Történelem

Magyar királylány, aki Lengyelország és Litvánia védőszentje lett

Árpád-házi Szent Kinga

Remélem, nem esem az elfogultság vagy a tájékozatlanság csapdájába, de nem tudok róla, hogy létezne uralkodói dinasztia, amelyik ennyi szentet adott a világnak, mint az Árpád-ház. Hiszen a sztyeppei törzsfőnök-fejedelem, Árpád leszármazottai közül már az elsőt, akit királlyá koronáztak – Istvánt – még halálának századában szentté avatták; őt pedig (nem számítva ide az Árpád-házi, vagy velük „csak” relatíve távolabbi kapcsolatban álló tizennyolc boldogot és szentet) további nyolc közvetlen rokona követte a szentek sorában.

Magyar királylány, aki Lengyelország és Litvánia védőszentje lett
A szent sószobra a wieliczkai sóbányában
Fotó: Wikipedia

Az Árpád-háziak külső megjelenéséről alig tudunk valamit azon kívül, hogy koruk átlagánál jóval magasabb növésűek voltak (III. Béla csontváza csaknem 198 centiméteres magasságot mutat), és hogy a család nőtagjainak többsége kimondottan szép volt. Utódaink biztosan megpillanthatják az arcukat is: a koponyájuk alapján rekonstruált III. Béla és Szent László valóban királyi vonásai után sajátos módon éppen a kriminalisztika fejlődésétől várhatjuk, hogy a molekuláris képalkotás módszerével és DNS-ük birtokában elénk tárulhatnak majd Árpád-házi uralkodóink és szentjeink vonásai.

Ez azonban a jövő. Korunkban az Árpád-ház tagjainak személyiségéről még mindig a cselekedeteik alapján nyerhetjük a leghűbb képet.

A szenteknek van egy furcsa szokásuk: az idők változásával együtt változhat életüknek és tetteiknek aktuális mivolta. Valami különös, talán valóban isteni rendelés folytán mindig eljönnek azok az idők, amikor egyikük vagy másikuk hirtelen sokkal fontosabbá válik bizonyos korok – de akár nemzetek vagy országok – számára, mint annak előtte. Árpád-házi Szent Kingával sincs ez másképp, ráadásul egyéb okunk is van megemlékezni róla. Július 24-én éppen hétszázharminc éve, hogy 1292-ben e napon örökre lehunyta a szemét.

Élete folyása a királyi vérből származókkal sem okvetlen részletességgel foglalkozó középkori krónikák és a népi legendák keverékéből ismert előttünk. Kinga a „második honalapító” IV. Béla királyunk és Laszkarisz Mária bizánci császári hercegnő első gyermekeként 1224-ben jött a világra Esztergomban. Családja és a kor ismeretében Kinga mögött azonnal fel is sejlik két másik Árpád-házi szent, Erzsébet (IV. Béla húga) és Margit (IV. Béla másik lánya, Kinga húga) illetve lánytestvéreik, a későbbi boldog Jolán és boldog Konstancia alakja. Persze, Margit a legismertebb közülük, talán azért is, mert életét sokkal korábban és sokkal részletesebben dolgozták fel, mint Kingáét.

Ez azonban nem változtat Kinga jelentőségén. A királylányok sokak által irigyelt, de súlyos kötelezettségekkel terhelt életét élte tizenöt éves koráig, amikor is feleségül adták a krakkói fejedelemhez, Boleszlávhoz. Kinga már előtte szüzességi fogadalmat tett, és férjét is sikerült rávennie, hogy e fogadalom jegyében, az úgynevezett Szent József-házasságban éljenek. Érdekes adalék ez, hiszen akkoriban egy főrangú nőnek sem volt más lehetősége akarata érvényesítésére, mint a vallási körítés. Boleszlávban elképzeléseinek társára lelt, de hamar megmutatta azt is, hogy Árpád vére benne sem vált vízzé, és királynéként távolról sem csupán reprezentációs feladatokra alkalmas.

Házasságkötésük 1239-ben, a fenyegető tatár betörés árnyékában történt, és Kinga a mai értéken talán ki sem fejezhető hozományát teljes egészében a tatárok elleni harc finanszírozására költötte, döntő segítséget nyújtva ezzel a magyarral összehasonlíthatatlanul csekélyebb anyagi lehetőségekkel rendelkező krakkói fejedelmi udvarnak. A háborúhoz már akkor is rengeteg pénz kellett. A két év múlva Lengyelország számára is bekövetkező tragédiák közepette a tatárokon aratott kisebb, de rengeteg életet – és férje trónját is – megmentő győzelmekben testet kellett hogy öltsön a mi Kingánk önzetlen segítsége is. A vész elmúltával pedig rengeteg templomot és kolostort alapított – ne feledjük, hogy abban a korban ezek a helyek iskolaként, kórházként és afféle szociális intézményként (árvaház, öregotthon) is szolgáltak.

Nem kétséges, hogy ezt a rendkívül költséges tevékenységet döntő mértékben apja, Európa akkor leggazdagabb, szinte kimeríthetetlen források felett rendelkező uralkodója fedezte. Amikor 1249-ben Kinga hazalátogatott, érdekes dolog történt. A krónikák csak annyit írnak, hogy Máramarosban, az aknaszlatinai sóbányába tett látogatás során kérte meg apját, hogy adja neki a bányát, így segíthetne a sóhiánnyal küzdő lengyeleken. A sorok mögé nézve azonban hamar szemet szúr: egy királyi hercegnő nyilván kellemesre tervezett ittlétekor biztosan az Isten háta mögötti máramarosi sóbányákba tenne kirándulásokat? Egyértelmű, hogy Kinga küldetéstudata, céltudatossága és szervezőkészsége (tipikus Árpád-házi tulajdonságok!) ütköznek itt ki, és célját el is éri: a nyilván kellően megpuhított királyi atya nagyvonalúan beleegyezik lánya kérésébe, Kinga pedig színarany gyűrűjét dobja az egyik tárnába, az egyezséget megerősítendő. 

A só exportja megkezdődött, de Kinga máramarosi sóbányászokat is hívott Lengyelországba, és velük nyitotta meg a magyar határhoz közeli bochniai sóbányákat, köztük a leghíresebb wieliczkait. Lengyelország sóellátása Kingának köszönhetően rendeződött – és ne feledjük: abban az időben ez alapvető stratégiai kérdés volt, megoldása pedig koronás főhöz méltó feladat.

Wieliczkához fűződik a Szent Kinga-mondakör talán legismertebb története, ugyanis a legenda szerint a máramarosi sóbányába dobott aranygyűrűt az első, Wieliczkában kibányászott sótömbben találták meg. A sóbányában látható a híres szobor, amit egy bányász faragott sótömbökből, és amin egy térdelő sóbányász nyújtja át a meglepett és megrendült királynénak a gyűrűt.

Sok éve magam is jártam Wieliczkában, tanúja voltam, ahogy éppen egy lengyel zarándokcsoport érkezett, vezetőjük pedig lelkesen magyarázta nekik a szoborban megörökített legendát. Szinte fizikailag érzékelhető volt a két nép lelkének találkozása, és akkor értettem meg, miért kötik össze ilyen erős lelki kötelékek a lengyeleket és a magyarokat. Hiszen a gyűrű legendájában tulajdonképpen semmi hihetetlen nincs: a föld alatti források és patakok minden további nélkül átgörgethették a királyné gyűrűjét magyar földről lengyel földre; Máramarosból a bochniai tárnákba.

Kinga éppen negyvenévi házasság után temette el férjét, aki még életében neki ajándékozta a dél-lengyelországi Szandec tartományt, ahol Kinga legjelentősebb alapítása, az ószandeci ferences kolostor is található. Beszédes dolog, hogy a lengyel rendek férje halála után neki ajánlották fel az ország kormányzását; mindez távolról sem udvariassági gesztus, ehhez igazi uralkodói, államvezetői kvalitásokra van szükség. Kinga azonban, immár özvegyként, teljesen az Istennek szentelt életet választotta. Az ószandeci kolostorba vonult vissza, hátralévő idejét pedig megosztotta Ószandec és másik kedvenc tartózkodási helye, Csorsztin vára között.

Utóbbi biztosan nem véletlenül tartozott számára a legkedvesebbek közé. A vár a Dunajec folyó mentén magasodott, ami akkor a határfolyót jelentette Lengyelország és Magyarország között. Vele szinte szemben, a Dunajec túlsó partján van Nedec vára, ami már magyar földön állt. IV. Béla lányának csak az ablakba kellett kiülnie, hogy láthassa szülőhazáját.

A szentté avatás helyszíne, a szabadtéri oltár Ószandecben
A szentté avatás helyszíne, a szabadtéri oltár Ószandecben
Fotó: Wikipédia

Kinga 68 éves korában, 1292. július 24-én halt meg, az ószandeci kolostorban. Előtte újabb tatár betörés sújtotta Lengyelországot, és Kingán élete alkonyán még egyszer kiütköztek ősei legjobb tulajdonságai: teljes erejét és tehetségét latba vetve szervezte meg és irányította az újjáépítési munkálatokat. Boldoggá 1690-ben avatták, és egészen stílusos kanonizálása 1999. június 16-án történt, Árpád-házi Kingát, a magyar királylányt és lengyel királynét Ószandecben a később szintén szentté vált lengyel pápa, Szent II. János Pál avatta szentté. Kinga azonban több volt, mint „egyszerű” szent. A lengyelek nem felejtették el azt a hatalmas, született államvezetőhöz méltó segítséget, amit a magyar királylányból lengyel királynévá vált Kinga tett az érdekükben. Árpád-házi Szent Kingát Lengyelország és Litvánia védőszentjeként tisztelik.

Mostanában sokszor eszembe jut az a néhány perc, ott, a wieliczkai sóbányában. Eszembe jut – és valami mélységes szomorúság vesz rajtam erőt. Valóban a lengyelek (amúgy tökéletesen érthető) „ruszofóbiája” és a magyarok (ismét messzemenően akceptálható) idegenkedése mindenfajta kiszolgáltatottságtól lenne az, ami éket ver közénk? Vagy – az amúgy elvileg egy platformon álló – vezetőink egymással való elégedetlensége, talán a mértéket és a fékjeiket elvesztett más vezetőknek való megfelelés kényszere írja felül, feledteti el velünk ezer év tanulságait? Béla, Boleszláv, Kinga, akiknek sokkal nehezebb próbatételeket kellett kiállniuk, ennyivel bölcsebbek lettek volna ma élő utódaiknál?

A föld alatti vizek, amik országhatárokon át vitték Kinga gyűrűjét, ma is áramlanak. Bízzunk benne, hogy ugyanúgy összekötnek minket, ahogy közös emlékeink, közös harcaink, és közös szentjeink. Ahogy Árpád-házi Szent Kinga, aki hétszázharminc évvel ezelőtt biztosan úgy távozott lengyeljei és magyarjai köréből, hogy hitte: büszke lehet mindkettőjükre.

A szerző jogász

Kapcsolódó írásaink

Bűntudatból beszélgetések

ĀEzerkilencszázhatvankettő őszén az MSZMP Politikai Bizottsága kezdeményezte a koncepciós perekben elítélt személyek közvetlen hozzátartozóival való beszélgetést: életükről, sorsukról, vágyaikról

Merénylet a Farkasodúban

ĀStauffenberg két bombával jött a helyszínre, az egyiket ő, a másikat segédtisztje, Von Haeften főhadnagy hozta, hétköznapi irattáskákban

Megyerendezéseink

ĀSzent István terjesztette ki az egész országra a vármegyerendszert, amely történeti alkotmányunk és hagyományaink szerves része