A jogalkotás csődje – A nürnbergi törvények, 1935. szeptember 15.

Ki tudja, talán éppen törekvéseik példa nélkülisége volt az, amivel a nácik megnyerték az első menetet? Vagy a „nem eszik olyan forrón a kását" mondásban megtestesülő örök emberi optimizmus? Vagy talán az a naivság, ami egy holokauszt-túlélő (az egész családjából ő maradt egyedül életben) sok éve hozzám intézett szavaiban tükröződött: Hát, én ezt az egészet úgy általában sem tudtam elképzelni, de hogy éppen a németek... Imádtam a német nyelvet, a német kultúrát, rajongtam Goethéért meg Schillerért, máig legnagyobb kedvencem Beethoven – aztán puff neki!

A nácik első lépése a Reichstag, a német parlament minden ellenzéki képviselőtől és minden saját hatáskörtől való megfosztása volt. A mindjárt 1933. március 24-én hatályba lépett „felhatalmazási törvény” törvényhozói jogkörrel ruházta fel Hitler kormányát. A parlament szerepét a nácik szándékai szerint a nürnbergi Birodalmi Gyűlés vette volna át, amelynek tevékenysége persze kimerült volna Hitler parancsként előadott elképzeléseinek feltétlen elfogadásában. Ebben az intézményben a nácik az ősi germán népgyűlések, a thingek továbbélését látták, csakhogy azok legfeljebb nagycsaládi-törzsi szinten működtek, nem pedig több tízezer, akár több százezer ember részvételével.

Nürnbergben, 1935. szeptember 15-én azonban még a kellően „kilúgozott” Reichstag ülésezett, és hozta meg – természetesen egyhangú szavazással – a nürnbergi faji törvényekként ismert rendelkezéseket, amiket a történészek előszeretettel kezelnek egyetlen, egységes jogszabályként. Technikailag azonban két olyan törvény (birodalmi törvény: Reichsgezetz) született azon a napon, amely a „faji” kérdésekkel foglalkozott:

– Törvény a német vér és becsület védelméért

– Törvény az állampolgárságról

Harmadik rendelkezésként a Reichstag a

– Törvény a birodalmi zászlóról

nevezetű jogszabályt hozta meg, amely a személyesen Adolf Hitler által tervezett (kevesen tudják, pedig így van) formájú és színvilágú horogkeresztes emblémát tartalmazta.

Mindhárom törvény 1935. szeptember 30-ával lépett hatályba; az első kettő több magyarázat és kiegészítő rendelet során nyerte el végső formáját a negyvenes évek elejére.

Megszületett tehát az első törvényi szintű rendelkezés az akkor 67 milliós Németország félmilliós zsidóságának a német társadalomból való kirekesztésére, dacára annak, hogy az életviszonyok egy viszonylag szűk területén, a házasság és a szexuális kapcsolatok terén tartalmazott szabályokat. „Természetesen” a törvény tiltotta a zsidók és németek közötti házasságkötést, azonban ennél jóval tovább ment: e törvény alapján tilos volt a zsidók és németek közötti házasságon kívüli nemi kapcsolat is. Bár azok a zsidók és németek, akik törvényes házasságban éltek egymással, megkönnyebbülten vehették tudomásul, hogy – egyelőre, még – legalább házaséletet törvényesen élhetnek...

A polgári jogi szabályozással párhuzamosan új törvényi tényállással gazdagodott a büntetőjog: megjelent a fajgyalázás (Rassenschande) mint bűncselekmény. Ezzel emelték be a német büntetőtörvénykönyvbe és nyilvánították bűncselekménynek zsidók és németek szexuális kapcsolatát – bár jellemző módon, ha ilyesmi kitudódott, kizárólag a férfira várt büntetés. A náci mentalitás szerint ugyanis a zsidó férfiak eleve hajlamosak az árja nők megrontására, a szexuális dominancia is az ő oldalukon áll, így az ilyen esetekben magától értetődően ők érdemelnek büntetést. Ám jogászszemmel nézve volt ennek a rendelkezésnek egy igencsak praktikus oka is: sokszor a megfélemlített nők egy része a büntetlenség reményében gond nélkül tehetett terhelő vallomást arra a férfira, akivel akárcsak hírbe hozták, és aki történetesen zsidónak minősült.

Hiszen ahhoz már nem kell jogásznak lenni, hogy az ember elgondolkodjon: egy ilyen törvénynek vajon hogyan lehetett érvényt szerezni? Az ostobaságnak, a rosszindulatnak és a gonoszságnak milyen áradata indulhatott el a nyomában? Hogyan nézhetett ki a nyomozás, a vádemelés és a bírósági tárgyalás? A tisztességes, főképpen a lelkiismerettel bíró rendőrök, ügyészek és bírók vajon milyen helyzetekkel találták szembe magukat az ilyen ügyekben?

Azonban az igazságszolgáltatás addigi garnitúrája is figyelemre méltó gyorsasággal cserélődött le; az akadékoskodóktól – kitől így, kitől úgy – gyorsan megszabadultak. Helyükbe azok a lelkiismeretlen és gátlástalan alakok kerültek, akik minden diktatúrában ott nyüzsögnek a húsosfazék körül. Ők pedig több ezer „fajgyalázót” tüntettek el örökre: közülük rengetegen kerültek koncentrációs táborba RU (Rückkehr unerwünscht – visszatérés nemkívánatos) megjelöléssel, ami gyakorlatilag halálos ítéletet jelentett.

A lelkiismeretlen törvények mindig gátlástalan végrehajtókat igényeltek.

A birodalmi állampolgárságról szóló törvény legalább valamennyire megfoghatóbb jogterülettel foglalkozott. Lényege persze az volt, hogy csak germán („német vagy rokon”) vérből származók lehetnek teljes jogú Reichsbürgerek, vagyis a Német Birodalom állampolgárai. Ebből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a birodalmi állampolgárság nem illette meg a zsidókat, de a cigányokat vagy a feketéket sem, így nem jártak számukra az állampolgári jogok: elvesztették szavazati jogukat mind aktív (nem választhattak), mind passzív (nem voltak tisztségekre választhatók) értelemben. Ők mintegy másodosztályú polgárnak, Staatsangehörignek minősültek. Persze adózniuk nekik is kellett...

Amikor azonban a törvény azt kezdi taglalni, ki minősül zsidónak (cigánynak, négernek stb.) a német alaposság a legnagyobb hajótörését szenvedi el.

A náci fajelmélet talán először definiálta a német nyelvterületen élő zsidókat vallási közösség helyett fajként, így aztán ebbe beletartoztak azok is, akiknek már távolabbi felmenői sem voltak zsidó vallásúak, akiknek már több „árja” rokonuk volt, mint zsidó, és akiknek sem vallási, sem kulturális, sem érzelmi téren rég nem volt már zsidó tudatuk.

Ettől függetlenül is rengeteg embernek kellett szembenéznie azzal, hogy a náci rendszer szemében ők bizony ellenségek, akiket kirekesztettek a német népközösségből. Közülük igen sokan harcoltak németként Németországért az első világháborúban. Megsebesültek, megrokkantak, kitüntették őket, nyugdíjat, életjáradékot, pénzbeli kiegészítéseket kaptak havi jövedelmükhöz – amit ezután el is felejthettek. Nemcsak hogy a jövedelmüket vonták meg, de igen sokan voltak, akiket a foglalkozásuktól is eltiltottak: 1935 folyamán a zsidónak minősülő állami tisztviselőknek, 1938 folyamán az ugyanezen rendelkezések alá eső ügyvédeknek és orvosoknak kellett megválniuk állásuktól.

Ha most feltesszük a nagyon is indokolt kérdést, hogy e törvény alapján tulajdonképpen kik minősültek zsidónak, egy látszólag alapos és kimerítő felsorolással (mi több: grafikus ábrával) találkozunk, amelyet a törvény 1. számú végrehajtási rendelete tartalmaz. Ám nem hiába írtam, hogy „látszólag alapos és kimerítő” a felsorolás, mert valójában maga a káosz és az őrület rejtőzik a szikár sorok mögött.

– teljesen zsidónak számítottak a legalább három zsidó nagyszülővel rendelkezők,

– elsőfokú keveréknek számítottak az egy zsidó szülővel vagy két zsidó nagyszülővel rendelkezők,

– másodfokú keveréknek számítottak az egy zsidó nagyszülővel rendelkezők.

Az első, a „Német vér és becsület védelméért” alkotott törvény nyomán a német nyelvben az addigitól gyökeresen eltérő tartalommal jelent meg a „keverék”, a Mischling fogalma, amellyel kapcsolatban mindjárt a törvény 1. számú végrehajtási rendelete a következőket írta elő:

– a félzsidónak minősülők kizárólag hatósági engedéllyel házasodhatnak össze németnek, illetve negyed zsidónak minősülőkkel,

– két negyed zsidó nem köthet törvényes házasságot,

– a németnek, illetve negyed zsidónak minősülő személyek házasságot köthetnek, hiszen így az értékes árja vér megőrződik, a fajilag értéktelen zsidó vér azonban a gyermekek, unokák, dédunokák stb. születésével eltűnik, mintegy feloldódik az árja vérben,

– ugyanezek az előírások vonatkoznak minden olyan házasságkötésre, amely veszélyezteti a német vér tisztán tartását; tehát gyakorlatilag minden nem germán, illetve Európán kívüli rasszal való házasságkötés a törvényben szereplő korlátozás alá esik.

Láthatjuk, mennyire visszataszító egy olyan törvény, amely az embereket valamiféle tenyészállat szintjére degradálva osztályozza. Ráadásul mindez – visszájáról nézve bár –, de ugyanúgy érvényes volt az „igazi” németekre is, hiszen nekik éppen e paraméterek ellenében kellett tudni meghatározniuk saját magukat.

Az addig csendes levéltárakban és anyakönyvi hivatalokban egymás sarkát taposták az emberek, és soha nem látott kutatási láz vette kezdetét, aminek vége a kutakodók megkönnyebbült sóhaja vagy rémült és hitetlenkedő felkiáltása volt. Előbbiek közül sokan azonnal megszakítottak mindenféle kapcsolatot olyan rokonaikkal, barátaikkal, ismerőseikkel, akiknél akárcsak „rezgett a léc”, utóbbiak közül pedig többen követtek el öngyilkosságot.

Itt amúgy indokolt észrevennünk és bekalkulálnunk egy igencsak dinamikus társadalmi jelenséget: a zsidóság erőteljes asszimilációját, és a német társadalomba való szinte teljeskörű integrációját. A nürnbergi törvények éppen ezt akarták szétrombolni, hiszen a náci politikai gondolkodás szerint az integráció csupán a „mételyezést” szolgálta; a zsidóság eleve elhatározott uralomra jutásának egyik – ha nem a legfőbb – eszközeként. Így váltak kirekesztetté és ellehetetlenítetté olyan emberek is, akikben pusztán végrehajtási rendeletek és grafikus szemléltető ábrák alapján felismerni vélték a „zsidó métely” hordozóit és terjesztőit.

Az 1. számú végrehajtási rendelet 7. §-a azonban mindennél jobban megmutatja, hogy a diktatúrák mennyire következetlenek még a saját szájízük szerinti törvényességgel és igazságossággal szemben is. Ugyanis e szakasz személyesen Adolf Hitlert ruházta fel a joggal, hogy adott esetben eldöntse, ki mentesül a törvényben meghatározott hátrányok alól. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy a vezér és kancellár nem arra kapott felhatalmazást, hogy (mint sokan hiszik még ma is) saját hatáskörben döntse el, ki minősül zsidónak, a „hogy ki a zsidó, azt én mondom meg” mondás nem tőle származik. Ehhez a zsidó mivolt megállapítása – adott esetben bevallása – szükségeltetett, utána következhetett csak a vezéri és kancellári kegy.

Elvileg.

Próbáltam konkrét esetek nyomára jutni, de máig egyetlen ember ismert, akivel szemben Hitler méltányosságot gyakorolt: dr. Eduard Bloch, családjának és fiatalon, mellrákban elhunyt édesanyjának egykori orvosa. Bloch doktor 1938-ban Ausztria megszállásával német fennhatóság alá került zsidóvá vált, ám Hitlerhez írt kérelme nyomán – csodák csodája! – nem csak praxisát és rendelőjét tarthatta meg, hanem mindenféle zaklatás alól is mentesült, aztán legálisan emigrálhatott Amerikába 1940-ben.

Bloch doktor megúszta. Nagyon-nagyon sokan nem.

Amúgy ennek a szakasznak az alkalmazása még sajátosabbá vált a háború kitörésével a megszállt területeken, ahol bizonytalan esetekben az éppen elérhető legmagasabb rangú náci tisztviselő döntötte el, ki tekintendő zsidónak. Mivel ez akkor már élet-halál kérdése volt, nem nehéz elképzelni, hogy bármiféle törvényesség, pláne méltányosság mennyire játszhatott szerepet egy adott döntésben. Például, ha az illetőnek feltűnően kedvezőtlen megjelenése volt (azaz határozott sémita vonásokkal rendelkezett), a sorsa már meg is pecsételődött. Sokszor perceken belül.

Ám térjünk vissza magukra a törvényekre. Ha abból indulunk ki, hogy egy jogszabály „életrevalóságát” az adott területre gyakorolt hatásával szoktuk mérni, a nürnbergi törvények esetében tragikus kettősséggel találkozunk. Hiszen fő céljukat, a náci fajelmélet állami szinten való érvényesítését maradéktalanul elérték. A zsidónak minősülőket és egyéb nemkívánatos elemeket kirekesztették a társadalomból, megteremtették az alapot egzisztenciális ellehetetlenítésükre, és előkészítették a talajt a tömeges megsemmisítésükre.

Mert ez az igazság. A nürnbergi törvények maradéktalanul biztosították a szándék és a végeredmény találkozásának sikerességét. Az ember hajlamos átsiklani látszólag lényegtelen szabályok felett, így – főleg az addigiak ismeretében – fel sem tűnik az 1941. november 25-én kelt 11. számú végrehajtási rendelet, amely szerint a külföldön élő német zsidók addigi vagyoni viszonyai is megszűnnek. Márpedig ha a dátumot nézzük (1941 őszén már gőzerővel zajlott a német zsidók keletre deportálása), állami szintű rablásnak lehetünk tanúi. Hiszen e rendelkezés folytán a Német Birodalom határának átlépésekor a deportáltak elveszítették nem csak minden vagyonukat, de minden vagyoni igényüket (örökösödés, nyugdíj stb.) az állammal, továbbá minden jogi- és természetes személlyel szemben. Minden, amit addigi életükben elértek, megvalósítottak vagy megszereztek, automatikusan az államra szállt – hiszen visszatérésük kizártsága eleve kódolt volt. A Rückkehr unerwünscht gyakorlata már tömegméretekben érvényesült. Ha úgy vesszük: a „célzott joghatás” teljesülése százszázalékos.

Másfelől azonban itt találkozhatunk a jogalkotás teljes csődjével. A Iustitia est regnorum fundamentum – Az igazságosság a birodalom alapja alapvető, mindenkire nézve kötelező, ősi elvét nem lehet sárba taposni: az igazságtalan törvények mindig hozzájárulnak az igazságos bukáshoz. Érdekes, hogy a diktatúrák ezt újra és újra elfelejtik.

Szomorú folyománya a nürnbergi törvényeknek sajátos „osztódásuk”, vagyis a németekkel szövetséges országok törvényhozásában mintaként való megjelenésük. Hiszen ezek alapján alkották meg a magyar, román, szlovák, horvát stb., de még a finn, az olasz vagy a vichy francia zsidótörvényeket is. Magyarországon – persze nem csak itt – ugyanúgy végeérhetetlen rohamnak voltak kitéve a levéltárak, anyakönyvi hivatalok, sőt a földhivatalok – előbbiek az árja származást igazolandó iratokért kuncsorgók, utóbbiak az ingatlanokat bármilyen jogcímen tulajdonlók vagy használók árja vagy zsidó mivoltát megállapító határozatok miatt. Számos család akadt, amelyiknek egyik tagja direkt az ezzel kapcsolatos ügyintézést vállalta magára, és az ügyvédi irodák közül is többen szakosodtak erre az új „iparágra”.

Érdekes az emberi természet: a pokolba vezető utat mindig tisztára seperjük, mielőtt a kapuk kitárulnának...

Márpedig csak idő kérdése volt, hogy megnyíljanak ezek a kapuk, és a marhavagonokból álló szerelvények vagy az ugyanúgy a halálba vivő gyalogmenetek elinduljanak. Hiszen a törvények arra valók, hogy rendet szüljenek, ám a nürnbergiek csupán arra voltak képesek, hogy gyilkos káoszt teremtsenek, és egy minden addiginál hatalmasabb tragédiát szabadítsanak az emberiségre. A megkülönböztetés és a kirekesztés emberi mivoltunk lényegével áll ellentétben – és mindig katasztrófához vezet.

Lassan kilencven évvel a nürnbergi törvények után vajon felnőttünk-e annyira, hogy ezt végre megértsük?

A szerző jogász, író