Történelem

Királydráma Magyarországon 1921 őszén

Horthyt, valamint a bethleni konszolidációt a király katolicizmusa mentette meg, amely teljességgel alárendelte a tisztán politikai megfontolásokat a morális elveknek

Súlyos belpolitikai válság robbant ki Magyarországon 1921 októberében, amikor IV. Károly király második alkalommal tért vissza hazánkba az I. világháború vége után.

Királydráma Magyarországon 1921 őszén
Budaörsön kezdetben a frissen felfegyverzett egyetemisták igyekeztek feltartóztatni a királyt
Fotó: Wikipedia

1921 húsvétján Károly első kísérlete arra, hogy uralkodóként visszatérjen a főhatalom­ba kudarcba fulladt. Minthogy ekkor egyedül tért vissza, a hazai legitimista politikusok, – vagy ahogy a korban nevezték őket, a „karlisták” – arra a következtetésre jutottak, hogy fegyveres erő kiállítására van szükség. A nyár folyamán nem volt világos, mekkora is a támogatottsága Károly vissza­tértének. A helyzetet jól jellemzi egy beszél­getés, amely Belitska Sándor honvédelmi miniszter és egy ezredes között történt: a tárcavezető aziránt érdeklődött, hogy sok karlista ember van-e a minisztériumban? A törzstiszt válasza: „Kegyelmes Uram, azt csak akkor tudjuk meg igazán, ha a király őfelsége bevonul a budai Várba” volt.

Az április 14-én megalakult Bethlen-kormány felett a királykérdés Damoklész-kardként lebegett, amely problematika ráadásul a nyugat-magyarországi kérdéssel is össze­kapcsolódott. Vadabbnál vadabb diplomáciai jelentések érkeztek Károly lehetséges visszatérési időpontjairól. Június 2-án például arról érkezett hír, hogy a király 20-án vissza fog térni, és a román vezérkar egy csehszlovákokkal közös katonai akciót készít elő emiatt. Károly visszatérésnek legfon­tosabb tervezője és szervezője, Lehár Antal ezredes volt.

A törzstiszt tisztában volt azzal, hogy a visszatérés legfőbb akadályozója nem a kormányzó, hanem a kisantant lesz, de hosszas mérlegelés után a területi integritás helyre­állításával kötötte össze Károly visszatértét, elsősorban a csehszlovák–lengyel ellentétet kihasználva. Helyesen úgy vélte, hogy a hangulat a Dunántúlon abszolút a király mellett van, de a budapesti helyzetet már tévesen értékelte, amikor a királyt örömmel fogadó százezres munkásságról beszélt – mindezt pedig a proletárdiktatúra után két évvel tette.

Mindent összevéve: az első és második „királypuccs” között eltelt félév során tehát egy jóval alaposabban előkészített királyi útra került sor. Az októberi dátum során azonban már improvizálni kellett: az antant döntése értelmében e hónap végéig ki kellett üríteni a mai Burgenlandot, amely a legitimista csapatok legfőbb bázisa volt.

Mindeközben a király svájci környezeté­ben is komoly előkészületek történtek. Zita királyné ragaszkodott ahhoz, hogy férjét elkísérje az útra.

Leszállás Dénesfán

1921. október 20-án Zürich mellől a ki­rályi pár repülőgépen – mintegy négyórás utazást követően – a Sopron-közeli Dénesfára érkezett. Jóllehet a repülőgép a kor csúcstechnikáját képviselte, minden túlzás nélkül állítható, hogy egy életveszélyes utazás történt, amelynek politikai szempontból is beláthatatlan következményei lehetettek volna, amennyiben Ausztriában le kellett volna szállni. Károlyt még aznap Sopronba kísérték a helyi legitimista politikusok, valamint katonák.

IV. Károly és felesége, Zita királyné
IV. Károly és felesége, Zita királyné
Fotó: Wikipedia

Másnap – a házaspár 10. házassági évfordulóján – Károly proklamálta, hogy visszatért a hatalomba. Átvette a fegyveres erők feletti főparancsnokságot, valamint kormányt is alakított, amelynek vezetésével Rakovszky Ivánt bízta meg. Kormányában az összes fontos legitimista politikus helyet kapott: a külügyminiszter ifj. Andrássy Gyula gróf lett, aki a Monarchia végnapjaiban már irányította a közös külügyminisztériumot. A pénz- és kereskedelemügyi miniszteri bársonyszéket Gratz Gusztáv kapta, és a király felajánlotta a kultusztárcát Apponyi Albertnek.

A világháborúban már megszokott módon az uralkodó bőkezűen osztotta az előléptetéseket is: a vezérőrnaggyá kinevezett Lehár Antal báró hadügyminiszterként, egyúttal a legitimista erők parancsnokaként kulcs­szerepet játszott a következő napok történéseiben. Azt, hogy ez a folyamat nem mehet végbe harc nélkül, két epés megjegyzés is alátámasztotta. Horthy bizalmas körben Károly visszaérkezésének hírére így fakadt ki, „Ez a hülye csirkefogó már megint itt van?” Ugyanekkor 200 km-re nyugatra pedig Rakovszky fogalmazta meg, hogy „kifüstöljük a várból azt a részeges matrózt”.

Október 22-én reggel a király vonattal Budapest felé indult. Győrbe érkezvén a környékbeli helyőrségek felesküdtek az uralkodóra. Ekkor azonban Károly értékes időt vesztett – gyors előrenyomulás helyett ünneplés vette kezdetét, amelyet a későbbiek­ben több tábori mise is követett. A király a kudarc után könyvet írhatott volna arról, hogyan ne vegyük át a hatalmat. Már ekkor kiderült, hogy Károly nem számolt fegyveres harcokkal és ellenállással: úgy vélte egyszerűen átveheti a hatalmat Budapesten, miután a katonai egységek és állami szervek átállnak hozzá.

Nem jutott el hozzá Horthy levele, amelyben ‒ lényegében megismételve a fél évvel korábbi érvrendszert – a kormányzó a király visszatérését az ország potenciális megsemmisülésével kötötte össze. „De még feltételezve a lehetetlent, ha az utolsóját védő nemzet valahol fel is tudná tartóztatni az ellenséget, az ország óriá­si területei pusztulnának el. Ez utólag oly elkeseredést szülne, és télen oly nyomort, hogy biztos úton a bolsevizmushoz vezetne.” A budapesti minisztertanács szintén döntést hozott arról, hogy szükség esetén fegyverrel akadályozza meg a király visszatérését.

Október 23-án vasárnap a király erői Budaörsnél találkoztak a Horthyhoz hű csapatokkal. Az erőviszonyok egyértelműen a legitimistáknak kedveztek: a kormányzó erői jelentékeny része felfegyverzett egyetemistákból állt, akiket Gömbös Gyula sebtiben, de eredményesen szervezett. A későbbi miniszterelnök több fake newst is elterjesztett, többek között, hogy a királlyal cseh csapatok érkeznek. Megállapítható azonban, hogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharcban megalapozott nemzeti identitásunk képezte alapját a kormányzó politikájának, valamint a gömbösi toborzásnak: ez a tényező köti össze ezt a napot a jóval ismertebb, és nemzeti ünneppé vált 35 évvel későbbi, keddi nappal. Ezen a ponton ismét hangsúlyoznunk szükséges az egyetemisták helytállását és hazafiasságát.

Az ütközőpont Budaörs

A budaörsi vasútállomáson a két fél fegyveresen is összecsapott, tűzharc keretében. Hamarosan újabb harcokra került sor a mintegy 8000 fős királyi csapatok, valamint az ekkor még alig 1000 főt számláló kormányzói erők között. Ekkor világossá vált, hogy a király csak erőszak árán érkez­het a fővárosba: minderre ráébredve a Torbágyon tartózkodó Károly feladta a trón vissza­szerzését a további véráldozatok elkerülése végett – ez volt az a morális tényező, amely az 1918-as összeomlásunkat is eszkalálta.

Az uralkodó – az előzményekből nézve talán már nem meglepő módon – misét mondatott az elesettekért. A felek délután fél ötkor fegyverszünetet kötöttek – Horthy csak ekkorra tudott nagyjából létszámra egyenlő erőt kiállítani a királlyal szemben – azonban a minőségi és a haditechnikai fölény még mindig Károly oldalán volt. A jóval súlyosabb világháborús veszteségek tapasztalatából kiindulva és Lehár heves tiltakozása ellenére azonban az uralkodó visszavonulást rendelt el.

Megingás, bomlás

Horthyt, valamint a bethleni konszolidációt nagymértékben a király katolicizmusa mentette meg, amely teljességgel alárendelte a tisztán politikai megfontolásokat a morális elveknek. E megingás hatására a legitimista erők gyors bomlásnak indultak. A királyi párt előbb Tatán internálták, majd a tihanyi bencés kolostort választották az őrizet színhelyéről.

A budaörsi harcokban Horthy 19 halottat és 62 sebesültet vesztett, a legitimisták veszteségeiről nincsenek pontos adatok.

Az 1921. évi magyarországi királydráma fontossága ellenére a történetírásban nem kapta meg a kellő figyelmet annak ellenére, hogy az egész Horthy-korszak egyik legsúlyosabb krízisét jelentette. Bár ezeket a zavaros októberi napokat túlélte a konszolidálódó Bethlen-rendszer, a végzet egy szűk emberöltő múlva az ekkor triumfáló politikusokat se kímélte, akik ekkor osztoztak utolsó királyunk balsorsában. Fél évvel a magyarországi királydráma második felvonása után ma­dei­rai száműzetésében meghalt az uralkodó ‒ ezzel pedig pont került a királykérdés végére, egyúttal eldőlt, hogy az ország király nélküli királyságként, de facto magyar királyi köztársaságként fog létezni.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Kapcsolódó írásaink