Történelem
A Dunaszaurusz
Hivatalosan ez amúgy a Gabčíkovo–nagymarosi Vízlépcső-rendszer nevet viselte. Kevesen tudják, hogy a Trianonnal Csehszlovákiához került, Beš névre elcsúfolt, ma is abszolút magyar többségű Bős jelenlegi hivatalos nevét Jozef Gabčíkról, a németek által megszállt Cseh- és Morvaország véres kezű vezetője, Reinhard Heydrich elleni 1942-es merényletben részt vevő és hősi halált halt szlovák kommandósról kapta. Gabčík igazi hős volt, aligha örülne annak, hogy egy olyan település (ahol egyébként sosem járt) viseli az ő nevét, ami a huszadik század megalomán építkezései sorában ilyen kétes hírnevet szerzett.
Európa e tája remekül elvolt efféle átalakítás nélkül. A Duna rendületlenül folyt a medrében, a partján füzesek és rétek virultak, gályák, aztán oldalkerekes gőzhajók (az Árpádra sokan emlékeznek) úsztak rajta, később pedig szárnyashajók hasították a vizét – többek között a Queen együttes tagjait repítve Budapest felé.
Akkoriban sokan kérdezték: hirtelenjében mi szükség volt egy ilyen gigantikus építkezésre? Ám a vízlépcső ötlete már a Monarchia idején felmerült, aztán a harmincas és negyvenes években ismét. A vízlépcsőrendszer villamos energiát termelt volna, és az árvízveszély is jelentősen csökken ezen a folyamszakaszon. A terv tehát kétségtelenül nem nélkülözte a racionalitást: a „vízlépcső atyja” Mosonyi Emil volt, aki azonban 1956-os tevékenysége miatt külföldre távozott – és hasonló kvalitású szakembert a későbbiekben egyik fél sem tudott a terv mellé állítani. Ugyanis az időközben létrejött Csehszlovákiában, később a kommunista rendszer idején, végzetes módon ugyanazok az anomáliák kezdtek megmutatkozni a terven és a megvalósításon, amik erre az utódállamra, aztán magára a rendszerre is jellemzők voltak.
A méretek misztifikálása közben a természetben okozott kárral senki nem törődött, a létesítmények megvalósítása pedig rendre beleütközött a nem megfelelő technológia és az elégtelen minőségű építőanyagok miatt rendszeressé váló leállásokba. Szerepet játszott egy olyan attitűd is, amire a kommunista rendszer megint csak érzéketlennek mutatkozott: a beruházás döntően a szlovákiai magyarok által lakott területen történt, illetve a magyarországi Szigetköz élővilágára a vízlépcső megvalósulása akár végzetes is lehetett volna. Hamar egyértelművé vált az is, hogy Szlovákia kommunistái számára a vízlépcső a „nagy nemzeti mű” szerepét tölti be; a gigaberuházásban nemzeti identitásuk bizonyítását látják.
Talán a nyolcvanas évek közepét írtuk, amikor alkalmam volt látni, mit tesz a tájjal ez a hatalmas építkezés. A Duna mellett nőttem fel, számomra a folyam és a partján fekvő rétek, erdők, csalitok a szépség és a kaland kiapadhatatlan forrását jelentették. Akkor azonban borzongva néztem azt a lélektelen és visszataszító rombolást, amit a fáradhatatlanul zakatoló, hangosan zúgó és csikorgó gépek vittek véghez. Igaz, november vége volt, de a zúgás-csikorgás mellett máig csak arra a hideg szürkeségre emlékszem, amivé a kavics és a beton rondította ezt a varázslatos tájat. Volt ebben valami riasztóan embertelen – és valami embertelenül ostoba. Amit mindenki megérthetett már az első pillanatokban: szó nincs itt gazdasági szükségszerűségről vagy a „lakosság” érdekeiről. Ez az egész förmedvény elsősorban azért készül, hogy a kommunista rendszer megmutassa, mire képes.
Ilyen értelemben a terv meg is valósult. Megmutatták, mire képesek.
Ahogy feledhetetlenek maradnak számomra Július Binder, a pozsonyi „projectmanager” mérnök (aki magyar kollégáival az anyanyelvükön érintkezett, de a Magyar Televíziónak nem volt hajlandó magyarul megszólalni) szinte vallásos áhítattal kimondott szavai is: „odklonenie Dunaja…” A Duna elterelése. A „nagy nemzeti mű” a megvalósulás szakaszába lépett.
Eléggé hálátlan feladat a Bős–nagymarosi Vízlépcső rendszerrel kapcsolatos elgondolásokat nem hozzáértőként ismertetni. Ha a különféle eszmefuttatások, érvek és ellenérvek, bizonyítékok és ellenbizonyítékok kusza szövetén átverekedjük magunkat, a beruházás leghihetőbb indokának a villamosenergia-termelés, a hajóutak biztonságosabbá, és az árvízvédelem hatékonyabbá tétele látszik. Azonban a háttérben kezdetektől és mindvégig olyan ellentmondások lappangtak, amik még abban a világban is feloldhatatlannak bizonyultak.
A vízlépcsővel megtermelt villamos energia a két ország villanyáram-szükségletének csupán két-három százalékát fedezte volna, és éppen az árvízvédelem érdekében hozott intézkedések vezethettek volna beláthatatlan, akár katasztrófákkal is járó folyamatokhoz. A hajózás biztonságával érvelni sem volt túlságosan meggyőző: a medret kellett volna mélyíteni – a kotróhajókat pedig már rég kitalálták. Semmiképpen nem látszott indokoltnak a már akkor is több száz milliárdos beruházás azért, hogy néhány folyamszakasz mélyebb legyen.
Ám felléptek itt a rendszer lényegéből fakadó egyéb nehézségek is.
Egyik ország sem volt olyan gazdasági helyzetben, hogy ekkora beruházásba kezdjen, így az 1977-es államközi szerződés után jó pár év eltelt, mire valóban hozzá tudtak fogni a munkához. Valamiért senkit nem lepett meg, hogy a csehszlovák oldalon összehasonlíthatatlanul intenzívebben haladt; szinte teljes egészében magyarlakta területen. Szlovákia számára – hogy az egyik vezető kommunista funkcionáriust idézzük – „világtörténelmi alkalom, hogy ezt a beruházást a közös nemzeti terv terhére tudják végrehajtani”.
Már 1981-et írtunk, amikor (csodák csodája!) a magyar félnél merültek fel először kétségek a környezeti hatások tekintetében. Jelentős dolog volt ez, hiszen a kommunista gondolkodásmódban a környezetvédelem csupán afféle „nyugati majomkodás” volt. Márpedig az MSZMP központi bizottsága egyenesen a Magyar Tudományos Akadémiát kérte fel állásfoglalásra, az eredmény pedig sokkoló volt: alapos vizsgálódás után az Akadémia nem csupán a beruházás halasztását, de a leállítását is indokoltnak tartotta a várható környezeti és egyéb károk miatt.
Ma már furcsán hangzik, de a rendszer monolitjában ez volt az első „repedés”, talán éppen azért, mert egyértelművé vált a kommunista döntéshozók látványos inkompetenciája. Nem véletlenül ekkor jött létre az első igazi civil szervezet Magyarországon, a Duna Kör, amely az első nyilvános tiltakozásokat is szervezte. A rendszer tűréshatárait mindez persze alaposan túllépte, hiszen a kommunista gondolkodásmód bármilyen tiltakozást kizárólag a rendszer elleni tiltakozásként tud értékelni.
1986. február 8-a a magyar politikatörténet egyik legfontosabb dátuma. A Duna Kör előzőleg nemzetközi sajtótájékoztatón közölte, hogy ezen a napon „környezetvédelmi sétát” tart a vízlépcső elleni tiltakozásul. A hatóságok persze azonnal betiltották, ennek ellenére pár tucatnyian (köztük egy osztrák környezetvédő csoport tagjai) mégis elindultak a Batthyány térről a Margit-szigetig tervezett útvonalon. A rendőrség könnygázzal és gumibotokkal várta a teljesen békés csoportot: mindenfajta felszólítás nélkül rohamozták meg őket, olyan eszközöket használva, amik csak erőszakosan, felfegyverzetten fellépő tüntetők ellen lehettek volna indokoltak.
Tanulságos volt. Egy emberöltő telt el 1956 óta, de akkor mindenki láthatta, hogy a rendszer lényege mit sem változott: ugyanúgy semmi köze a demokráciához, ugyanúgy képtelen a toleranciára, és ugyanolyan agresszív. Az „emberarcú szocializmus” nem egyéb, mint a túlélés érdekében hordott maszk, ami mögül ugyanaz a szörnyeteg vicsorog
Az események azonban már megállíthatatlanok voltak. A szétvert „környezetvédelmi menetet” új és új nyilvános tiltakozások követték – a hatóságok reagálása viszont mindinkább finomabb lett. A vízlépcső körüli machinációk azonban tovább folytak, ezúttal új szereplő beiktatásával. A „gazdag sógor” Ausztria jelentkezett, hogy nyolcmilliárd schilling értékben beszáll az építkezésbe. Az ajánlattal beálló helyzet egy dologban hasonlított volna az addigiakra: ismét minden fél jól járt volna – csak Magyarország nem.
A hatalom azonban itt újabb végzetes hibát követett el: nemes egyszerűséggel megtagadta a közvélemény tájékoztatását. Amikor pedig a dolgok mégis kiderültek, a magyar társadalom elemi erejű felháborodással reagált. A magát a „nép államának” hazudó kommunista rendszer természetesnek vette, hogy alapvető fontosságú döntésekből éppen a népet hagyja ki.
Az osztrák zöldek a magyar környezetvédők mellé álltak, és ehhez nem sokkal később szlovák környezetvédők is csatlakoztak. A természet leigázását célzó kommunista lázálom ellen egyre inkább kibontakozott nem csak egy nemzeti, hanem egy széles körű nemzetközi ellenállás is.
Már a „majdnem rendszerváltás” idején, 1989. május 13-án Németh Miklós miniszterelnök végre a beruházás felfüggesztése mellett döntött. Már túl voltunk az első demokratikus választásokon, amikor az Antall József vezette magyar kormány 1992. május 25-i hatállyal felbontotta az akkor már csak fél évig létező Csehszlovákiával kötött államközi szerződést. Csehszlovákia sem tágított: 1992. október 23-án (talán nem is véletlenül ezen a napon?) megkezdte a Duna új mederbe terelését a Bősön épült erőmű felé – folytatva a Magyarország számára egyértelmű hátrányokat és károkat jelentő beruházást. Magyarország ugyanezen a napon a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult.
Az 1993. január 1-ével megszűnt Csehszlovákia helyébe Szlovákia lépett, amely a szerződés jogutódjának nyilvánította magát.
A nemzetközi bíróság, mi tagadás, igyekezett alapos és tisztességes munkát végezni. Négy napig tartott a helyszíni szemle, többször meghallgatták mindkét fél szakértőit és képviselőit, és 1997. szeptember 25-én hoztak ítéletet. Az ítélet mindkét felet elmarasztalta: Magyarország jogtalanul szüntette meg az 1977-es államközi szerződést, Szlovákia pedig jogtalanul helyezte üzembe a bősi erőművet. Azonban az ítéleti indokolás, figyelemre méltó módon, útmutatót adott a beruházással keletkezett gazdasági és környezeti károk mérséklésének módjairól. Szép dolog a jó szándék. Ám ez esetben az a bizonyos köpönyeg jut eszünkbe, ami kizárólag eső után használatos…
Ne részletezzük itt a közelmúlt eseményeit, a kormányokkal együtt változó rendezési hajlandóságot, illetve megegyezésre való képtelenséget. Maradjunk annyiban, hogy a Bős–nagymarosi Vízlépcső jelenleg a Nemzetközi Bíróság elé jutott ügyek közül a leghosszabb ideje rendezetlen. Természeténél és jellegénél fogva alighanem az is marad, hiszen olyan területet érint, amellyel szemben a jog is tehetetlen: az emberi ostobaságot. Kezdődött egy ostoba békerendszerrel, Trianonnal, folytatódott egy ostoba és embertelen politikai hatalom, a kommunizmus ámokfutásával, a végén a szintén ostoba csökönyösséggel, ami egy frissiben önállóvá vált nép értelem és tartalom nélküli „nagy nemzeti művéhez” való ragaszkodásban testesült meg.
Az öröklési jogban az örökség visszautasítható – a kommunizmus öröksége azonban levakarhatatlan lidércként nehezedik a vállunkra. A vele való küzdelemre az ember képtelen, a jog pedig alkalmatlan. Talán legjobb, ha természet anyánkra bízzuk a végső döntést.
A szerző jogász