Történelem

A keresztényszocialista miniszterelnök

Sokat tudunk 1919 és 1920 fordulójának idejéről és közben mégis keveset. Ezekben a hónapokban vonult be Budapestre a Nemzeti Hadsereg, ekkor indult a magyar békedelegáció az első világháborút lezáró békekonferenciára és választotta meg a nemzetgyűlés Horthy Miklóst kormányzóvá. Ám annak az időszaknak sok politikai szereplőjéről alig tud valamit a közvélemény. Ilyen sors jutott Huszár Károly miniszterelnöknek is, aki ma száznegyven éve született.

A keresztényszocialista miniszterelnök
Huszár Károly (balról a második) Krakkóban 1935-ban
Fotó: Wikipédia

A magyar történelem egyik legsötétebb időszaka volt az 1919-es és 1920-as esztendők fordulója, amely időszak rendkívül paradox módon jelenik meg a történelemtudományban: rengeteget tudunk róla és mégis keveset. Ezekben a hónapokban vonult be Budapestre a Nemzeti Hadsereg, ekkor indult a magyar békedelegáció az első világháborút lezáró békekonferenciára és választotta meg a nemzetgyűlés Horthy Miklóst kormányzóvá. E hónapok más politikai szereplőiről azonban alig tud valamit a történelem iránt érdeklődő közvélemény. Károlyi Mihály, Kun Béla, Horthy neve annyira rátelepedett a trianoni békediktátumot megelőző két esztendőre, hogy mellettük mindenki háttérbe szorult, és több olyan politikai figura sem lett a közemlékezet része, akiknek pedig egy képzeletbeli nemzeti panteonban lenne a helyük. Ilyen sors jutott az 1919-es ellenforradalom egyik miniszterelnökének, Huszár Károlynak (1882–1941) is. Szeptember 10-én van születésének száznegyvenedik évfordulója, amely alkalmat kínál arra, hogy megemlékezzünk személyéről, munkásságáról.

Huszár az Osztrák–Magyar Monarchia egyik örökös tartományában, Alsó-Ausztriában született egy gyógykovácsmester gyermekeként, a katolikus Schorn családba, nevét később magyarosította. Édesapját korán elveszítette, tanítói oklevelet szerzett, és egy Esztergom közelében fekvő faluban, a bajnai elemi népiskolában kezdett tanítani, de tehetsége és ambíciói alapján többre volt hivatott, politikai újságírással kezdett foglalkozni. Mint hívő ember, a Katolikus Néppártban kezdett politizálni, lapjaiban publikálni, majd azokat szerkeszteni. Tevékeny szerepet vállalt a kibontakozó keresztényszociális mozgalomban és a Katolikus Népszövetség megszervezésében. 1910-ben jutott be először a magyar országgyűlésbe, a sárvári választókerületből. A parlamentben oktatási, népjóléti és szociális ügyekben szólat fel. Harcolt az első világháború csatáiban, az 1918. október végi összeomlás előtt egy napig volt a Hadik János miniszterelnök vezette kormányban vallás- és közoktatásügyi miniszter, bár a tárcavezetői esküt már nem volt ideje letenni, mert kitört az őszirózsás forradalom. Károly Mihály országlása idején tovább szervezte a keresztényszociális mozgalmat, amely jobbról szorongatta az egyre népszerűtlenebb népköztársasági kormányt, majd a Tanácsköztársaság kommunista diktatúrája idején zaklatásnak volt kitéve, lapját, pártját betiltották, Huszárt több héten keresztül fogva tartották a vörösök a Gyűjtőfogházban, szabadulása után Bécsbe menekült. A kommün bukása után hazatért, és a Friedrich István miniszterelnök vezette ellenforradalmi kabinetben – ahol Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja néven fuzionáltak a különböző keresztényszociális pártok és csoportok – elvállalta a vallás- és közoktatásügy tárca vezetését. A szétvert oktatási rendszert és az állam egyházpolitikáját kellett normalizálni és mederbe terelni a nép- és tanácsköztársaságok antiklerikális, ateista és államosító törekvései után. Miniszterként üldözte az oktatási szférában megjelenő bolsevikokat, és újra kellett indítania az oktatást.

Friedrich István többször átalakított kormányait nem ismerte el nemzetközi jogilag az első világháborút megnyerő antant, amely körül így hatalmi vákuum alakult ki, nem tudott legitimációra szert tenni. Az 1919 novemberében kezdődő kormányalakítási tárgyalásokon felmerült, hogy Apponyi Albert gróf, vagy Huszár Károly vezetésével alakuljon olyan koncentrációs kormány, amelyben a vörös diktatúrában kompromittálódott kommunisták kivételével minden párt miniszteri szinten képviselteti magát. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja keményen ragaszkodott az ellenforradalom elején megszerzett pozícióihoz, és bár Friedrich Istvánt le kellett mondatni a kormányfői tisztségről, de a miniszterelnöki tisztséget sikerült a harminchét esztendős Huszár Károlynak átvenni 1919. november 24-én, és az általa vezetett kabinetben a pártja is meg tudta őrizni a legfontosabb miniszteri tárcákat. E tárgyalások lebonyolításában nagy szerepe volt George Russell Clerk angol diplomatának, akit az antant küldött Budapestre, mert olyan kormányt akartak végre az ország élén látni, amelyet érdemes meghívni a béketárgyalásokra.

A Huszár-kormány programja néhány pontból állt: megszerezni a nemzetközi elismerést, meghívást kapni a békekonferenciára, nemzetgyűlési választásokat tartani a titkos, nőkre is kiterjedő általános választójog alapján.

Clerk közreműködésével Huszár kormányát az antant nemzetközi jogi értelemben napokon belül elismerte és meghívta a párizsi béketárgyalásokra. December 12-én döntöttek arról, hogy Apponyi Albertet nevezik ki a békedelegáció elnökévé, aki 1920. január 5-én kelt útra, majd mondta el Párizsban híressé vált védőbeszédét, január 16-án.

Január 25–26-án tartották meg hazánkban az első nemzetgyűlési választásokat, a csonka, meg nem szállt országrész lakosságának negyven százaléka élhetett választójogával, amely a kor nemzetközi trendjébe illeszkedett. Nagy-Britanniában, illetve a német és osztrák államban volt csak ennél szélesebb a választójog és számos európai országban a nőknek nem volt aktív-passzív választójoguk sem. A választásokat beárnyékolta, hogy a közvélemény már napok óta ismerte a szigorú békefeltételeket, melyeknek nem volt alternatívájuk. Huszár nem is kertelt, választói előtt kijelentette, „gyászba fogtok öltözni néhány nap múlva, mikor megtudjátok, mi lett Magyarországból. Olyan szomorúság lesz az egész országban, mintha minden háznál egy-egy kiterített halott lenne. Menjetek templomaitokba és imádkozzatok, hogy el tudjátok viselni ideig-óráig ezt a nagy sorscsapást”. A választási kampány hangulatát meghatározta, hogy a politikusok elismerték: Magyarország a győztes nagyhatalmak akaratának teljesen ki van szolgáltatva, de már ekkor kezdetét vette a revizionista propaganda.

A voksolások a Huszárt támogató Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és koalíciós partnere az Országos Kisgazda és Földmíves Párt fej-fej melletti győzelmét és kormányon belüli torzsalkodását eredményezték. E feszült helyzetben alkotta meg a parlament az 1920. évi I. törvényt, melyben utólag legitimálták az ellenforradalmi Friedrich- és Huszár-kormányok rendeleti kormányzását, és döntöttek az ideiglenes államfői tisztség létrehozásáról. Március elsején Horthy Miklóst ez alapján választották kormányzóvá. A miniszterelnök kormánya nevében beadta a lemondását, és az új kormányalakítási tárgyalások befejezéséig ügyvezetőként dolgoztak tovább. A keresztények és kisgazdák közötti feszültség miatt és mert a nagyhatalmak is elismerték tevékenységét, felmerült, hogy Huszár folytassa tovább miniszterelnökként, ezt Horthy fel is ajánlotta, de a keresztényszocialista politikust nem vonzotta a hatalom, az újra felkínált stallumot visszautasította.

Az 1919. november 24. és 1920. március 15. közötti néhány hónapban Huszár Károly koncentrációs kormányával az ország kitört a nemzetközi elszigeteltségből, megjelent küldöttségünk a tárgyalásoknak nem nevezhető békekonferencián, a románok elkezdték a megszállt Tiszántúl kiürítését, a magyar hadsereg és közigazgatás a régió átvételét, megszervezték a románok által előzetesen kifosztotta területek közélelmezését, a gazdaság talpra állítását, lebonyolították a magyar történelem első demokratikus – titkos, egyenlő, nőkre is kiterjedő, egyéni választókerületes-listás – választását. Megalkották az ország közjogi berendezkedését megalapozó sarkalatos törvényt. A többpárti kabinetet eleve nem kis művészet volt egyben tartani, bár a benne helyet foglaló ellenforradalmi, jobboldali erők egyáltalán nem bánták, ha nyomásukra a baloldaliak kiléptek. Megkezdődött a Tanácsköztársaságban fontos szerepet játszó kommunisták bűneinek kivizsgálása, bírósági eljárás után kivégeztek több vörösterroristát. Huszár a fehérterrort ugyanekkor elutasította. Kormányzati munkája megalapozta az utána következő Simonyi-Semadam-kabinet számára a konszolidációs politika kereteit.

A távozó miniszterelnököt elismerő, méltató szavakkal búcsúztatták. Berzeviczy Albert, a Tisza István-párti veterán politikus, akkoriban az MTA elnöke így írt Huszárról a naplójában: „Akit közönséges néppárti demagógnak és a legunalmasabb parlamenti fecsegőnek tartottunk, most, hogy hatalomra jutott, határozottan többnek bizonyult ennél. Majdnem minden nyilatkozatával – pedig sokszor kell beszélnie – eltalálja azt, amit az okosság, mérséklet és tapintat követel, s ügyesen kerülgeti az útját környékező zátonyokat és szirteket. Emellett föllépését kellő bátorság mellett elismerésre méltó szerénység és egyszerűség jellemzi.”

A kormányzati hatalomtól való visszalépés után is igen aktív maradt. Több cikluson keresztül a parlament egyik alelnökeként politizált, a szabadkőműves-ellenes, antiliberális, antikommunista, konzervatív keresztényszociális eszméket népszerűsítette, oroszlánszerepet vállalt az Oroszország csendes-óceáni térségében rekedt első világháborús magyar hadifoglyok hazahozatalában, és karitatív adománygyűjtő akciókat szervezett a szociálisan rászorulók tömegei számára. Közben a trianoni békediktátum revíziója mellett kampányolt külföldön. Közreműködött több politikai-ideológiai tartalmú könyv szerkesztésében és a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt szervezésében. 1928-ban kinevezték az Országos Társadalombiztosító Intézet elnökének, e minőségében lett a felsőház tagja.

Huszár Károly a harmincas évek derekán visszavonult a politikától és az Actio Catholicának szentelte idejét. A Szent Imre-emlékév megszervezésében vállalt kimagasló szerepéért XI. Pius pápa a Nagy Szent Gergely Renddel tüntette ki. Hosszas betegség után hunyt el 1941. október 27-én.

A szerző történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár munkatársa

Kapcsolódó írásaink