Történelem

Miénk itt a tér? – a Mennyei Béke mártírjai

Az addigi hatalomgyakorlás már nem volt folytatható, változtatásokra volt szükség, a lenini elveket pedig el lehetett felejteni

Szinte mindenkiben kellemes emlékeket hagyott 1989, bár az akkori változások nem mindenkinek voltak kedvére valók. Alig-alig jut eszünkbe, mekkora szerencsénk volt. Hiszen az akkori események nem éppen egy olyan hatalom érdekeit keresztezték, amelyik toleranciájáról és humánus politikai megoldásairól nevezetes.

Miénk itt a tér? – a Mennyei Béke mártírjai
Kivárták a sötétséget, hogy a világ így kevésbé láthassa a borzalmat, ami ezután következett
Fotó: AFP/EyePress News

Az új pártfőtitkár, Grósz Károly fehérterrort vizionáló beszéde akár a vörösterror nyitányát is jelenthette volna – de éppen ekkor láthattuk, mekkorát változtak az idők. Nem volt sem fehér-, sem vörösterror. Ha belegondolunk: Magyarországon ezer év alatt ez volt az első alapvető politikai változás, ami vértelenül zajlott le.

Kínában, ebben a gigantikus országban egész másképpen történt. Ott bizony 1989 június harmadikáról negyedikére virradó éjszakán folyt vér. Nem is kevés.

Mihail Gorbacsov fellépésével az európai szocialista országokban a mai generációk számára már nehezen elképzelhető pezsgés és erjedés indult. Lám: a normalitásra vágyó emberi igények nem vesztek ki, még csak nem is fakultak sem nálunk, a „gulyáskommunizmusban”, sem a keményebb diktatúrákban élők közt. Ám ez az igény távolról sem pusztán az európaiakra vonatkozott. A többezer éves, imponáló történelemmel és civilizációval bíró Kína a kommunizmus évtizedei után éppúgy vágyakozott a szabadabb levegőre, mint Kelet-és Közép Európa. Az ősi országban a reménybeli változás motorja a fiatalság volt. Annak is a legaktívabb rétege: az egyetemisták és a fiatal értelmiségiek.

Gorbacsov a hátsó ajtónál

A kínaiak gyorsan reagáltak a gorbacsovi reformokra. Már 1986-ban tucatnyi nagyvárosban voltak tüntetések a demokrácia és a többpártrendszer mellett; a tüntetők közt ott voltak valamennyi társadalmi osztály képviselői. A hatalom reakciója ekkor még országosan kimerült a tömeges „begyűjtések” foganatosításában; a letartóztatottakat természetesen felelőtlen huligán elemeknek titulálták, akik között jó pár év munkatábort ki is osztottak. Az elemi erővel feltörő szabadságvágyat azonban már nem lehetett elfojtani. Amikor Mihail Gorbacsov 1989. május 15-17. között Pekingben járt, a kínai főváros főterét, a Tienanmen teret már május elsejétől legalább háromszázezer fiatal lepte el.

Ki tudja, talán szimbolikus jelentősége is volt ennek a helynek: Tienanmen magyarul a Mennyei Béke Terét jelenti. A demonstrálók valóban békések voltak, még akkor is, amikor számuk az egész fővárosban már közel milliósra nőtt.  

Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy a kommunisták más alkalommal simán lövettek volna, ám ezt Gorbacsov jelenlétében már nem merték megreszkírozni. Szinte bohózat-számba ment, ahogy a szovjet pártfőtitkárt a hátsó ajtókon tuszkolták be a kínai Parlament épületébe, hogy ne lássa, mi zajlik a Tienanmen téren. Persze felesleges igyekezet volt; Gorbacsov mindet látott, és mindenről tudott. Attól pedig, amit mondott, bizony rendesen lefagyott a protokollmosoly a kínai elvtársak arcáról. Nem volt itt másról szó, mint hogy az eddigi hatalomgyakorlási stílus már nem folytatható, alapvető változtatásokra van szükség, a „lenini elveket” pedig el lehet felejteni: az államszocializmus élet- és működésképtelen, csődbe vitte az országokat és a népeket is.

Gorbacsov távoztával ezek a bizonyos kínai elvtársak kész helyzet elé kerültek. Vagy lemondanak a hatalomról, vagy a lehető legkíméletlenebb eszközökhöz nyúlnak, hogy megtartsák azt. Meglepő-e, hogy az utóbbit választották?

Igaz, valószínűleg Gorbacsov hatására, nyilvános televíziós vitát vállaltak a Tie­nanmen-téren összegyűlt fiatalok vezetőivel. A „vita” azonban süketek párbeszédének bizonyult, sőt, vitának sem igazán nevezhetjük. A kínai pártvezetés egyszerűen közölte az álláspontját, és azt, hogy ettől nem kíván eltérni – punktum. A kommunista arrogancián mit sem változtatott holmiféle, szomszédban zajló peresztrojka vagy glasznoszty. Május 18-án a meddő huzakodásnak vége szakadt.  

Másnap, 1989. május 19-én, Li Peng miniszterelnök rendkívüli állapotot hirdetett ki.

Ahogy ez ilyenkor lenni szokott: mozgósították a hadsereget és a rendőrséget. Utóbbi már addig is készenlétben állt, de most „karhatalmi csapatokat” alakítottak, vágóhidakon használatos elektromos sokkolókat, védőfelszerelést és éles lőszert osztottak ki. A hadsereg egységeiből a deszantosokat és a páncélosokat mobilizálták – úgy látszik, már ekkor megvolt a forgatókönyv, amiben fel akarták használni őket. Sajátos módon csak egyféle alakulat maradt ki a nagy készülődésből: egészségügyieket (sem katonai, sem civil változatban) nem lehetett látni a téren bevetendők között.

Hárommillióan az utcán

Pedig akkor már mindenki tudta, hogy halottak és sebesültek lesznek.

Jellegét és következményeit tekintve ez már szabályos forradalom volt, ne féljünk a szótól. A tüntetők is megtették, amit tudtak: a városon belül barikádokat emeltek, autóbuszokat állítottak keresztbe, főleg a Tienanmen térre vezető utakon. A fiatalok szabályszerűen „beköltöztek” a térre; hálózsákokkal, sátrakkal, matracokkal, és egyre nagyobb számban jelentek meg köztük az ipari kerületek munkásai. A hatalom számára leginkább irritálónak azonban a Mao-szoborral éppen szemközt elhelyezett, gipszből és hungarocellből készült Szabadság-szobor bizonyult, ázsiai arcvonásokkal, de amerikai mintára. Márpedig ez világos üzenet volt: a Nagy Kulturális Forradalom nemzedékének gyermekei nem kérnek a kommunista diktatúrából, többpárti demokráciára vágynak. A téren és a városban demonstrálók száma hamarosan milliósra növekedett.

Csakhogy akkor már Pekinget legalább háromszázezer katona vette körül.

A kommunista vezetésnek pedig lépnie kellett, hiszen egy diktatúrában sohasem mozgósítják a fegyveres erőket hiába. Ha belegondolunk, sajátos logikája van ennek: az elégedetlenség mindig a gyengeségére figyelmezteti a rendszert – márpedig minden rendszer gyenge, ami a nép akarata ellenére áll fenn. Ennek az egyszerű igazságnak sokszor az ellenkezőjét sugallja a látszat, és sokan hiszik, hogy ilyenkor a hatalom az erejét akarja megmutatni. Pedig távolról sem. Elsősorban a gyengeségét palástolja.

Miután Li Peng sikertelenül adott ultimátumot a Tienanmen téren tüntetőknek, a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg egységei megindultak. Az akció nem csupán abban volt páratlanul aljas, hogy állig felfegyverzetten rontottak fegyvertelen honfitársaikra, hanem abban is, hogy nem fényes nappal támadtak. Kivárták a késő esti sötétséget. Valószínűleg abban a meggyőződésben, hogy a világ így kevésbé látja majd a borzalmat, ami ez után következett.  

Minden valószínűség szerint a rendőrség kezdte az akciót gumibotokkal és a sokkolókkal, de ezekkel a szinte „békebelinek” számító eszközökkel már semmiféle eredményt nem értek el.

Nyomukban azonban a hadsereg következett, először – állítólag – levegőbe eresztett riasztólövésekkel, aztán a páncélozott járművek és a gyalogosok sorozatlövő fegyverei munkába léptek. A páncélosok azonban nemcsak a fegyvereiket használták, hanem gyorsaságukat és önsúlyukat is: szabályosan belehajtottak a tömegbe.

Márpedig ezt direkt, egyenes parancsra kellett, hogy tegyék, erre nem kapnak kiképzést, és hétköznapi emberek ilyesmire talán nem is képesek. A még friss információk összetiport, lánctalpak által kettévágott emberi testekről szóltak. Nem csupán néhányról. A hatalmas téren halmokat raktak belőlük másnap.

Akiket kikerültek a hernyótalpak, persze ösztönösen felugráltak és menekülésbe fogtak – ekkor kezdtek tarolni a „népi felszabadító” gépfegyverek. A túlélők szerint válogatás és kímélet nélkül tüzeltek, rengeteg tartalék tárral voltak ellátva, és mindig a sűrűjébe céloztak.

A sajnálatosan számos precedens alapján a sortüzekkel kapcsolatban észrevehetők és kimutathatók bizonyos kriminalisztikai jellemzők. Mivel a sortüzet mindig tömeg ellen használják, a leggyakoribb sérülés a mell-lövés, hiszen a katonát úgy képzik ki, hogy fegyverét a legnagyobb felületet adó felsőtestre irányozza. Az egyéb (fej és végtagok) sérülés általában akkor esik, amikor már a menekülő emberekre lőnek. A Tienanmen téri szemtanúk azonban szitává lyuggatott emberekről, a teljes testet elborító lőtt sebekről beszélnek; a katonák tehát közvetlen közelről, célzás és válogatás nélkül, sorozatlövésre állított fegyverrel tüzeltek.

Az ember elgondolkodik: mindezt valóban húszéves sorkatonák tették, legnagyobb részt hasonló korú civil honfitársaikkal szemben?

Irány a Hold és a Mars

A kérdés és a hozzá jogosan kötődő kétkedés még sokáig kísérteni fog. Hiszen Kínában nem tárultak fel az irattárak, nem biztosítottak kutatási lehetőséget nemhogy külföldi, de még ottani kutatók számára sem. Nem vontak felelősségre senkit a Tienanmen téri vérengzés miatt, pedig akkor talán lenne némi rálátásunk arra, honnan és kiktől jöttek az utasítások. Ma, emberöltőnyi távolságból sem tudjuk pontosan: mi és hogyan történt a téren, kinek a parancsnoksága alatt, milyen alakulatok által, milyen eszközökkel és milyen sorrendben. Nem tudjuk még ma sem, hogy tulajdonképpen mennyi áldozata volt ennek a véres rohamnak. A szemtanúk szólnak kétszázról, de tízezerről is. Az a legszomorúbb, hogy ez utóbbi is hihető.

Nem tudhatjuk azt sem, hányan kerültek börtönbe, munkatáborba, hány ember életét lehetetlenítették el, hány családot szakítottak széjjel. A kíváncsiskodók hamar megütik a bokájukat, sőt, arról, ami a Tienanmen téren történt, beszélni vagy írni sem szabad – akárcsak holmiféle többpártrendszerről vagy polgári demokráciáról. Szóval: Kínában maradt a kommunizmus.

Li Peng, akit a világ hosszú ideig csak „pekingi mészáros”- ként emlegetett, ágyban és párnák közt halt meg, életének kilencvenegyedik évében, Kína pedig a világ egyik első gazdasági és katonai hatalmává lett, sőt, már a Holdat és a Marsot ostromolja.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink