloshadosztálynál szolgált parancsőrtisztként. A néhai miniszterelnök, vitéz jákfai Gömbös Gyula idősebbik fia, vitéz jákfai Gömbös Gyula huszár főhadnagy 1942. szeptember 25-től a 22. önálló huszárszázad arcvonalmögötti tisztjeként szolgált a Donnál. A visszavonuláskor a VII. sízászlóalj századparancsnokaként 1943. január 15-én, Kolbinónál esett el. Számos tábornok és törzstiszt fia sem akart kibújni a hazafias kötelességteljesítés alól. Nemes Suhay Imre nyugállományú altábornagy fia, nemes Suhay Imre páncélos hadnagy az esztergom-tábori 30/4. harckocsiszázad egyik szakaszparancsnokaként harcolt 1942 nyarán. Egy sebesült bajtársa mentése közben, 1942. augusztus 12-én kapott szívlövést Kolbinónál. Vitéz Faragho Gábor altábornagy (később vezérezredes, a csendőrség felügyelője és a fegyverszüneti delegáció vezetője) fia, vitéz Faraghó István tüzér hadnagy a kecskeméti 13. fogatolt könnyű tábori tüzérezred 6. ütegénél szolgált, amikor 1942. augusztus 23-án, Korotojaknál halálosan megsebesült: egy mellette becsapódó gránát repeszei érték a fején és a hátán.

Sportolók és írók

Petschauer Attila olimpiai bajnok kardvívó kiváló sporteredményei révén mentesülhetett volna a munkaszolgálat alól, ám ennek ellenére mégis behívták Nagykátára, ahol a 101/4. tábori munkásszázadba osztották be. A kurszki pályaudvaron érte az első atrocitás, amikor a századukhoz beosztott árkászszakasz parancsnoka letépte kitüntetései szalagsávját és sapkarózsáját, egy pocsolyában megfektette és megtaposta. Róla ismeretes az a történet, miszerint a Davidovka melletti munkatáborban az ottani keretlegénység brutális módon halálra kínozta. Ezzel a jelenettel találkozhatunk Szabó István A napfény íze című filmdrámájában, ám a valóságban Petschauer Attila 1943. január 14-én Novij Gran Hresztikinél esett szovjet hadifogságba. A davidovkai lágerbe került, ahol kiütéses tífuszban halt meg 1943. január 20-án. Székely András olimpiai bajnok úszó a 102/3. tábori munkás­század állományában volt a Donnál, ahol a visszavonulás során eltűnt. Vélelmezhető, mivel százada zöme 1943. január 15. és 17. között Szkupoj térségében esett hadifogságba vagy tűnt el, ő is ekkor halt meg, vagy hadifogságba esve hunyt el. Reich Jenő – akit mi Rejtő Jenőként vagy P. Howardként ismerünk – Jevdakovóban halt meg 1943. január 1-jén. Itt temették el mint a 101/19. tábori munkásszázad közérdekű munkaszolgálatosát. Veszteségi kartonjának 1944. október 5-i feljegyzése szerint azonban „felterjesztett jegyzőkönyvek alapján nem halt meg, hanem eltűnt”. Akadtak olyanok is, akik – ha idővel is, de – hazatértek a háború poklából. Örkény István író így emlékezett később 1942. májusi behívására: „Nekem zászlósi rangom volt (…) Nagykátára kaptam a behívót, amire csak az volt írva, hogy Örkény István, és a zászlós lemaradt. Azt hittem, hogy tévedés, fölvettem szépen az én gyönyörű nyári extrámat, bevonultam, s ott az a vadállat [Muray Lipót alezredes] (…), akit aztán később fölakasztottak (…), kiköttetett engem. És bekerültem egy munkásszázadba.” A visszavonulás alatt esett hadifogságba, ahonnan csak 1946 karácsonyán tért haza. Boldizsár Iván hadapród őrmester 1942. augusztus 22-én kapott SAS-behívót, a Donnál a 133. tehergépkocsi vonatoszlop állományában ténykedett. Bronz Vitézségi Éremmel tüntették ki, a visszavonulás alatt flekktífuszt kapott. Itthon az esztergomi kórházban lábadozott, de leszerelését nem várta meg, hanem Budapestre távozott és „kivonta magát a további harcok alól”. Sára Sándor Krónika című dokumentumfilm-sorozatáben ő is szerepelt, csakúgy, mint Zelk Zoltán költő, aki munkaszolgálatosként élte túl az 1943. januári visszavonulást, és legnagyobb szerencséjére idehaza még a szovjet hadifogságot is elkerülte. Beszámolt arról, hogy „a visszavonulásnál magyar bakák ezrei és ezrei pusztultak el, hósivatagban megfagyva, alacsonyan szálló Raták sortüzétől. Nekünk a ruhaszertárban szerencsénk volt. (…) egészen a magyar határig, Lavocsnéig vonaton tettük meg az utat. Igaz, hogy 10-12 napos utazás volt ez, de mégsem kellett a hómezőn gyalogolni. (…) aztán jött az első nagy kiábrándulás. Kiderült, hogy a szerelvény a katonákkal valóban hazamegy Budapestre, de minket munkaszolgálatosokat visszairányítanak Ukrajnába. Egyenként kellett bevonulnunk egy tiszti bizottság elé, ahol az egyik tiszt (…) azt mondta egy ott álló szakaszvezetőnek, hogy vigyen ki, és húzza le a lábamról a bakancsot. Éjfél lehetett, hátamban a puskacsővel elindultunk a rámpán. Én azt vártam, hogy eldördül a fegyver, és be van fejezve minden. De nem. Megúsztam azzal, hogy (…) hidegben mezítláb, egy kapcában álltam ott. Ekkor jött megint az én őrangyalom, Varga tizedes, aki egy kopott bakancsot szerzett nekem, és a vagonban maradt télikabátom helyett egy eléggé szakadozott, de valami meleget adó télikabátot szerzett.” Súlyos tévhit, miszerint a munkásszázadok tisztjei és keretlegénysége állatias módon viselkedett a rájuk bízott munkaszolgálatosokkal. A fegyveres állomány zöme bajtársiasan bánt a muszosokkal, s nem egy alkalommal fordult elő, hogy a munkaszolgálatosok, miután keretlegénységükkel végeztek a szovjetek, nem adták meg magukat, hanem fegyvert ragadtak, és harcba bocsátkoztak.

Színészek

Színészeink sem maradtak ki a sorból. Csákányi László a budapesti 1. felderítő zászlóalj állományában katonáskodott. Működött a vitéz nemes valki Zitás Bertalan alezredes-féle Tábori Színház is, amely szórakoztató műsorszámaival igyekezett feledtetni a hátország hiányát a magyar 2. hadsereg katonáival. E színház társulatában játszott többek között Dajka Margit, Kis Manyi, Rajz János és Tompa (Pufi) Sándor.