Történelem

Az amerikai, aki megmentette a magyar műkincseket

1919 őszén történt. Nem szeretem a kategorikus kijelentéseket, de ehhez az egyhez ragaszkodom: ez az időszak minden lehetséges szempontból a gödör legalja volt.

Az amerikai, aki megmentette a magyar műkincseket
Megszálló román katonaság Budapesten 1919 októberében
Fotó: Wikipedia

Károlyi Mihály és Kun Béla uralma után nem is jöhetett más, mint a megmaradt ország – benne a főváros – román megszállása. Nem sovinizmus, amikor a kétségtelen tények ismeretében kimondjuk, hogy a román jelenlét egészen minősíthetetlen volt: emberileg, erkölcsileg, katonailag, gazdaságilag egyaránt. Valaha volt legnagyobb megaláztatásunk teljesedett ki a szemtanúk szerint is szedett-vedett „dák hadak” érkezésével és fékevesztett randalírozásával.

Igaz, az addigi egy évben hatalmon levő magyar államvezetés mindent megtett azért, hogy ez bekövetkezzen. Csak hát a cechet nem ők fizették meg. Károlyi Nyugatra, Kun Béla előbb Bécsbe, majd Keletre szökött – a nemzet viszont maradt, és nyakába zúdultak a román megszállással járó megpróbáltatások.

Hogy a megszálló román (bár nem voltak különbek a cseh és a szerb területrablók sem) hadsereg hány magyarellenes tömeg­gyilkosságot követett el, arról évtizedeken át hallgatni kellett. Ám Fegyvernek, Hódmezővásárhely, Monor, Köröstárkány, Apátfalva lakosai megőrizték a történtek és a vértanúk emlékét, hogy most már méltóképpen meg is emlékezzenek róluk.

Bármennyire az emberi életek a legértékesebbek egy nemzet számára, van más is, amit el lehet rabolni tőle. Egy országnak – már amelyiknek – történelme van, anyagi javai vannak, amikből kiépíti létezésének kereteit, az ipart és a kereskedelmet, a közlekedést, az egészségügyet, a termelés elemeit, a gyárakat és üzemeket. Márpedig a területrablók előtt egy addig sosem látott gazdagságú és fejlettségű Magyarország hevert kiterítve; a Monarchia keretei között hatalmas gazdasági fejlődést mutató országból bőven volt mit elrabolni.

Raboltak is, főleg a románok, akik a szabad rablás intézményét új szintre emelték. Ők ehhez egész infrastruktúrát építettek ki, a rablásra jelölt javak felderítésére egész alakulatok szakosodtak, megint mások az élőállatok, az orvosi felszerelések, a közlekedési eszközök rekvirálására, a vasúti gördülőanyag és a gyári berendezések leszerelésére és elszállítására. Ugyanígy létrehozták a műkincsekkel és történelmi relikviákkal foglalkozó különítményeiket; nekik is külön vagonokat és teherautókat biztosítottak.

Ezek után 1919. október ötödikének délutánján egy ilyen, baljós tehergépkocsi-oszlop érkezett a Nemzeti Múzeum lépcsői elé. Ha sikerül, amit elterveztek, legfontosabb múzeumunk kifosztásával a történelmünket rabolják el. A „dák álom” valósággá válik.

Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok, aki az Ali Baba és a Negyven Rabló Érdemrenddel akarta kitüntetni a román fosztogatókat
Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok, aki az Ali Baba és a Negyven Rabló Érdemrenddel akarta kitüntetni a román fosztogatókat
Fotó: Wikipedia

És az egész magyar fővárosban nem akadt egyetlen magyar sem, aki ellenállt volna nekik.

Talán a történelem kódolt üzenetét rejti, hogy Budapesttől hét és fél ezer kilométerre szülessen meg az az ember, aki megakadályozta ezt a gyalázatot. Az illetőt Harry Hill Bandholtznak hívták, az amerikai hadsereg tábornoka volt, Michigan államban látta meg a napvilágot. A tábornok naplója többek szerint kötelező olvasmány kéne, hogy legyen, ugyanis azt az időszakot öleli fel, amit Budapesten töltött az amerikai Antant-misszió vezetőjeként. Még 1945 előttről több kiadása ismert, aztán „természetesen” beszélni sem volt szabad róla. A rendszerváltozással ismét elérhető lett, legutóbb 2020-ban adták ki.

A napló olvastán pengeéles képet kapunk arról, mi történik egy országgal, ha másokra bízza a sorsát, és lemond az önvédelemről. Egyenesen torokszorító látni, ahogy létkérdéseinkben a fejünk felett, rólunk tudomást sem véve határoznak idegennél is idegenebb emberek. A tartását vesztett országban azonban Bandholtz tábornoknak sikerül megőriznie a higgadtságát, és sikerül felülkerekednie minden méltatlan helyzeten. Elhűlve és undorral szemléli a megszállók viselkedését: egy méltányosságra törekvő társadalom szülöttének, ahol a becsületesség és igazságosság még mindig erény, az Európába betört Balkán gondolkodásmódja és erkölcsei teljességgel elfogadhatatlanok.

Egy héttel érkezése után már oroszlánrésze van annak a parancsnak a megfogalmazásában, amely megálljt parancsol a románok féktelen rablásának, és elrendeli a még menthető magyarországi javak visszaszállítását jogos tulajdonosaikhoz.

A balkáni gondolkodásmódot hamar kiismerte. Napok alatt megértette, hogy dédelgetett szövetségeseiknek (távolról sem csak a románoknak) kizárólag csak a beígért zsákmány a fontos – lojalitás, méltányosság, erkölcs nem szerepel, és soha nem is szerepelt az elveik között.

Bandholtz végül eljutott odáig is, hogy felismerje: a Nyugatnak a földrésszel kapcsolatos terveiben egy méltányosan kezelt és épségben megtartott Magyarország ezerszer méltóbb partnere lehetne, mint a konc reményében gazsuláló peremországok. A tábornoknak minden bizonnyal legszerencsésebb tulajdonsága gyilkos humora volt. Sokszor mintha a gondolatainkat mondaná ki, az indulatainkat fogalmazná meg szarkasztikus tömörséggel, mégis keserű mosolyra, olykor nevetésre késztetve: „…javasolni fogom, hogy alapítsák meg az Ali Baba és a Negyven Rabló Érdemrendet is, hogy román barátainkat kellően kitüntethessük.”

Nem mi mondtuk…

Nem kezdett magyarul gondolkodni, ahhoz ő túl messziről jött, és túl szerencsés történelmű országot tudhat maga mögött. Azonban az igazságérzet ugyanúgy dolgozott benne, mint minden más, ép lelkű emberi lényben. Úgy, ahogyan a nagy koncra vetődő utódállamok mindenkori vezetőiben azóta sem.

Ám térjünk vissza 1919 őszéhez. Szeptember 25-én – erről alig írt, de egyéb forrásokból ismert – Bandholtz tábornok akadályozta meg, hogy a románok a MÁV egyik budapesti üzeméből a rekvirált vasúti gépekkel és berendezésekkel, valamint egyéb javakkal teli több mint száz teherautója elhagyhassa a fővárost. Ezekről azonnal lerakatta a rablott javakat, a várakozó további két tucat teher­autót pedig simán elzavarta.

Október 5-én este egyik tiszttársa, Horowitz ezredes közölte a tábornokkal, hogy a románok egy egész teherautó-oszloppal jelentek meg a Nemzeti Múzeum előtt. Céljuk nem lehetett kérdéses: azzal az indokkal, hogy most már Erdély úgyis az övék, jogot formáltak a múzeumban őrzött erdélyi vonatkozású nemzeti kincsekre. Ne legyenek illúzióink, mi történt volna, ha megtehetik, amit elterveztek. Éppen elegen voltak ahhoz, hogy a Nemzeti Múzeum teljes gyűjteményét felprédálják: amit elég értékesnek találnak, azt elviszik, amit nem találnak annak, azt – jó szokásuk szerint – megsemmisítik.

Nem volt katonaságunk, nem volt rendőrségünk – Budapesten még tűzoltóság sem volt, azt is kirabolták a megszállók –, az ország lefegyverezve és megalázottan vegetált, mindenki kényének-kedvének kiszolgáltatva. Ám legnagyobb szerencsénkre itt volt Harry Hill Bandholtz Michiganből, aki nem volt fegyvertelen. Egy elegáns, de igencsak meggyőző kinézetű lovaglókorbács volt nála, és nem félt attól sem, hogy használja.

A tábornok elviharzott a helyszínre, és a lépcsőket kettesével véve rohant fel a mú­zeum hatalmas kapujáig. Előtte a román őrség – amit előrelátóan elhelyeztek a mú­zeum körül – egyik tagja megpróbálta feltartóztatni. „…nem szereztünk neki nagy örömöt” – írja naplójában a tábornok szerényen.

Igaz, mégiscsak egy tábornok volt, de lovaglókorbáccsal móresre tanítani egy idegen hadseregbéli, szolgálatban lévő katonát, egy fegyveres őrt – nagy bátorságra vall. Márpedig így történt, és ez hamarosan közszájon forgott Budapesten. Szerencsére a dák vitézek sokkal gyávábbnak bizonyultak, mint amilyen bátor a tábornok volt. Meghunyászkodva nyitottak utat neki, és Bandholtz a múzeumban egyből előkerítette a halálra vált igazgatót. Egyértelművé tette előtte, hogy nem fogja hagyni a múzeum kifosztását, a már az épületben tartózkodó románokat – a naplóban ezt sem részletezi, de vannak szemtanúk – ha nem is korbáccsal ütlegelve, de azt fenyegetően magasra tartva kergette ki a Nemzeti Múzeumból.

Bandholtznak már valóban megalapozott fogalmai lehettek a románokról, tudta, hogy a határozottság és az erő láttán mindig meghunyászkodnak. Itt sem történt másképp, még akkor sem, amikor Serbescu tábornok hajtott oda tizennégy teherautóból álló oszlop élén, tisztekkel és egy századnyi román katonával. Bandholtz mellett csak Loree és Horowitz ezredesek és egy amerikai katona állt, a mú­zeum igazgatója azonban még ennyiből is erőt tudott meríteni (lám: ilyen kevés is elég volt!), és közölte a románokkal, hogy a múzeumról a Szövetségközi Katonai Misszió rendelkezik, és nem adja át a kulcsokat.

Bandholtz cédulája a Nemzeti Múzeum ajtaján
Bandholtz cédulája a Nemzeti Múzeum ajtaján
Fotó: MH

Serbescu és a többi román érezhetően „paff” lett. Nem ehhez szoktak. Nem tellett több tőlük üres fenyegetőzésnél: hogy ha nem kapják meg a kulcsokat, akkor másnap visszajönnek, és erőszakkal viszik el, amit akarnak. Bandholtz azonban nem először mutatta meg, hogy frappánsan oldja meg a problémákat. Magához vette a raktár kulcsát, és egy cédulát hagyott a helyszínen a következő szöveggel:

Annak, akit megillet – Mivel a Szövetséges Katonai Bizottság felelős a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban található valamennyi tárgyért, a kulcsot a soros elnök, Bandholtz tábornok, az amerikai képviselő vette magához.

H. H. Bandholtz

A múzeumba vezető három bejáratot Bandholtz utasítására Loree ezredes pecsételte le, mindegyik pecséthez a következő cédulát mellékelve:

Ezt az ajtót a Szövetséges Katonai Bizottság parancsára pecsételték le.

H. H. Bandholtz, soros elnök

1919. október 5.

Bandholtz ismét jelét adta, hogy jól ismeri az itteni viszonyokat. Az amerikai tábori csendőrség cenzúrapecsétjét nyomatta valamennyi cédulára; sok köze ugyan nem volt a műkincsvédelemhez, de a célnak megfelelt, „hivatalos irattá” téve a hevenyészett cetliket. A tábornok a lepecsételt ajtók kulcsait is magához vette.

Fejérpataky László, a Nemzeti Múzeum főigazgatója október 14-i levelében nyugtázta Bandholtz felé, hogy a kulcsokat hiány­talanul visszakapta. A nemzet múzeuma, a benne lévő történelmi kincsekkel együtt megmenekült. Bandholtz pedig a későbbi dicséretekre és köszönetnyilvánításokra szokásos szerénységével így válaszolt: „Egyszerűen csak végrehajtottam kormányom utasításait, ahogyan értelmeztem azokat mint az Egyesült Államok Hadseregének tisztje és mint úriember.”

A kései utódok pedig elgondolkodhatnak, mennyire kérlelhetetlen logikával forog a történelem kereke: egy ország elveszik – egy múzeum megmenekül. Hiszen az előbbit semmirevaló bitangok hagyták őrizetlenül, az utóbbi viszont egy úriember védelme alatt állt. A tábornoknak 1936-ban szobrot állítottak a Szabadság téren, amit a kommunizmus évtizedei alatt persze elvittek, a rendszerváltozás után azonban ismét visszaállították.

Ha arra járunk, megérdemel egy köszönő és egy elismerő pillantást. Hiszen nem minden bokorban terem egy nagyon-nagyon messziről jött Harry Hill Bandholtz, aki miértünk és a mi védelmünkben ragadja meg a lovaglókorbácsot. w

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

Mindszenty a felvidéki magyarokért

ĀA főpásztor beszámolt a kiutasításokról, a bebörtönzésekről, a gyűjtőtáborokba küldésekről, az embertelenségek beláthatatlan sorozatáról