München 09/05

– Kiiktatunk mindenkit, akinek köze volt a gyilkos akcióhoz.

– Ez pontosan mit jelent, megölik őket?

– Nevezze, aminek akarja.

Állítólag ez a beszélgetés 1972 szeptemberének végén Golda Meir irodájában zajlott le. Izrael akkori miniszterelnöke és a szeptember 5-én, a müncheni olimpián a Fekete Szeptember szélsőséges palesztin terrorszervezet által meggyilkolt tizenegy izraeli sportoló hozzátartozóinak találkozóján. A kormányfő a bejelentést az izraeli áldozatok rokonainak megnyugtatására szánta, ami nemigen sikerült. Az egyik megölt sportoló felesége ugyanis később kifejtette: nem bosszút, hanem igazságot akartunk.

Az izraeli vezetés azt akarta üzeni a palesztin szélsőségeseknek: hiába futsz, hiába menekülsz, el nem bújhatsz, úgyis megtalálunk. Az izraeli hajtóvadászatot az is motiválta, hogy október 29-én terroristák eltérítették a Lufthansa egyik utasszállító gépét. A túszokért cserébe a Fekete Szeptember három, a müncheni túszdráma után – a kudarcos túszmentési akcióban az izraeliek mellett, öt palesztin és egy német rendőr is meghalt, három terroristát elfogtak – a szervezet letartóztatott tagjának szabadon bocsátását követelte. A német kormány azonnal elengedte őket, hisz az olimpián az izraeli túszok kiszabadításával a rendőrség korábban kudarcot vallott. Nem mertek újra kockáztatni, feltételék nélkül teljesítették a géprablók követeléseit.

Pedig az 1972-es müncheni nyári játékok szép reményekkel indultak. A Német Szövetségi Köztársaság be akarta mutatni a világnak, nem csak modern gazdaságát, hanem azt is, hogy ez a Németország nem az a Németország, amely 1936-ban Berlinben rendezett olimpiát. Akkor a játékok német szemszögből nézve másra sem szolgáltak, csak arra, hogy világ számára el tudják „adni” Adolf Hitlert és megtévesztő módon szalonképesnek beállítani a náci diktatúrát. De a müncheni arculat természetesen egészen más volt: a modern, demokratikus Németország akarta magáról levakarni a 20. század első felének sötét múltját. Az elképzelés jónak tűnt, mert ugyanezt tette Olaszország az 1960-as római, és Japán is négy évvel később, a tokiói játékok megrendezése kapcsán. Az élsport, az olimpia, a múlt feledtetésének, egy új korszak kezdetének, a civilizációhoz való végleges visszatérés bemutatásának eszközévé vált.

Izraeli szempontból is lényeges érzelmi töltése volt a müncheni olimpiának. Kevesebb, mint három évtizeddel a második világháború és a holokauszt után az izraeli sportolók büszkén vihették országuk Dávid-csillagos zászlaját, úgy érezték, hogy egyenlő partnerként integrálódtak a nemzetek közösségébe, számukra a kirekesztettség évtizedei után mindez elfogadottságukat jelentette. A történtek azonban mindkét fél számításait keresztülhúzták.

Öt nappal a játékok befejeződése előtt, 1972. szeptember 5-én hajnalban 4 óra 30 perckor nyolc palesztin terrorista sportolónak öltözve átmászott az olimpiai falu kerítésén – nem tudván, hogy kikkel állnak szemben, még amerikai atléták is segítettek nekik, akik később a terroristákat magabiztosnak és „lazának”írták le, még nevetgéltek is – és betörtek az izraeli sportolók szálláshelyére. Nem volt nehéz dolguk, mert a német rendőrség alig őrizte a létesítményt, éppen abból a megfontolásból, hogy bizonyítsák: nem kellenek az erőszakszervezetek látványos demonstrációi, ez nem Berlin 1936-ban, ez München 1972-ben.

A támadás során egy izraeli birkózót és edzőjét, akik ellenálltak és két palesztint megsebesítettek, megöltek, kilenc sportolót túszul ejtettek, a csapat többi tagjának sikerült elmenekülnie. A terroristák 234 Izraelben bebörtönzött társuk, továbbá a hírhedt német Baader–Meinhof-csoport – amelyet Vörös Hadsereg Frakció néven is ismerünk –, vezetőinek német fegyintézetekből történő elengedését akarták kicsikarni, és szabad távozást követeltek Egyiptomba. Izrael azonnal közölte, hogy nem hajlandó terroristákkal tárgyalni, így a megoldás a németekre maradt. Már csak azért is, mert az izraeli hatóságok felajánlását, hogy különleges, túszszabadításra kiképzett egységeket küldenének a helyszínre, a német hatóságok visszautasították.

A németeknek viszont egyáltalán nem voltak speciális alakulataik – sőt semmilyen terrorellenes előkészületet sem tettek, annak ellenére, hogy a bejrúti német nagykövetség már augusztus 14-én figyelmeztette külügyminisztériumát egy várható terrortámadásra az olimpia idején –, közlekedési rendőrök és a hadsereg gyalogos alakulatai vették körül az olimpiai falut a terrortámadás után. A német hatóságok nem tudni milyen megfontolásból hanyagolták el éveken keresztül a különleges alakulatok felállítását, és miért nem reagáltak saját diplomáciai képviseltük jelzésére, mindannak ellenére, hogy előzőleg már német földet is elérte a terrorizmus. Éppen a már említett Vörös Hadsereg Frakció 1968 és 1972 között (aztán később is) számos, több ember életét követelő robbantásos merényletet követett el Németországban, sőt tagjai Jordániában, egy palesztin menekülttáborban kaptak kiképzést.

A müncheni támadás után a németek felismerték: semmilyen rendőri eszközük sincs a terroristák elleni túszmentő akcióhoz. Ezért tárgyalni próbáltak a túszejtőkkel, Hans-Dietrich Genscher szövetségi belügyminiszter vezette küldöttség horribilis összegű pénzt ajánlott fel a fogva tartottak elengedéséért, de hiába.

A palesztinok folyamatosan a túszok meggyilkolásával fenyegetőztek, a határidőt háromszor is meghosszabbították, hogy foglyaik sértetlenségét bizonyítsák, a németül folyékonyan beszélő egyik túsznak, Andre Spitzernek engedélyezték, hogy az ablakon át pár szót szólhasson a kinn lévő német tárgyalókkal. Később Genschert és az olimpiai falu vezetőjét beengedték az apartmanokba is. Genscherék az alkalmat arra is felhasználták, hogy felbecsüljék a terroristák számát, mint később kiderült, pancser módon jártak el, mert a tényleges nyolc helyett csak három főről számoltak be.

Ez a tévedés pár órával később végzetesnek bizonyult. A tárgyalások nyomán végül látszólag megszületett a megállapodás, amelynek értelmében a túszejtőket és túszaikat repülőgépen egy arab országba szállítják. Éjjel fél tizenegykor két helikopterrel a fürstenfeldbrucki NATO-repülőtérre érkező csoportot öt mesterlövész – a terroristák nyolcan voltak – és egy Boeing 747-es repülőgép várta, fedélzetén álruhás rendőri „személyzettel”. Két palesztin előzetesen felment a gép fedélzetére és rájöttek, hogy tőrbe akarják őket csalni, visszamentek a helikopterekhez, közben egyiküket találat érte, a terroristák az egyik helikopterbe kézigránátokat dobtak, a másikban lévő túszokat pedig géppisztoly-sorozatokkal ölték meg. Az ezt követő tűzpárbajban mind a tizenegy túsz, öt terrorista és egy német rendőr meghalt. 

Nehéz olyan jelzőt találni, amely megfelelően kifejezné azt a dilettantizmust, amellyel a németek a túszokat ki akarták szabadítani. A csetepaté közben a repülőgép fedélzetén lévő álruhás rendőrök elhagyták a fedélzetet, de ezt a központtal nem közölték, így a lövészek egyedül maradtak. Ráadásul a lövészek egymással sem voltak kapcsolatban. Semmilyen védőfelszerelésük sem volt, nem kaptak mesterlövész kiképzést, fegyvereik is csak kapkodva összeszedett, mesterlövészetre alkalmatlan G3 típusú sorozatlövő puskákból állt, éjjellátó berendezésekkel sem voltak felszerelkezve – éjjel 11 óra körül járt az idő –, lelkileg nem voltak felkészítve emberölésre. A káoszra jellemző, hogy a rosszul elhelyezett német rendőrök két saját társukat is súlyosan megsebesítették. Páncélozott járműveket csak a két órán keresztül elhúzódó lövöldözés hatására hívtak, de ezek a sűrű forgalomban elakadtak, így jelentős késéssel értek a helyszínre. Mindez a rendvédelem történetének mélypontja volt.

A terrorizmus történetében a müncheni túszdráma fordulópontot jelentett. A támadás azért is okozott meglepetést, mert professzionális módon, nagy körültekintéssel készítették elő. Tisztában voltak a helyi viszonyokkal, alapos helyismeretük volt, és mindezen felül „belső” segítséget is kaptak német neonáciktól. Pontosan tudták, hogy nem kell erős ellenállásra számítaniuk. A támadókat az is segítette, hogy a terrorizmus történetében első alkalommal a tévécsatornák helyszíni közvetítése révén pontos képet kaptak a német rendőrség mozgásáról, a hírműsorok pedig ontották a kiszivárgott információkat.  

De van ennél rosszabb is. A német hatóságok, szinte azonnal, a tragikus túszmentő akció után mindent elkövettek, hogy felelősségüket eltitkolják. A Der Spiegel azonban számos olyan bizonyítékot is a nyilvánosság elé tárt, amelyek több mint kínosak voltak a német szerveknek. Például a külügyminisztérium egyik tisztviselője már két nappal a fürstenfeldbrucki repülőtéren lezajlott vérfürdőt követően megfogalmazta azt az irányelvet, amelyhez utóbb mind a szövetségi, mind a müncheni tartományi kormány tartotta magát: „Kerülni kell a kölcsönös szemrehányásokat. Önkritikára sincs szükség.” Az üggyel foglalkozó hivatalos iratok pedig meglehetősen hiányosak, történetesen nem foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a müncheni ügyészség gondatlanságból elkövetett emberölés miatt vizsgálatot indított a városi rendőrkapitány és a kommandós akció parancsnoka ellen.

A német hetilap szerint a felelősök megpróbálták eltüntetni a hibáikat bizonyító jeleket. Néhány nappal a véres merénylet után egy bűnügyi főfelügyelő lefoglalta azt a huszonhat forgatókönyvet, amelyet Georg Sieber müncheni rendőrségi pszichológus dolgozott ki egy terrortámadás esetére, az előzetes védekezési mechanizmusok elképzelései éppen egy palesztin terrortámadást feltételeztek. A forgatókönyvek azóta sem kerültek elő.

Izrael megkezdte a terrortámadáshoz köthető személyek levadászását, az akciónak „Isten haragja” fedőnevet adták. A feladat megszervezésével a Moszad szuperügynökét Michael (Mike) Hararit bízták meg. A legendás ügynök 1976-ban részt vett az entebbei akció előkészítésében, amikor az izraeli védelmi erők kommandósai kimentették a palesztin és német terroristák által foglyul ejtett és az ugandai fővárosba, Kampalába térített Air France repülőgép fogva tartott százkét utasát.

Első nekifutásra október 16-án Abdel Zavaiterrel, a Fekete Szeptember római képviselőjével emeleti lakása bérházának halljában két izraeli ügynök tizenegy lövéssel végzett. Egyes vélemények szerint Zavaiter nem biztos, hogy a legmegfelelőbb célpont volt, mert fordítóként és irodalmárként dolgozott, kevés köze lehetett a müncheni merénylethez, a Moszad másképp látta. Ezt követően négy terroristával végeztek Párizsban izraeli ügynökök, különböző módon, többek között egy étteremben követtek el robbantást.

A sorban ezután Mahmud Hamsari, a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PLO) párizsi képviselője következett. Egy izraeli ügynök 1972 decemberében olasz újságírónak adta ki magát, telefonos interjút beszélt meg Hamsarival. Amikor Hamsari nem volt otthon izraeli ügynökök bementek a lakásába, és bombát helyeztek a telefonkészülékébe. A megbeszélt időpontban, december 8-án felhívták, és amikor azonosította magát, a robbanóanyagot távolról aktiválták. Hamsari a robbanásban meghalt.

Ezt követően Nicosiában, Bejrútban, Athénban is lecsapott „Isten haragja”. Ugyancsak Bejrútban követte el a Moszad eddigi talán leglátványosabb akcióját, amikor a tenger felől kétéltű járművekkel izraeli kommandósok bementek a parti területre, miközben Bejrút más részein társaik lövöldözést provokáltak, hogy elvonják a biztonsági erőket a part közeléből. A PLO főhadiszállása volt a cél, ahol éppen amolyan esti eszem-iszom rendezvényt tartottak. Látszatra ehhez a társasághoz akartak csatlakozni a partraszállók, akik között egy nő is volt. Pontosabban egy nőnek öltözött férfi, Ehud Barak, aki 1999 és 2001 között Izrael miniszterelnöke volt. Az izraeli kommandó a keresett három személyt lelőtte.

Harari azonban elkövetett egy végzetes hibát. Norvégiába két tapasztalatlan ügynököt küldött, hogy azonosítsanak egy keresett személyt. A két fiatal, egy férfi és egy nő, Lillehammerben tévedésből egy marokkói pincért jelölt meg, akit ki is „iktattak”. Ráadásul az ügynökök le is buktak, bár Izrael hivatalosan nem ismerte el felelősségét az ügyben, csakúgy, mint az előző merényletekben sem, óriási nemzetközi nyomás nehezedett rá. Ezért az „Isten haragját” 1973-ban időlegesen leállították, de 1979-ben újra aktiválták, amikor Bejrútban egy autóba rejtett bombával megölték Ali Hasszán Szalamehet, a „Vörös Herceget”, aki a Fekete Szeptember hadműveleti főnöke volt. Az „Isten haragja” akciótervet 1992-ben hivatalosan is, most már véglegesen, leállította a Moszad.

Steven Spielberg 2005-ben készítette el a történtekről a München című filmjét. Az alkotás alapját George Jonas (Jónás György) magyar származású kanadai újságíró Bosszú című, 1984-ben megjelent kötete adta. Jónás, akkor még fiatal újságíró volt, szövetkezett egy másik tapasztalatlan szerzőtárssal, az izraeli Juval Avivval, aki azt állította magáról, hogy a Moszad tagja volt és részt vett a palesztinok levadászásában. Joszi Melman izraeli biztonságpolitikai szakértő a Guardianban publikált cikkében viszont azt állítja, hogy Aviv soha nem dolgozott a Moszadnak, de más izraeli titkosszolgálatnak sem. A kémkedéshez legközelebb akkor állt, amikor a hetvenes évek elején az El Al izraeli légitársaság alkalmazottjaként New Yorkban egyszerű biztonsági őr volt. Mindez megágyazott a Spielberg filmjét ért kritikáknak. Az izraeliek és a palesztinok is nemtetszésüket fejezték ki. Elsősorban azért, mert egyetlen aktív résztvevőt sem kérdezett meg, sem az izraelieket, sem a palesztinokat nem kereste meg. Ráadásul kihagyta a lillehammeri „incidenst” is, ami így az alkotás hitelességét ássa alá. Egyik kritikusa szerint az egész film nem más, mint gyerekeknek szóló mese. 

A szerző vezető szerkesztő