Történelem

Pokol, futószalagon

Az NKVD 00485-ös utasítása, 1937. augusztus 11.

Hátborzongató, hogy emberek millióinak életét megpecsételő törvények vagy rendelkezések a megszületésük pillanatában mennyire nem vernek semmiféle visszhangot, mennyire rejtve maradnak, főleg azok előtt, akikre a legnagyobb veszélyt jelentik. A 20. századot végigkísérő, jobb híján „rejtett törvényhozásnak” nevezhető jelenséget nyugodtan nevezhetjük a törvényesség legnagyobb szégyenének és megcsúfolásának, a diktatúráknak azonban a lényegükhöz tartoznak.

Pokol, futószalagon
Vorosilov, Molotov, Sztálin és Jezsov sétál a Moszkva-Volga csatorna partján
Fotó: Wikipdia

Ilyen volt a sztálini Szovjetunióban az NKVD (a Belügyi Népbiztosság) 00485-ös számú utasítása, amely 1937. augusztus 11-én, éppen nyolcvanöt éve jelent meg, és amit maga Nyikoláj Ivanovics Jezsov, a félelmetes szervezet feje fogalmazott. Kevesen tudnak erről a dokumentumról, pedig a már három éve folyó sztálini „tisztogatások” új szintjét jelentette. Hiszen e naptól a megsemmisítésnek a politikain kívül volt egy másik oka is. Az NKVD 00485-ös utasítása már etnikai alapú tömeggyilkosságokra adott felhatalmazást.

Az egykori Szovjetunióban nagyszámú lengyel nemzetiségű állampolgár élt, akik először ugyanazért kerültek célkeresztbe, mint azok a nemzetiségek (például németek, románok, bolgárok), amelyek „nyugati burzsoá” anyaországgal bírtak: eleve megbízhatatlanokként kezelték őket. Azonban egyértelmű, hogy a hírhedett 00485-számú utasítás megszületésében hatalmi-egzisztenciális okok is közrejátszottak. Az NKVD-ben igen sok lengyel származású tiszt szolgált, és a tulajdonképpeni elődszervezet, a Cseka első vezetője is a lengyel származású Felix Dzserzinszkij volt. Az új generációhoz tartozó, elsősorban orosz nemzetiségű káderek riválisként tekintettek a veteránokra, és nem véletlenül. Hogy ezek az emberek (Dzserzinszkijjel együtt) általában megtagadták nemzetiségüket, illetve nem azonosultak a lengyel nemzeti célokkal – semmit nem számított az orosz kommunisták szemében. Az utasításnak köszönhetően végre konkrét okát adhatták amúgy zsigeri ellenérzésüknek. Ennek nyomán ugyanis a Szovjetunióban működő, kémkedéssel és szabotázzsal foglalkozó Lengyel Katonai Szervezet (Polska Organizacja Wojskowa) teljes likvidálását rendelték el. Az apró nüánsz, hogy ez a szervezet ebben a formában és céllal sosem létezett, nem zavarta az elvtársakat.

Jezsov meggyőzően fejtette ki a pártvezetés előtt nyomozásának eredményét. A Lengyel Katonai Szervezet kettős céllal működik: az egyik a szovjethatalom megbuktatása, a másik – horribile dictu! – magának Sztálinnak a meggyilkolása. Ekkorra már elegendő nyomozati anyag állt rendelkezésre a szervezet állítólagos tagjainak vallomásaiból. Hogy ezeket milyen eszközökkel szerezték be, nem nehéz elképzelni. Azonban az ilyen kicsiség sem ejtett zavarba senkit. A bizonyíték megvolt, ennél fogva a jogalap is. A tettek mezejére lehetett lépni. 1937. augusztus 11-én Jezsov aláírta az NKVD 00485-ös számú operatív utasítását.

Ezt a dokumentumot sokszor nevezik dekrétumnak – tévesen. Nevezik parancsnak, ami szintén nem korrekt, és direktívának: ez már közelebb jár a valósághoz. Azonban a mindenkori felsőbb hatalom rendelkezései között virtuózan differenciáló orosz nyelv valamelyes ismeretében is különbség teendő prikaz (utasítás) és ukaz (parancs) között. Előbbi inkább általános érvényű, utóbbit a konkrét helyzetekre alkalmazzák. A dokumentum eredetijére pillantva pedig már nem lehetnek kétségeink, hiszen annak neve „operativníj prikaz”, azaz operatív utasítás – direktebb magyarsággal: gyakorlati útmutató.

És valóban, Jezsov nemcsak azt írta elő, mit kell csinálni, hanem azt is, hogyan.

Márpedig ez a „mit és hogyan” egy bizonyos kategóriába úgy-ahogy besorolható emberek tömeges likvidálását célozza. Mai szemmel nézve, a sztálinizmus lényegének ismeretében tulajdonképpen semmi különlegeset nem tartalmaz. Az alapkoncepció etnikai jellegű, hiszen elsősorban lengyelek vezette összeesküvésről beszélnek, melynek résztvevői a pártvezetésbe, a hadseregbe, sőt az NKVD felső- és középszintű vezetésébe is beépülve, Sztálin meggyilkolására és a társadalmi rend megdöntésére szövetkeztek.

Elsőre fel sem tűnik, de a két legsúlyosabban büntetendő és legbrutálisabb fellépésre okot adó cselekményről van itt szó, amellyel ha a Szovjetunióban meggyanúsítottak valakit, nagyobb valószínűséggel jutott a hóhér kezére, mint máshol akármelyik sorozatgyilkos. Jezsov biztosra ment: a koncepciója alapján eljárás alá vont embereknek szinte kivétel nélkül az akasztófán vagy a kivégzőosztag előtt kellett kikötniük.

Márpedig a világ legnagyobb országáról beszélünk, ahol a számok mindig is lélegzetelállítóak. Az utasítás alapján közel száznegyvenezer, döntően lengyel nemzetiségű vagy származású embert tartóztattak le, vontak eljárás alá, ítéltek el – természetesen halálra – és nyolcvan százalékukat ki is végezték; a fellebbezés vagy a kegyelem lehetősége nélkül, az ítélethirdetés után haladéktalanul. A diktatúrákban nem kockáztatják, hogy pepecselés közben esetleg mentő körülmények derüljenek ki. További százezerre tehető azoknak a száma, akik az utasítás mintegy „utórezgéseként”, további nemzetiségek tagjaikét (észtek, lettek, litvánok stb.) váltak a pokoli gépezet áldozataivá. Összességében Jezsov 00485-ös utasítása legalább kettőszázötvenezer halottat produkált. Talán mondani sem kell: óriási többségük az értelmiségiek, valamint az uralkodó osztálynak kikiáltott munkások és parasztok közül került ki.

Egy ilyen gigantikus kiterjedésű országban minden állami intézkedés végrehajtásába bele kell kalkulálni a földrajzi távolságokat is, ehhez pedig nagyszámú apparátus és a terület szisztematikus lefedése szükségeltetik. A nagyszámú apparátus eleve megvolt – a szisztematikus hozzáállás pedig a diktatúrák lényegéhez tartozik. Az NKVD különítményei sorra járták az egyes településeket, ahol a sorállomány a terület körülzárásáról gondoskodott, a hivatásosok pedig munkához láttak. A lengyel nemzetiségűeket, vagy akárcsak lengyel nevűeket, akiket nemegyszer a telefonkönyvből vagy a lakcímnyilvántartóból kerestek ki, azonnal letartóztatták – illő paradoxon, hogy ezen az alapon maga Dzserzinszkij elvtárs, szervezetük alapítója is „bukott” volna. Hozzájuk csapták még a gyakran találomra kiválogatott papokat és értelmiségieket, aztán a tehetősebb parasztokat és iparosokat, velük egy kalap alá véve a cári hadsereg egykori tisztjeit és altisztjeit, és persze jó pár zsidót. A diktatúra mindig igyekszik sokat markolni.

Ám szerepet játszott itt még egy félelmetes tényező, ami ismét annyira jellemző a diktatúrákra: a mennyiség. Egy olyan országban, ahol a mennyiségnek már csak a méretek miatt is alapvető szerepe van, nem meglepő, ha a kitermelt ásványkincsek, az előállított termékek, vagy akár a kiművelt elmék is mennyiségi szempontból jöttek számításba. Ez esetben azonban a mennyiséget nem tonnákkal vagy darabszámmal mérték, hanem emberi életekkel. Bár a 00485 számú utasítás természetesen nem tartalmazott kvótákat, az alsóbb szintűekben (tagköztársaságok, területi szovjet) már szerepeltek ilyenek. Nem volt ebben semmi meglepő: az államvédelmi szervek kezdettől összeírták az ellenségesnek vagy megbízhatatlannak ítélt állampolgárokat, akiket most tömegesen és kötelező jelleggel tartóztattak le. Ők persze tudták, hogy „szem előtt vannak”, és ez eleve félelemben és bizonytalanságban tartotta őket. Márpedig a diktatúrákban, akit félelemben és bizonytalanságban tartanak – a halál előszobájába lépett.

Hiszen az egyes közigazgatási egységek államvédelmi vezetőjétől elvárták, hogy tisztában legyen a területén fellelhető osztályellenség számával. És bizony fennállt a veszélye, hogy ha nem produkált e számmal legalábbis paritásban lévő letartóztatást, akkor ő is közéjük kerül. Hogy miért? Egyszerű a válasz: összejátszik velük, sőt maga is részese az összeesküvésnek. Végső soron ennek a bizonyítása sem volt ördöngösség. Rosszakarója szinte mindenkinek akad…

Ha azt hinnénk, hogy a paranoiás őrület tombolása az eleve ellenségként kezeltek begyűjtésével véget is ért, nagyot tévedünk. A diktatúrákra jellemző az is, hogy amit nem lehet leírni, az szóban terjed. Az országot gonosz törpeként járó Jezsov mindenhol megparancsolta alárendeltjeinek, hogy ebben az akcióban az „inkább túl sokat, mint túl keveset” elve kell, hogy érvényesüljön. Ennek lényegét sem kell sokat magyarázni: minél nagyobb a kivégzettek száma, annál több lehet a valódi „bűnös” is közöttük…

A letartóztatások így egyre nagyobb és egyre kerekebb számokra rúgtak. Volt, ahol a Jezsov-féle halálbrigádok már elvégezték munkájukat, de most visszatértek, mert „odafentről” megkapták az ukázt, hogy még több letartóztatásra van szükség. Az egyik faluban a karácsonyi nagymiséről kijövőket, egy üzemben a műszakot váltó munkásokat tartóztatták le az utolsó szálig. Soha senki nem látta őket többé. A területi szovjetek vezetői, a kolhozelnökök és a sztaroszták pedig remegve dolgoztak a gyilkosok keze alá, gyakran saját rokonaikat, akár családtagjaikat is beáldozva.

A bíráskodás futószalaggá alakítását is a diktatúrák oldották meg leghatékonyabban. A trojkának nevezett „ítélkező-hármasok” – ahol az egyik tag kötelezően NKVD tiszt volt – összeállításánál természetesen szóba sem került iskolai végzettség, lényeg a megbízhatóság volt. A halálos ítéleteket a feljelentések és néhány kihallgatási jegyzőkönyv alapján hozták, sokszor egy perc sem kellett hozzá. A kivégzéseket félreeső helyeken – városokban általában pincékben – hajtották végre, a családtagokat igen gyakran deportálták a legtávolabbi területekre, a gyerekek pedig sokszor az árvaházban kötöttek ki, ahol a nemzetiségiekből oroszokat, amúgy pedig mindenkiből hithű bolsevikot neveltek.

A „futószalag”, amely emberek és családok százezreinek végzetét szállította, hatékonyan működött. Amúgy Jezsov tanulmánya szolgált ideológiai alapként a „nagy tisztogatáshoz”, amiben kifejtette, hogy bármilyen politikai ellenzék létezése ellenforradalomhoz és a bolsevik rendszer megdöntésének legalább a kísérletéig vezet.

Hogy mi lett a vége? Közhely, de igaz, hogy a forradalmak felfalják a saját gyermekeiket. Mert hát Jezsov elvtárs is bukott egy szép napon. Ki tudja, talán vérgőzös tombolása közepette átlépett egy vonalat, amit nem kellett volna. Lehet, hogy konfrontálódott olyanokkal, akik adott pillanatban hatékonyabban érvényesítették érdekeiket a „Gazdánál” (azaz Sztálinnál), vagy tán ügybuzgóságában már maga Sztálin látott veszélyt. Minőségi változás nem történt. Majd’ kétéves ámokfutása után Lavrentyij Berija, egy semmivel sem kisebb gazember követte őt az NKVD élén, az addigra idült alkoholista Jezsovot pedig letartóztatták, és 1940 februárjában kivégezték. Sosem rehabilitálták.

Ez hát a modern történelem (talán) első olyan népirtásának rövid története, ahol törvényi szintű jogforrásban, döntően etnikai alapon írták elő emberek megsemmisítését. A pokol kapuja kitárult, és egyhamar nem is záródott be. Tudjuk, mi következett utána, ahogy azt is, hogy a második világháborús borzalmakkal távolról sem ért véget a genocídiumok kora. Az a legfurcsább, hogy a népirtások felelőseit és elkövetőit szinte százszázalékos biztonsággal megtalálják (gyakran keresni se kell), és elítélik, hiszen tetteiket az esetek óriási többségében a legszélesebb nyilvánosság előtt követik el. Bűneik látszólag a jog tehetetlenségét mutatják, pedig nem a jog csődje ez, hanem az emberé, az emberiségé. A törvények az emberi szándékok tükrei, a rossz törvényekben pedig hűen tükröződik az emberi gonoszság intézményesített formája. Aztán ahogy ennek a szomorú történetnek, úgy a többi hasonlónak a végén sem érezzük az elégtételnek szikráját sem. Mert hát vannak dolgok, amiket törvényekkel nem lehet sem megelőzni, sem jóvátenni. A „rejtett törvényhozás” nyomán mindig ugyanaz a halálos futószalag kezd működésbe lépni, és azt mindig nagyon-nagyon nehéz leállítani.

Ki tudja, talán egyszer majd eszébe jut valakinek, hogy beindítani nem kéne.

A szerző jogász

Kapcsolódó írásaink

Az „eredeti” Városliget

Ā1808-ban a terület rendezésének és közhasznú felhasználásának új fejezete kezdődött, amikor József nádor megalapította a Királyi Szépítő Bizottmányt