Történelem

A cselekvésképtelenség okai: az államvédelem a forradalom előtti időszakban (1.)

Sokan sokféleképpen magyarázták az ’56-os forradalom kirobbanásának okait. Az okok valóban összetettek és sokrétűek, az események alakulása ezzel kapcsolatban több kérdést is felvet.

A cselekvésképtelenség okai: az államvédelem a forradalom előtti időszakban (1.)
Rajk László 1956. szeptember 6-i újratemetésén tömegek vettek részt
Fotó: Fortepan

Az egyik ezek közül az, hogy a párt praetorianus gárdája, az államvédelem miért nem tudta megakadályozni a tüntetések kirobbanását, majd a fegyveres ellenállás kialakulását. Ennek magyarázatát a szervezet múltjában kell keresni.

Moszkva–Budapest-tengely

Az 1945-ben a rendőrségen belül, ám a kommunista párt irányítása alatt megszerveződő politikai rendészeti osztály(ok), majd államvédelmi osztály, később a belügyön belüli, majd Kádár János minisztersége alatt onnan kiváló Államvédelmi Hatóság, amelyet a köznyelv a későbbiekben is csak sokszor ávóként emlegetett, 1953-ban kevésbé ismert, de jelentős metamorfózison ment keresztül. Mindennek nagyhatalmi és hazai politikai előzményei is voltak.

Ebben az évben több fontos esemény is történt. Az év elején letartóztatták Péter Gábort, az ÁVH akkori vezetőjét és több vezetőtársát, elkezdődött ellenük egy koncepciós per kreá­lása. Péter helyére Piros László került, aki azelőtt az 1950-től az ÁVH-ba tagolt határőrséget irányította. Nem sokkal később, 1953 márciusában újabb jelentős esemény történt: meghalt Sztálin, majd elkezdődött a hatalmi harc a szovjet pártvezetésen belül, ami a magyar politikai életre is hasonló hatással bírt.

Kezdetben Magyarországon nem történtek jelentősebb változások, így májusban Rákosit Moszkvába rendelték, és a Szovjetunióban kiadott intézkedésekhez hasonlók meghozatalát követelték tőle. Ilyen volt például az amnesztiarendelet vagy az életszínvonal emelése. Mivel továbbra sem történt jelentősebb változás, ezért 1953. június közepére egy magyar küldöttséget rendeltek a szovjet fővárosba, ahol közölték velük a kívánalmaikat. Így a hónap végén Nagy Imre lett a miniszterelnök, és július 7-én szovjet mintára és utasításra egy titkos határozatot hoztak az ÁVH-nak a Belügyminisztériumba (BM) történő beolvasztásáról.

Fővárosi és megyei szinten is megvalósult a fúzió, BM budapesti, illetve megyei főosztályok alakultak, ahol a rendőri és az államvédelmi szerveket vonták össze. Az 1955-ös rendőrségi törvényben sem ejtettek egy szót sem minderről. Később a rendőri munka államvédelmi elemekkel történő „feljavítását” is erőltették. A helyzetet tovább bonyolította, hogy volt ávéhások a továbbiakban is megtarthatták egyenruháikat és rangjelzéseiket, sőt vezető posztokat kaptak a minisztériumban. Arra is gondosan ügyeltek, hogy a korábban az ÁVH-nál működő szerveket a rendőriektől elkülönítve kezeljék. Az utca embere tehát semmiről sem tudott.

Ugyanakkor a miniszter Rákosi jobbkeze, Gerő Ernő lett, a helyettese pedig Piros László. A következő évben utóbbi lépett elő miniszterré, és irányította a BM-et egészen 1956. októberi leváltásáig. Mivel a „frigy” végig titkos maradt, így nem volt véletlen, hogy a forradalom követelései között szerepelt az „ÁVH” feloszlatása, majd ezzel összefüggésben Nagy Imre október 28-án ígéretet tett a szervezet megszüntetésére.

Gerő Ernő
Gerő Ernő
Fotó: Fortepan

Ám lényeges, hogy ezt az ígéretet kiadott jogszabály nem követte. A berendezkedő kollaboráns Kádár-kormány 1956. november 7-én kormányrendeletben tiltotta meg a vidéki államvédelmi szervek újjáalakítását, de ekkor sem intézkedtek az államvédelem megszüntetéséről. Másnap a rendőrségen belüli politikai osztályok felállításáról rendelkeztek. Csak 1956 végén, december 30-án született arról jogszabály, hogy a BM államvédelmi szerveit megszüntetik.

Mindez érdekes fejlemény, hiszen a forradalmat követően de facto nem létezett sem BM, sem pedig Honvédelmi Minisztérium (HM), hanem helyettük a Fegyveres Erők és Közbiztonsági Ügyek Minisztériuma (FEKÜM). A novemberi kormánylista említette meg, hogy Münnich Ferenc áll ennek az élén, ő hivatalosan október 28-tól a Nagy Imre kormány belügyminisztere volt.

A novemberi kormánylistában azonban BM-ről és HM-ről szó sem esett. Csupán 1957 februárjában rendelkeztek arról, hogy kiknek a vezetésével működik később az említett két minisztérium, a FEKÜM ekkor szűnt meg. A jogi szabályozás tehát zavaros volt, viccesen nevezhetjük ezt szocialista törvényességnek, valójában a maga korában is törvénytelen módszereket alkalmazó szervezet felszámolása is törvénytelenre sikeredett egy illegitim kormány részéről. A személyi állományát persze sikerült átmenteni.

Az, hogy mi történt a „házasságot” követően, azért lényeges részletezni, mivel ez befolyásolta a forradalom alatti események alakulását. Elkezdődött sok, de nem az összes jogtalanul elítélt személy ügyének a felülvizsgálata, az internáltak szabadon engedése. Azoknak, akik ezzel korábban foglalkoztak, nem állott érdekükben az, hogy zökkenőmentesen haladjanak a rehabilitációs eljárások, ugyanakkor attól is kellett tartaniuk, hogy őket felelősként mikor ültetik a vádlottak padjára.

Több volt ávéhást a fúzió után is letartóztattak. A rehabilitációs eljárások mikéntjére a legismertebb példa Rajk László rehabilitálása és újratemetése, amely nem sokkal a forradalom előtt történt meg. Az már csak hab a tortán, hogy ekkor is egy olyan személyt ünnepeltek, akinek jelentős felelőssége volt a kommunista diktatúra kiépítésében. Egyébként a mai napig működik róla elnevezett szakkollégium. Rajk felmagasztalásának abszurditására jól rávilágított a korabeli, temetéssel kapcsolatos adoma is, miszerint a tömegben valaki a következőt mondta: „Szegény Laci, ha ezt látná, közénk lövetne.” De nemcsak Rajkot, hanem többeket rehabilitáltak, így szabadult például a börtönből Kádár János is, aki a forradalmat követően a volt államvédelmi dolgozókat vagy a BM-en belül, vagy más fontos területen tovább foglalkoztatta.

Hasonló feladat volt a korábbi ügynöknyilvántartások átvizsgálása, és szelektálása. Ebben az esetben is homlokegyenest mást kellett csinálniuk, mint amit korábban, hiszen akkor a voluntarista létszámemelés volt a cél, nem a csökkentés. Ugyancsak nem kedvezett a szervezetnél kialakult hangulatnak az sem, hogy 1953 és 1956 között állandóan átszervezték a minisztériumot. Hasonló volt a helyzet egyébként a hadseregnél is. Mindent összegezve ki lehet emelni, hogy a rendszer az egymásnak ellentmondó intézkedéseivel, átszervezéseivel elbizonytalanította ebben az időszakban a BM állományát.

Megbízható főelvtársak

Az 1953-tól tartó helyzeten újabb csavart eredményezett 1956, amikor az SZKP XX. kongresszusán Sztálin korábbi emberei, élükön Nyikita Szergejevics Hruscsovval néven nevezték a „Generalisszimusz” bűneit. Ebben az esztendőben a magyar szellemi és a politikai életben is megindult egyfajta erjedés, amely ugyancsak hatással volt a cégnél dolgozók lelki állapotára. Rákosi Szovjetunió­ba történő távozása, Farkas Mihály volt honvédelmi miniszternek és fiának, Vladimirnak, aki a politikai rendőrség egyik meghatározó figurája volt, forradalom előtti letartóztatása is új helyzetet teremtett.

Mindennek ellenére Rákosi kedvencei maradtak a fontosabb pozíciókban, így október 25-ig Gerő Ernő az MDP élén, Bata István a HM-et, míg Piros László a BM-et irányította. Bukásuk hátterében nyilvánvalóan az állt, hogy pár napon belül eldőlt, hogy sem a katonák, sem a belügyesek jelentős részét nem lehet a saját népe ellen bevetni. Pedig ha csak a BM 40–45 ezer fős államvédelmi állományát vesszük, annak a teljes felhasználása is egyértelmű helyzetet teremthetett volna. A forradalom alatt csak bizonyos alakulatokat tudtak bevetni az államvédelemből. A szervezet egy része sorozott állományú volt, de őket is igyekeztek az úgynevezett „megbízható kategóriákból” kiállítani.

Budapest 1950. Kádár János és Farkas Mihály
Budapest 1950. Kádár János és Farkas Mihály
Fotó: Fortepan

A párt mostohagyerekévé váltak

Lényeges azt is kiemelni, hogy az 1955-ben a BM-en belül felállított államvédelmi főcsoportfőnökséghez milyen főbb feladatok tartoztak: kémelhárítás, hírszerzés, belső reakció elhárítása (pártok, kulturális, vallási), szabotázselhárítás, útlevélügyek, belépő külföldiek ellenőrzése, katonai elhárítás. A korábban államvédelmiként kezelt határőrséget, belső karhatalmat szervezetileg ekkortól külön kezelték, ez utóbbi ’56 szempontjából nagyon fontos volt. Ki kell még emelni, hogy a BM-ben a legtovább, egészen Nagy Imre 1989-es újratemetéséig dolgoztak szovjet tanácsadók, az ő létszámuk 1956-ban 32-34 főnyi volt. A forradalom előtt mintegy négyszázezer személyt figyeltek meg, körülbelül tíz százalékukat tartották úgynevezett ellenséges elemnek.

1953-tól a párt hadserege részben a párt mostohagyerekévé vált, bár szükségesnek tartották a létét, mégis igyekeztek rejtegetni. A szervezet állománya sem érezhette magát biztonságban, hiszen az állandó átszervezések és letartóztatások, ellentétes feladatszabások demoralizálták őket.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa.

Kapcsolódó írásaink

1956, Köztársaság tér – Munkásmilíciák

ĀAz épület később a rendszernek egyfajta szakrális helyévé is vált. Az események egyéves évfordulóján Kádárék egy megemlékezést szerveztek, amelyen Marosán György mondott beszédet, rengeteg embert a térre csődítettek

A magyar forradalom ismeretlen litván hősei

ĀSok olyan külföldi állampolgár van, többnyire egyszerű emberek, akiket 1956-ban, a magyar forradalom idején elragadott a szabadságvágy, a revolúció mellé álltak, és erről valamilyen formában tanúbizonyságot is tettek a saját hazájukban