Történelem

Ukrajnai őszi kudarc: elkeseredett állóharc 1915-ben a keleti fronton

1915. szeptember–október folyamán az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai elkeseredett harcokat folytattak a mai Ukrajna nyugati részén, hogy győzelmet csikarjanak ki a keleti fronton a cári Oroszország ellenében. A hadművelet „fekete–sárga offenzíva” néven vonult be a világháború hadtörténelmébe.
 

Ukrajnai őszi kudarc: elkeseredett állóharc 1915-ben a keleti fronton
Frontra induló katonák a Józsefvárosi pályaudvaron, 1915
Fotó: Fortepan/Országos Széchényi Kör

A központi hatalmak csapatai 1915. május 2-án áttörték a frontot Tarnów-Gorlice közelében. Ezt követően – a világháború egyik leggyorsabb hadművelete keretében – mintegy ötszáz kilométerrel keletre vetették vissza az oroszokat, elfoglalva a mai Lengyelország és Litvánia területét, valamint Galícia zömét. A keleti front déli szakasza ennek révén zömében ukránlakta területekre húzódott. A cári Oroszország, amely 1914–15. folyamán alapvetően offenzív módon lépett fel, most defenzívába szorult. A hadjárat augusztus 26-án zárult, amikor a német és osztrák–magyar csapatok elfoglalták Breszt-Litovszkot, vagyis elérték a mai fehérorosz–lengyel határt.


A német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn ezzel egyelőre lezártnak tekintette a háborút keleten: úgy vélte, hogy a Monarchia tehermentesítésével a fő stratégiai cél megvalósult, így más hadszínterekre kezdett koncentrálni. A Monarchia vezérkarának főnöke, Franz Conrad von Hötzendorf cs. és kir. vezérezredes azonban tovább kívánta folytatni a keleti fronton a hadműveleteket, mert úgy vélte, hogy esély kínálkozik további orosz területek elfoglalására, sőt a cári birodalom háborúból való kiütésére is. A két tábornok közötti vita, amely szinte az egész 1915-ös esztendőt uralta, most újra fellángolt: Falkenhayn szerint a háborút ugyanis nyugaton kellett és lehetett megnyerni, mivel Oroszország kontinensnyi mérete lehetetlenné teszi egy győztes hódító háború megvívását és pusztán a birodalom mérete „elnyeli” a támadó fél erőit. Falkenhayn igazságát egy szűk emberöltővel később a második világégés fogja bizonyítani…


A Német Birodalom 1915 augusztusának végén már Szerbia elfoglalását tűzte ki célul, ezért jelentős erőket vont ki a keleti hadszíntérről. A mellékhadszíntérnek számító Balkán azért értékelődött fel Berlin számára, mert a központi hatalmak harmadik tagját, az Oszmán Birodalmat utánpótlással kellett ellátni, amelyhez nélkülözhetetlenné vált a Szerbián is átvezető Berlin–Isztambul vasútvonal biztosítása. Ennek érdekében Bulgáriát megnyerték a központi hatalmak ügyének és október elejére tűzték ki a hadművelet kezdetét.


A dualista haderő döntése

A Monarchia számára három út kínálkozott a továbbiakat illetően: a délnyugati fronton tehermentesítő ellentámadást lehetett kezdeményezni Olaszország ellen, hogy csökkentsék az Isonzónál védekező csapatokon lévő nyomást, lehetőség kínálkozott jelentős csapatokkal részt venni a Szerbia elleni hadjáratban, végül folytatni lehetett a támadást keleten. Conrad végül ez utóbbi mellett döntött: az egyik legfőbb érv a csapatok elhelyezkedéséből adódott, mivel így jelentős átcsoportosításokat nem kellett végrehajtani. A tábornok nem értett egyet a Szerbia elleni hadjárattal, különösen pedig azzal, hogy azt a németek irányíthatták, mivel abban a Monarchia pozícióinak gyengülését látta, végül pedig az olaszok ellen ekkor még elegendőnek ítélte a defenzívát. Conrad abban bízott, hogy egy jelentős keleti diadal jótékony hatással lesz a csapatok moráljára, így a Monarchia belső állapotára is. Az önálló cs. és kir. hadművelet ezért is kapta a birodalom lobogója után a „fekete-sárga” nevet. A hadművelet keretében az osztrák–magyar vezérkar vissza kívánta foglalni a Monarchia – még cári kézen lévő – kelet-galíciai területekeit, valamint a két birodalom határán fekvő orosz várháromszöget, amelyet Luck, Dubnó és Rovnó erődjei képeztek. Itt haladt át az egyik legfontosabb orosz észak–déli vasútvonal is, amelynek birtokában el lehetett vágni az ellenség utánpótlását. Conrad lelki szemei előtt pedig már egy diadalmas kijevi bevonulás is lehetősége is felvillant.

Az offenzíva

A fekete-sárga offenzívát 1915. augusztus végén indították el: kivételes módon ekkor a Monarchia némi erőfölény birtokában támadhatott. Csaknem negyven gyalog- és kilenc lovas hadosztály állt szemben harmincegy orosz gyalog- és tizenkét lovas divízióval. Az offenzíva kezdetben győzelmet hozott: a Monarchia bevette Luck és Rovnó erődjeit, s különösen a 2. hadsereg előrenyomulása volt biztató. Conrad jelentős orosz erőket akart bekeríteni, azonban szándéka újra és újra meghiúsult, valamint – a várakozásokkal szemben – nem csökkent a cári csapatok ellenállása sem. A Monarchia szénája különösen a front északi részén, Volhíniában állt rosszul, ahol tizennégy cs. és kir. hadosztálynak kellett volna áttörnie az ellenség hat divízióval védett frontját. Ez az egyszerűnek tűnő feladat meghaladta a dualista állam haderejének képességét. Különösen sokkoló volt, hogy addig bevált tábornokok vallottak kudarcot, mint például a limanowai hős, Josef Roth tábornok. A támadás napok alatt kifulladt. 


Orosz ellentámadás


Az igazi bajok azonban csak ekkor következtek: az oroszok ugyanis ellentámadásokat is indítottak. Az 1916. évi nagy áttörését megelőlegezve, Bruszilov tábornok ellentámadása áttörte a 4. hadsereg által védelmezett osztrák–magyar frontot. A hadseregnél jelentkező depressziót csak a balkáni erők 1914. decemberi kudarca során tanúsított megroppanásához lehetett hasonlítani, akkor szintén egy kudarcos offenzívát követő szerb ellentámadás rontotta a morált. Erre reflektált az egyik osztrák–magyar altábornagy, aki a következőket jegyezte fel naplójába: „Mindannyiunkat megverték. Mi ennek az oka? Ott, abban a fejetlen és alaptalan erőlködésben, amelyet a főparancsnokság folyton követel tőlünk, egészen addig, amíg a túlerőben lévő ellenség és a csapatok kimerülése katasztrófához nem vezet. Lásd Potiorek esetét!” (Utóbbi vezette a Szerbia elleni hadjáratot 1914-ben).

A császári és királyi hadsereg védelmi állása
A császári és királyi hadsereg védelmi állása
Fotó: Fortepan / Österreichische Nat


A Monarchia hadvezetésében eluralkodott a kétségbeesés: Conrad egyik adjutánsa keserűen vetette papírra: „Olyan egyszerű és olyan biztos dolog, mint ez a hadművelet, az egész háborúban nem akadt, de még ezt is elbaltáztuk!” A balsikerű hadművelet a Monarchiával kapcsolatos legrosszabb sztereotípiákat igazolta, vagyis a kaotikus összevisszaságban céltalanul menetelő, ügyetlen cs. és kir haderő tábornoki és tisztikar sziluettjét mutatta. A fekete-sárga offenzíva szeptember 12-én végleg kudarcba fulladt.


Következmények


Conrad veresége miatt a németeknek – nem kis bosszúságukra – újabb erőket kellett keletre vezényelniük. Az úgynevezett Linsingen-csoport segítségével a frontot sikerült stabilizálni, és a nyugati fronthoz hasonló állásharc kezdődött: a frontok megmerevedtek. Az „őszi kudarc”, ahogy azt a Monarchia katonai szlengje elkeresztelte, Ausztria–Magyarországnak kétszázharmincezer katonájába került, ebből százezren hadifogságba estek. A keleti fronton a harcoló állomány közel fele dőlt ki a csatasorból. 


Tartós védekezésre szorulva


A megcsappant harci morált mi sem jelezte jobban, mint a hadifoglyok rendkívül magas aránya. Ezért részben a dezertálás is felelős volt: ez a jelenség elsősorban a szláv nemzetiségekből besorozott alakulatoknál vált tömegessé. Az oroszok tekintélyes mennyiségű hadianyagot is zsákmányoltak: így szűkös készleteiket pótolni tudták a gyalogsági fegyverek és lőszer terén. Ellentámadásuk során olyan sok Mannlicher ismétlőpuskát zsákmányoltak, hogy azokkal két hadtestet tudtak felszerelni. A zsákmány – kiegészülve az antant, valamint a papíron semleges Egyesült Államok egyre intenzívebb hadianyag-szállítmányaival – megerősítette a cári haderő helyzetét, amely így túlélte a Gorlicét követő katasztrófasorozatot.
A vereség következtében a Monarchia függő helyzete a Német Birodalommal szemben ismét erősödött. Conrad ezért úgy döntött, legalább azon területi nyereséget megtartja, amit az offenzíva elején vívott ki: emiatt a Monarchia a tervezettnél kevesebb katonával vett részt az 1915. őszi – jelentős győzelmet hozó – balkáni hadjáratban.


Számvetés


A fekete-sárga offenzíva a Monarchia történelmének egyik utolsó támadó hadműveletét jelentette, majd kényszerűségből a dualista állam védekezésre rendezkedett be. A pihenő az oroszoknak is kapóra jött, így az őszi harcokat követően a hadszíntéren egészen 1916 nyaráig relatív nyugalom uralkodott. 1915 balsikerű ősze több szempontból is jelentősen negatívan befolyásolta a dunai monarchia sorsát; és a dicsőséges kijevi bevonulás helyett a katonáknak be kellett érniük Volhínia mocsaraival. Kudarca ellenére ugyanakkor a felőrlő jellegű fekete-sárga offenzíva hozzájárult az Orosz Birodalom meggyengüléséhez, és így közvetve az 1917-es bolsevik hatalomátvételhez is.


A szerző VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa