Történelem

Tatától Madeiráig

A királyi pár az angol Glowworm monitor fedélzetén hagyta el az országot – a későbbiekben egyikőjük sem tért, térhetett vissza hazánkba

IV. Károly második visszatérési kísérletének mintegy kétharmadát fogságban töltötte. Feleségével 1921. október 20-án érkezett Magyarországra, majd három nappal később csapataival meghátrált Budaörsnél a kormányzó erőivel szemben.

Tatától Madeiráig
Az utolsó magyar király, IV. Károly 1921-ben két ízben próbálta meg visszaszerezni koronáját – sikertelenül
Fotó: Fortepan

Az összecsapást fegyverszünettel zárták le a felek, de Horthy csapatai annak tartama alatt bekerítették a legitimista erőket. IV. Károly és Zita királyné 1921. október 24-én lényegében hadifogságba esett, és a tatai Esterházy-kastélyba internálták őket.

Internálva

Történelmünk folyamán egészen a középkorig kell visszamennünk, ha fogságba esett királyt kívánunk felidézni. Így járt például Zsigmond, V. László, valamint Mátyás király is ‒ bár helyzetük sok tekintetben megalázóbb volt mint Károlyé, utóbb hatalmukat visszaszerezték. Tatán a még Károly környezetében lévő legitimistákat elválasztották a királytól, már aki nem fogta menekülőre ‒ ezt egyébként a legtöbb esetben a király utasítására tették, mint például Lehár Antal vezérőrnagy.

Az izolációban a király izgatott és feszült lelkiállapotban a következő üzenetet küldte Horthynak: „Jelentsék Horthy tengernagynak, hogy amennyiben tanácsadóimat eltávolítják, hadifogolynak tekintem magam. Mindezt az ország szégyenének tartom, amely ország fiai esküt tettek rám, a megkoronázott királyra. Tőlem, e hadifogolytól Ön megkapta a Lipót-rendet, így fogadja szuronyomat.”

Horthy valóban a rend hadidíszítményes lovagkeresztjét viselhette kardokkal, és minden túlzás nélkül állítható, hogy Károly előléptetései tették lehetővé kormányzóvá választását. Gondoljunk bele: Horthy 1918-as előmenetele nélkül sorhajókapitányként fejezte volna be a háborút... Ebben a tatai drámában ismét a korábban letett eskük közötti kavarodás tűnt fel. Károly és a legitimisták alapvetően az első világháborúban letett eskükre hivatkoztak ‒ míg a kormányzóhoz hű emberek az 1920 márciusában letett „fogadalmakra” alapozták magatartásukat.

Október 26-án a királyi párt a tihanyi bencés kolostorba szállították át. A szerzetesek mindvégig szabadkoztak a szerény körülmények miatt, egyben a pannonhalmi helyszínt is felajánlották a Bethlen-kormánynak. A tihanyi diszlokáció hátterében elsősorban geo­gráfiai okok álltak: a helyszínt csak északnyugat felől lehetett szárazföldön megközelíteni, és kevés esély mutatkozott arra, hogy a legitimisták esetleg a Balatonon keresztül igyekeznek kiszabadítani a házaspárt. A soron következő napokban lázas bel- és külpolitikai egyeztetések kezdődtek, hogy mi legyen a királyi pár sorsa. A kisantant államok, valamint a nyugati antant országok is komoly preszsziót gyakoroltak egyrészt arra, hogy a házaspárt mielőbb el kell távolítani hazánkból, másfelől pedig detronizálni kell a Habsburgokat.

A magyar kormány mindvégig tagadta, hogy Károlyt és Zitát internálta volna ‒ gyakorlatilag biztonsági őrizetről beszéltek. Ez a narratíva egyébként nem volt teljesen alaptalan, mivel szélsőjobboldali körök valóban tervezték, hogy végeznek Károllyal, és ekként tesznek pontot a magyarországi királykérdésre ‒ ugyanakkor az amúgy is ingatag szervezkedést, amelyről csak bizonytalan híreket szerzett a Honvédelmi Minisztérium VI. osztálya, az erős védőőrizettel ellehetetlenítették.

Ezzel együtt a király élete 1914 szeptembere (ekkor kis híján egy orosz tüzérségi támadás végzett vele Przemyślnél, 1917 novembere (a caporettói áttörést követően egy frontlátogatáson majdnem a Torrente Torre patakba fulladt), majd a zavaros 1918-as bécsi november után ismét komoly veszélyben forgott.

Tábori mise IV. Károly második visszatérési kísérletekor, a bia­torbágyi vasútállomáson, 1921. október 22-én. A lámpaoszlop mellett az uralkodó és felesége, Zita királyné
Tábori mise IV. Károly második visszatérési kísérletekor, a bia­torbágyi vasútállomáson, 1921. október 22-én. A lámpaoszlop mellett az uralkodó és felesége, Zita királyné
Fotó: Fortepan

A negyedik trónfosztás

Horthy két későbbi külügyminiszterünk, Kánya Kálmán, illetve gróf Csáky Imre révén kívánt tárgyalni a királlyal, aki azonban nem fogadta a diplomatákat. Az uralkodó ‒ valószínű nem függetlenül Zita határozott fellépésétől ‒ megmakacsolta magát. Arra is hivatkozott, hogy magyar állampolgárként nem toloncolhatják ki az országból, az eljárást törvénytelennek tekintette, és határozottan tiltakozott ellene. Október 28-án viszont meglátogatta Csernoch János esztergomi érsek, aki öt évvel korábban magyar királlyá koronázta.

A bíboros arról igyekezett meggyőzni a királyt, hogy írja alá a Bethlen-kormány által megfogalmazott, Károly lemondásáról szóló nyilatkozatot. Ezt a király kerek-perec elutasította: arra hivatkozott, hogy mindez az 1916. december 30-án letett koronázási esküvel, illetve hitlevél kibocsátásával összeegyeztethetetlen lenne. Csernoch másik fő célja az volt, hogy lelki vigaszt nyújtson a királynak ‒ visszaemlékezése alapján viszont fordult a kocka, és az uralkodó kezdte el nyugtatgatni a bíborost, amikor teljes belenyugvással arról beszélt: végeredményben minden Isten akaratából történt, így a nyilvánvaló kudarcok ellenére nincs ok a szomorkodásra vagy depresszióra. Igaz, már fél évvel később és így a király halála után, de az érsek így írt erről a találkozóról: „Azt hittem, megtört, a kegyetlen sors iszonyú csapásai alatt levert és vergődő királyt találok. […] Nagyot csalódtam. A király fölött nem múlt el nyomtalanul a nagy vihar. Haja megfehéredett.” A király ugyanakkor kijelentette: „Bármit is kell szenvednem, Krisztus Urunk többet szenvedett.” Mindent összevéve az uralkodó egyáltalán nem egy pipogya ember benyomását keltette, mint ahogy az az egykorú forrásokban gyakran megjelenik. Esetében is igaznak bizonyult az ősi maxima: bukásában mutatkozik meg igazán egy ember valódi tartása és értéke.

Az „őszirózsás forradalom” harmadik évfordulóján, október 31-én újabb fenyegető jegyzék érkezett az antanttól, amely azt tartalmazta, hogy nem elég Károly lemondása, az egész Habsburg-házat detronizálni kell. Mindezt nyomatékosítandó Csehszlovákia, valamint a délszláv állam is részleges mozgósítást hajtott végre. Attól tartottak ugyanis, hogy a király lemondása esetén fiából, Ottóból még lehet magyar uralkodó, és akkor ugyanazok a „problémák” merülnek fel, mint 1921-ben.

Félelmük alapja természetesen nem a Magyar Királyság államfőváltása lett volna, hanem az, hogy így megnyílhat az út az Osztrák–Magyar Monarchia restaurálása felé. Megjegyzendő ezen a ponton, hogy az antant ezen követelése lényegé­ben a trianoni békediktátumot is jelentősen felülírta, hiszen az nem tartalmazta a Habsburg-dinasztia eltávolításának kötelezettségét. Ezen külső nyomás, valamint hazánk erőteljes 1848/49-es hagyományai együttesen a trónfosztás november 6-i kimondásához vezettek: 1620, 1707 és 1849 után immár negyedik alkalommal detronizáltuk a Habsburg-családot.

Száműzetésben

Szintén október 31-én hozta meg a magyar kormányt azt a döntést, amelynek értelmében az internált házaspárt az angol flotta segítségével eltávolították az országból. Bánffy Miklós külügyminiszter javaslatára ‒ félve egy legitimista akciótól ‒ azt a hírt terjesztették el, hogy a házaspárt Dunaföldvárra szállítják, majd itt hajózzák be őket. Erre valójában Baján került sor ‒ a másik helyszínen ugyanakkor valóban volt egy kisebb legitimista megmozdulás.

A királyi pár november 1-jén az angol Glowworm monitor fedélzetén hagyta el az országot ‒ a későbbiekben egyikőjük sem tért, térhetett vissza hazánkba. Zita visszaemlékezése szerint az 1918 előtt hazánk részét képező Délvidéken a helyi lakosság több alkalommal a partról igyekezett elbúcsúzni a királytól. Ezek a jelenetek egészen a történelmi Magyarország déli határáig, vagyis Orsováig ismétlődtek. A monitorról a Fekete-tengeren át már a Cardiff könnyűcirkálóra „kísérték” az internáltakat. A Boszporuszon való áthaladás ismét keserű reminiszcenciákat rejtett magában: Zitáék 1918 májusában ugyanis a török szultán vendégeként jártak Isztambulban…

Ekkor Károly és Zita úgy értesült, hogy Máltára viszik őket, de a britek továbbszállították őket. Gibraltárnál derült ki, hogy ‒ a további esetleges visszatérési kísérleteket megelőzendő ‒ az antant Madeira szigetét jelölte ki az internálás új színhelyeként, ahol gyermekeikkel együtt helyezték el a házaspárt. Mindez nagy megkönnyebbülést váltott ki Svájcban is, amelyre súlyos nemzetközi nyomás helyeződött, hogy képtelenek voltak megoldani az uralkodó országukban való tartását. A király szerencsecsillaga a portugál szigeten hanyatlott le végleg, amikor fél évvel később, mindössze 35 évesen végzett vele a spanyolnátha.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Kapcsolódó írásaink

Királydráma Magyarországon 1921 őszén

ĀHorthyt, valamint a bethleni konszolidációt a király katolicizmusa mentette meg, amely teljességgel alárendelte a tisztán politikai megfontolásokat a morális elveknek