Merénylet a pápa ellen – négy lövés egy szentre

A merényletről persze számtalan videófelvétel készült, és érdekes, hogy ezeken mennyire gyorsan zajlik minden. Pedig a merénylő nem siette el. Négy célzott lövést adott le – és mindegyik talált. A következő órákban Szent Péter utódának élete tényleg az égiek kezében volt.

II. János Pálról, akit azóta szentté avattak, tulajdonképpen minden lényegeset tudunk. Mint szinte mindig, ebben a merényletben is a merénylő személye az, ami kevéssé ismert. Azt már a helyszínen látták, hogy egy magas, vékony fiatalember, mediterrán vonásokkal, aki a körülményekhez képest eléggé nyugodtan viselkedett, a rendőrségen pedig együttműködő volt. Török állampolgárságú kereskedőnek vallotta magát, Mehmet Ali Ağcának hívják, és politikai indítékok nélkül követte el tettét. Törökországban született, 1958 januárjában, a merénylet idején tehát huszonhárom éves volt.

Eddig simán eljutott a nyomozás, de az iratai ellenőrzésekor azonnal felfedezték, hogy több álnevet és hamis útlevelet is használt. Amikor felvették a kapcsolatot a törökökkel, kiderült az is, hogy Ağcát több bűncselekmény miatt körözik hazájában.

Elsőre fegyveres rablás, második esetben még súlyosabb bűncselekmény miatt: ez a fiatalember bizony gyilkos volt. Törökországban néhány társával egy befolyásos baloldali újságírót öltek meg, több lövéssel. Viselt dolgainak ismereté­ben már hatalmas nyomozóapparátus indult be, hiszen aki két fegyveres rablás és egy gyilkosság után még a pápára is rálő, semmiképpen nem lehet hétköznapi bűnöző.

Ami azt illeti, Ali Ağca sem volt az.

Közben a pápát hatórás műtéttel hozták vissza e földi életbe. A merénylő hatalmas erejű, 9 mm-es Browning Hi-Powerjének első lövedéke az egyházfő hasába, a második a mellkasába fúródott, talán egy milliméterrel kerülve el a szívét. A harmadik lövés a bal kéz mutató­ujját, a negyedik a jobb alkart sebezte meg, ezek már tipikus védekezősérülések, a pápának volt lélekjelenléte ösztönösen maga elé kapnia mindkét kezét az utolsó két lövés előtt.

A sérülések jellege azonban egyértelműen utal még valamire. A fegyvert kellőképpen rutinos és kellőképpen elvetemült merénylő használta, akinek eldöntött szándéka volt, hogy öljön. Ha Ali Ağcán múlik, II. János Pál pápa nem szolgálja sokáig a katolikus egyházat.

A pápa azonban makkegészséges, kisportolt, erős testalkatú férfi volt – szerencsére, mert egy nagy erejű katonai fegyverből, közvetlen közelről kilőtt négy 9 mm-es golyót bizony kevesen élnek túl. A pápa azonban életben maradt. A merénylő kudarcot vallott.

Ağca állítása, hogy politikai motivációja nem volt, azonnal hiteltelenné vált, mikor a Vatikán biztonsági szolgálata Törökországtól megkapta a viselt dolgait tartalmazó aktát. Ebben pedig az is ott állt, hogy Ağca a Szürke Farkasok nevű, szélsőségesen nacionalista török szervezet tagja.

Kinyomozták azt is, hogy egyáltalán nem volt magányos merénylő. Egy másik török, Oral Çelik volt Ağca bűntársa, akivel ketten lőttek volna a pápára, és a meneküléshez egy kisebb bomba felrobbantásával terelték volna el az emberek figyelmét. Csakhogy nem mindenki alkalmas rá, hogy öljön, és ez mindig akkor derül ki, amikor eljön az alkalom. Úgy látszik, Çelik sem volt gyilkos, mert elszelelt a térről, és a bombát sem robbantotta fel. Ağca – ahogy mondani szokták – maradt magnak.

A nyomozás itt pszichológiai értelemben is fordulópontjához érkezett. Hiszen ha valaki egy erőteljesen politikai színezetű szervezet tagjaként követ el – nem is akárki ellen - merényletet, ráadásul bűntársa is van, nincs az a nyomozó hatóság vagy titkosszolgálat, amelyik elhinné, hogy az illető mögött semmiféle konspiratív háttér nem áll.  

Máig jól emlékszem, hogy a merénylet hírére mélyen katolikus nagynéném első szava az volt:

– Istenem, hát erről álmodtam!

Pár nappal korábbi álma azonban nem okvetlenül egy hívő katolikus váteszi képességeinek bizonyítéka. Hogy történhet valami, az benne volt a levegőben. A nyolcvanas évek elején jártunk, a kommunista rendszer életképtelenségének és várható összeomlásának jelei már egyértelműek, afganisztáni agressziója miatt pedig még az a kevés levegő is elfogyott a Szovjetunió körül, ami odáig körülvette. Lengyelország ismét renitenskedett: a gdanski munkás­sztrájk és a recsegő-ropogó kommunista diktatúrát konzerválni akaró Jaruzelski-féle szükségállapot korát éltük.

A pápa pedig lengyel volt. Mondhatnánk úgy is: a kommunista blokkba tartozó Lengyel Népköztársaság állampolgára.

Akkor még nem tudtuk, de ma már tudjuk, hogy a rendszerváltozáshoz vezető krízishelyzeteket mindig a titkosszolgálatok érzéke­lik legkorábban. A törvényesség vagy az erkölcs béklyóit már rég lerázó KGB, a mindenható szovjet titkosszolgálat érzékeny szenzorként is működött. A kommunisták számá­ra az, hogy a katolikus egyházfő egy szocialista ország állampolgára, (ráadásul lengyelként majd ötszáz év után az első, aki nem olasz) felért egy arculcsapással, és világos jele volt a rendszer feltartóztathatatlan presztízsvesztésének.

Ali Ağcával kapcsolatosan lassan kezdett kirajzolódni a háttér, amely magán viselte minden jellemzőjét annak a bizonyos darázsfészeknek, amibe óvakodunk belenyúlni. Hiszen Ağca és Çelik „hinterlandja” a bolgár titkosszolgálat és a Bolgár Népköztársaság olaszországi nagykövetsége volt.

Az újabb és újabb kihallgatások nyomán születő vallomások egyre jobban árnyalták a képet Ağcáról és a merényletről. Ağca három nappal a merénylet előtt Milánóból érkezett vonattal Rómába. Itt már várt rá egy török (ő volt Oral Çelik) és két bolgár, egyikük Zselju Vassilev, az olaszországi bolgár követség katonai attaséja. Çeliktől  kapta a fegyvert, Vassilev pedig biztosította őket, hogy a merénylet után bizalommal menekülhetnek a bolgár követségre.

Utóbbi felől lehetnek kétségeink, ám a bolgárok érintettsége nem véletlenül hangsúlyos ebben az ügyben. Ağca ugyanis megszökött az újságíró megölése miatt kapott szabadságvesztéséből, és Bulgáriába menekült. Hogy ott majdnem két év alatt mit csinált, kikkel találkozott – máig nem tisztázott. Azonban egyértelmű, hogy Bulgária csak afféle „inkubátor” volt számára ahhoz, hogy a szovjet titkosszolgálat beszervezze, és ráállítsa egy konkrét feladatra.

A már számtalanszor kompromittálódott KGB bevett szokása volt, hogy akciói lebonyolítását a „testvéri” titkosszolgálatokra bízza, és úgy tűnik, éppen a bolgárokat tartották a  „legtestvéribbnek”. Ağca amúgy ideális alanynak tűnt: megvolt benne az intelligencia, de az elvetemültség is, továbbá előélete és helyzete miatt könnyen kézben tarthatták. Számára a pápa „az iszlám testvériség ellensége és a kapitalizmus jelképes figurája” volt, megölése – legalábbis az ő okoskodása szerint – ezért látszott indokoltnak.

Innentől azonban Ağca vallomásai egyre inkább egy szétesett személyiség megnyilvánulásaivá váltak. Már első hallásra is agyrém variánsokkal jött elő: volt ő Jézus Krisztus megtestesítőjeként Isten akaratát végrehajtó égi küldött, de a Sátán által megszállott ártatlan lélek is. Persze, elrendelték elmeorvosi vizsgálatát, de beszámíthatónak találták. A bíróságnak pedig már nem kellett a menny vagy a pokol küldötteivel foglalkoznia, hiszen nem lehetett kérdés, hogy mi történt, és annak ki az elkövetője. A cselekmény súlyára és a tettes veszélyességére tekintettel Ali Ağcát életfogytiglani fegyházra ítélték.

A közvélemény számára még a világhírű bűnözők utáni érdeklődés is megszűnik az ítélettel és a büntetéssel. Pedig amikor valaki börtönbe kerül, ügyének egy új, kevésbé látványos, de annál fontosabb szakasza kezdődik el.

Ağcának bőven volt ideje átgondolnia az életét, és intelligens ember lévén sikerült a megfelelő következtetéseket levonnia. Tudatosan tűzte célként a pápa életútjának és munkásságának megismerését, és fokozatosan került a későbbi szent ember személyiségének hatása alá. Minden bizonnyal drámai élmény volt számára, amikor II. János Pál személyesen látogatta meg a börtönben, és megbocsátott neki. Hosszan beszélgettek négyszemközt.

Vajon kizárólag csak lelkiek kerültek-e szóba? Ez a fiatalember nagyon is jól tudta, hogy talán egyetlen esélye az életben maradásra a pápához való őszintesége – hiszen aki ilyen titkokat hordoz a világ legbrutálisabb titkosszolgálatának konspirációiról, a börtönben sem érezheti biztonságban magát. Huszonhárom évesen senkinek sem mindegy, kijön-e valaha onnan: Ağca azonban szembenézett a tettével és a múltjával, és elhatározta, hogy menti, ami menthető. Biztosak lehetünk benne, hogy e találkozástól fogva a pápa volt az a másik ember, aki teljesen tisztában volt ennek a merényletnek minden mocskos részletével...    

Ettől függetlenül Ağca egzaltált személyisége megmaradt. Később még azt is állította, hogy egyenesen a rendkívül befolyásos Casaroli bíborostól, a vatikáni diplomácia vezetőjétől kapott megbízást a pápa elleni merényletre. Könnyen vallhatott rá: a bíboros már rég halott volt. Ugyanígy járt az a néhány ember, akiket Ağca újabb vallomásai nyomán tartóztattak le, hogy aztán sűrű bocsánatkérések közepette helyezzék őket szabadlábra.

A pápa közbenjárására, közel húsz év letöltése után 2000-ben az olasz köztársasági elnök kegyelemben részesítette Mehmet Ali Ağcát, aki időközben áttért a katolikus vallásra. A szabadság kapuja azonban nem nyílhatott meg számára: előbb Törökországban kellett kitöltenie az újságíró megöléséért kapott büntetését. Amikor 2010 januárjában szabadult, már egy híján harminc évet töltött börtönben. Huszonhárom volt, amikor lecsukták, ötvenkettő, amikor kiengedték.

II. János Pál még negyedszázadig viselte hivatalát, aztán a halála után rekordgyorsasággal avatták szentté. Közben megszűnt a Szovjet­unió, felbomlott a szocialista blokk, Európára új korszak köszöntött.

A merénylet helyét ma emlékkő jelzi a Szent Péter téren. Szabadulása után Ağca ellátogatott oda, és a pápa sírjára is helyezett virágot. Tulajdonképpen szerencsés ember: miután megélte a bűnhődést, egy igazi szenttől kapta a megváltást. Ráadásul megőszülve, megöregedve ugyan, de még mindig él.

A szerző jogász, író