Történelem

A Regnum Marianum lerombolása

Élőlánc és pusztítás: 1951. szeptember 23.

A dátum baljós, ami történt, még inkább az volt. A kommunista diktatúra immár szó szerint nyílt színen mutatta meg brutalitását, és távolról sem csak fizikai értelemben. Akinek szeme volt a látásra, akkor megláthatta: a kommunisták csak másodsorban támadnak minket fizikai valónkban. Ők elsősorban a lelkünkre pályáznak.

A Regnum Marianum lerombolása
A Szűz Mária tiszteletére felépített templom a Városligetben 1931-ben
Fotó: Fortepan

A Regnum Marianumot közadakozásból építették fogadalmi templomként, hálaadásként a Tanácsköztársaságnak nevezett vörös rémuralom bukásáért. A templom körül rögtön 1931-es felszentelése után (már az első nap esküvőt tartottak benne) hatalmas hitélet alakult ki; kiváló papok, hitoktatók és egyszerű hívők töltötték meg lelki tartalommal ezt az 1820 négyzetméteres, kőből és vasbetonból emelt épületet, amely szándékosan idézte formáival a korai kereszténységet és a jeruzsálemi Szent Sír-templomot. A templom 1944-ben több bombatalálatot kapott, szerkezete azonban stabil maradt. A harcok végeztével ismét pezsgő hitélet kezdődött, a templom a rombolás ellenére is alkalmas volt a hívők befogadására.

Bombák után bontás

Ha belegondolunk, csupa olyan közlés szerepel itt, amely a lehető legjobban irritálta az időközben kiépülő kommunista államhatalmat. Ne tévesszen meg bennünket, hogy itt nem kezdődött az oroszországit idéző templomrombolás, mert amit ők elpusztíthattak, azt el is pusztították. Az élet minden területét ellenőrizni akaró ateista diktatúra nem tűrhette az idealista szimbólumokat – hiszen a Regnum több volt, mint egy templom, több volt, mint egy hívő közösség. A Regnum Marianum, kupoláján a Szent Koronával, a szellemi önállóság és a lelki ellenállás szimbólumává vált.

A Nyugat akkor még önmaga volt, ezért a kommunisták mégiscsak szükségét látták valamiféle mondvacsinált ürügynek. A templom állapotára hivatkoztak: két bomba is beszakította a tetejét, egy részen beesett az eső és a hó, fűtése megoldatlan volt. Az egyháznak nem volt elég pénze a helyreállításra, állami segítségben pedig nem is reménykedhettek.

Akkor nem készülhettek tervek a rekonstrukcióra, de – hiszen az épület bontásához később robbantás kellett – biztosak lehetünk benne, hogy a templom megmenthető lett volna. A kupola egy része szakadt be, de a fő tartóelemek nem sérültek, főfalak nem omlottak be. Statikailag az épület több is volt, mint szilárd.

A Rákosi Mátyás uralta pártvezetésnek azonban kapóra jött Sztálin közelgő születésnapja – ami ugyan nem volt kerek (a hetvenharmadik) és nem volt közeli (december 18.) sem, de az elvtársak nem vesztek el a részletekben. Rákosi szerint a Regnum Marianum megérett a lebontásra. A Dózsa György útra már készen álltak a Felvonulási (akkor még Sztálin) tér tervei, ahol a szovjet mintájú díszszemléket és felvonulásokat szándékoztak megtartani, és ahol az ormótlan Sztálin-szobor kért helyet, hogy aztán öt év múlva, a forradalom idején ledöntsék és szétbontsák.

A Regnum Marianum épülete szerintük éppen rossz helyen állt. A múlt része volt – márpedig azt végképp el kellett törölni. A templom vezetése megpróbált tárgyalni a kommunistákkal, és Marosán György – aki az „osztályellenséggel” még bunkóbb volt, mint saját elvtársaival – késhegyre menő viták után fel is ajánlott egy ideig-lenes épületet. Marosánt azonban hamarosan lecsukták, és az ő ígérete másokat már nem kötött. Elrendelték a templom kiürítését és lebontását.

Az utolsó szentmisén, 1951. jú-lius 29-én rengetegen voltak, még a bejárati lépcsőkön is álltak. A mise végeztével az emberek alig-alig akartak elmenni, sokan a helyükön maradtak a padokban. A papok kényes helyzetbe kerültek, hiszen a hatalom legcsekélyebb provokálása is beláthatatlan következményekkel járt. Végül, ha nehezen is, de sikerült meggyőzniük a híveket. Sokan ökölbe szorított kézzel, még többen könnyes szemmel mentek el. E naptól a Regnum Marianum üresen állt.

Ha az ember megismeri a templom lerombolásának körülményeit, elgondolkodhat rajta: lám, még egy épület bontásának is lehet horrorisztikus a története! Bár hetven év csak egy ember életében hatalmas idő, igen gyéren találni forrásokat a történtekről. Mára már az sem egyértelmű, tulajdonképpen melyik napon kezdődött a Regnum Marianum bontása. A templom köré szervezett, szó szerint halálmegvető bátorságról tanúskodó élőlánc ideje sem egyértelmű már. Vannak, akik a bontás napjára, vannak, akik az ezt megelőző napra teszik. Az utolsó, akivel még remény nyílt a beszélgetésre, Hajnal György atya volt. Egy nappal az előtt halt meg, hogy felhívhattam volna.

Kivezényelt ávósok

Ami viszont egyértelmű: az ÁVH először az élőlánc tagjaira sújtott le. A tiltakozók nyilván tudták, hogy nem akadályozhatják meg a legrosszabbat, de mégiscsak megmutatták, hogy nem tehetetlen bábok a diktatúra kezében. A templomot körbe vevők között voltak egyházi iskolákba járó diákok, papjelöltek és papok, és voltak laikus hívek is. Az Államvédelmi Hatóság (az Andrássy u. 60. kőhajításnyira van…) azonnal kivonult a helyszínre. A sorkatonákból álló „zöldávósokkal” érkező államvédelmi tisztek mindenkit igazoltattak, és mindenkinek felírták az adatait.

Nehéz már megállapítani, hány embert vittek be azonnal, hányan voltak, akiket később idéztek be (hogy aztán jó részük évekkel később szívjon csak szabad levegőt), és hányan voltak azok, akiket „csak” az állásukból bocsátottak el. Ezek az emberek nem mutattak ellenállást, és nem adtak okot erőszakos fellépésre, tisztában voltak ennek hiábavalóságával. A hatalom részéről érezhető azonban a meghökkenés: a rettegett ÁVH önmagához képest szolidan járt el. Nem lépett fel fegyveresen – hiszen akár lőhettek is volna – és nem használt tömegoszlató eszközöket. Bár utólag belegondolva nyugodtan lehettek nyugodtak. Hatalmi túlsúlyuk látszólag letaglózó volt.

Egy diktatúra azonban millióféleképp lehet brutális. Az igazi rémdrámában itt nem az embereknek, hanem egy templomnak volt része.

A legáltalánosabb vélemény szerint a bontásba szeptember 23-án kezdtek bele. Az első néhány napban igyekeztek halkan dolgozni és minél gyorsabban haladni. A Regnum Marianum azonban erődként állt ellen a lapátoknak és a csákányoknak, aztán a légkalapácsoknak is. A lebontásra ítélt építmény a szó szoros értelmében lebonthatatlannak bizonyult. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy eltüntetésének semmiféle valós műszaki oka nincs; ez a templom nemhogy két bombát, de talán még egy szőnyegbombázást is kibírt volna. A bontás politikai feladat volt. Márpedig egy ateista diktatúra nem hőkölhet vissza holmiféle templomfalaktól.

Talán az ostrom alatti tapasztalatokból vették az ötletet, amitől a sikert remélték. A kupolát a pillérek mentén fagerendákkal támasztották alá, és nekikezdtek a pillérek elvékonyításához. Mikor már kellően vékonynak ítélték őket, felgyújtották a gázolajjal meglocsolt ácsolatot, hogy a támasztékot megszüntetve, önsúlyánál fogva késztessék összeomlásra a templom fő szerkezeti elemét. A materialista alapon nyugvó fizika azonban csak-csak nem akart működni a Regnum Marianumban. A kupola nagy nehezen megrogyott, de nem dőlt le.

A főelvtársak egy ideig bosszúsan és tanácstalanul álldogáltak a templom előtt, aztán kiadták a parancsot: minél gyorsabb eredményt kell elérni, és ehhez bármilyen eszköz igénybe vehető.

Az egy tőről fakadó diktatúrák a rombolásban mindig számíthatnak egymásra. Itt is készen állt a segítség, ezúttal robbanóanyag képében, amit a testvéri Vörös Hadsereg biztosított a használatához értő katonákkal együtt. Márpedig nekik katonából még több volt, mint munícióból.

A magyar munkások helyett őket küldték be a tűz emésztette, megrogyott, de még mindig szilárdan álló kupola alá. Ki tudja, talán tényleg valami felsőbb hatalom határozott arról, hogy végső soron parancsot teljesítő embereknek ne kelljen az életükkel fizetniük egy ideológiai szörnyeteg bűneiért. A katonák lyukakat fúrtak a pillérekbe, a támszerkezetekbe és a falakba, gondosan kiszámolták a robbantandó épületelem vastagságával arányos töltetek számát és mennyiségét, és igyekeztek elvégezni, amire parancsot kaptak.

Szovjetek robbantottak

A fizikának tehát ismét működnie kellett volna.

A templom azonban csak nem akart összedőlni. Állítólag magas rangú szovjet műszaki tisztek ellenőrizték a helyszínen, hogy nem valami provokáció történik-e, nem ellenséges elem férkőzött-e a Vörös Hadsereg soraiba, aki arra készteti a győztes harcosokat, hogy minél több robbanóanyagot pazaroljanak el. Provokációnak azonban nyomát sem találták, ezért a szovjet hadművészet egyik alapelve – ha elfogy egy ezred, küldj még kettőt – szerint határoztak: annyi robbanóanyagot használhatnak fel, amennyi csak szükséges a sikerhez.

A katonák ettől fogva akár naponta többször is robbanthattak. Így aztán végre-valahára elérkezett a nagy nap: a templom összeomlott, a Szent Korona a porba hullt. Mindez szeptember-október fordulóján történt, ám a Regnummal szembeni mészárosmunka még két hónapon át folytatódott. Olyan volt ez, mint egy visszataszítóan brutális, elnyújtott kivégzés – csak éppen az elítélt helyett ezt a hóhérok szenvedték meg. Az egész ősz folyamán a légkalapácsok, a fúrógépek, a csikorgás, a robbantások és az omlások rettenetes hangjai hallatszottak a porfellegbe burkolódzó templom felől.

Nem nehéz elképzelni, hogy templomuk több mint két hónapos agóniája milyen hatással volt a hívekre, akik közül sokan mindennap munkából jövet-menet voltak kénytelenek szembesülni az aznapi bontás „eredményével”, naponta hallották a robbantásokat, látták a felszálló port. Egy diktatúra nem csak fizikailag tud brutális lenni. A lelki gyötrelmek okozásában is felülmúlhatatlan.

Sztálin születésnapjára az újdonsült Dózsa György út (hiszen azelőtt Aréna útnak nevezték) megkapta ékességeit. A tribünről a vezetők fogadhatták a díszszemlét és integethettek a felvonuló dolgozóknak. A tetején pedig ott magasodott Sztálin szobra – pont olyan, ízlés nélküli gigantomániával eltelve, mint akiről mintázták. Hamarosan megtartották az első díszszemlét és a május elseji „seregszemlét” is, és ekkor bizony egyértelművé vált, hogy a Regnum Marianum nem esett – és már a tervek szerint sem eshetett – a felvonulási út tömeges masírozásainak nyomvonalába.

A helyén nem ment át egyetlen felvonuló katona, nem gördült át egyetlen tank sem, és a dolgozók is jó tizenöt-húsz méterrel arrébb vonultak el a tribünön feszítő vezetők előtt. 1969-ben aztán a tanácsköztársasági emlékmű került az egykori templom helyére. Húsz évnél tovább az sem állt. Budapest emblematikus templomát a semmiért rombolták le. A Regnum padsorait a terézvárosi Szent Család-templomba vitték, ahol azóta is szolgálnak.

Kisebbik harangját a Somogyapátihoz tartozó Dióspusztára mentették. Néhány, felrobbanthatatlannak bizonyult eleme több környékbeli épület és létesítmény szerkezetét erősíti a mai napig is. A lelki közösség, ami elsősorban az ifjúság nevelésével foglalkozott, megmaradt, és túlélve zaklatásokat, bebörtönzéseket és egy dohos pincét, a mai napig tovább él. A templom jogutóda, a Zoborhegy téri Regnum Marianum-templom már 1995-re felépült, és negyedszázada őrzi elődje örökségét.

Furcsa, hogy ez a barbár és értelem nélküli pusztítás az ember lelkében mégsem a megsemmisülés ürességét támasztja, inkább az örökkévalóságra nyit ablakot. Hiszen a pusztítók tulajdonképpen semmit nem értek el azon kívül, hogy fájdalmat okoztak egy csomó embernek. Az ő hatalmuk már a semmibe tűnt, birodalmuk széthullott, ormótlan szobraik leomlottak. A Regnum Marianum harangja azonban még mindig hirdeti üzenetét a királyságnak, amin nem vesznek diadalt a poklok kapui sem.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink