Történelem

A szatmári béke – és egy szobor a hátsó parkolóban

A béke, amely átmentette a magyar állam rendi intézményeit, és megmentette hazánkat attól, hogy betagolják a Habsburg Birodalomba

Alig-alig emlegetjük, legtöbbünk nem is hallott róla. Pedig súlytalanná válása az önkritikát nélkülöző történelemszemléletünk szomorú szegénységi bizonyítványa. Hiszen a Rákóczi-szabadságharcot 1711. április 29-én lezáró szatmári béke diplomáciatörténetünk egyik csúcsteljesítménye, még úgy is, hogy kapituláció követte.

A szatmári béke – és egy szobor a hátsó parkolóban
Ellentétben a rézmetsző „emlékezetével”, 1711. április 30-án másfél száz (149) földbe szúrt kuruc zászló lobogott a majtényi síkon
Fotó: Wikipedia

1711-re az addig hatalmas sikereket felmutató Rákóczi-szabadságharc kifulladt, tömegbázisa megcsappant, de hadserege széthullóban is komoly erőt képviselt. Az ilyen pillanatok felismerése mindig próbára teszi a vezetőket, hiszen ekkor még egyenrangúként tudnak tárgyalni az ellenféllel, a késlekedés azonban visszavonhatatlanul alárendelt helyzetbe sodorhatja őket. Úgy tűnik, e helyzetet ketten mindenképpen felismerték: gróf Pálffy János tábornagy, a Magyarországon harcoló császári haderő parancsnoka, és báró Károlyi Sándor, a kuruc seregek főparancsnoka.

Az időzítés, mondhatni, tökéletes volt. Rákóczi éppen Lengyelországban tárgyalt I. (Nagy) Péter orosz cárral, aki – legalábbis Rákóczi ezt remélte – hajlandónak mutatkozott katonai és anyagi segítséget nyújtani a kurucoknak. Hogy ennek milyen ára lett volna, már sosem tudjuk meg.

Pálffy és Károlyi ekkor látták elérkezettnek az időt, hogy az addigi tárgyalásaikat tettekkel koronázzák meg. Károlyi április 29-re rendi gyűlést hívott össze Szatmárnémetiben, ahol ismertette a szerződés tervezetét, és megbeszélték a Habsburg–magyar békekötés feltételeit. Pálffya szöveget aláírta, és harmadnap a kuruc haderő beszüntette a harcot. Hogy mindezt alig három nap alatt hozták tető alá, abból joggal feltételezhetjük, hogy a feltételekre a bécsi udvar már áldását adta.

Ám foglalkozzunk most pár mondat erejéig az egyik főszereplővel, Pálffy Jánossal, hiszen az ő személye még annyira sem ismert, mint a szatmári béke ténye és jelentősége. Ez már csak azért is sajnálatos, mert személyében a valaha élt egyik legsikeresebb magyart tisztelhetjük.

Pálffy János főúri családba született, mindvégig Habsburg-hű volt és maradt. Tudom, önmagában már ez irritálja honfitársaink legnagyobb részét. Máig „kuruc” történetírásunk és irodalmunk a Bécset szolgálókat emberként és magyarként egyaránt silánynak állítja be, akiknek döntéseit is e tulajdonságuk motiválja, az irodalomban megjelenő figuráik pedig lehetőleg minden alkalommal elnyerik az árulók méltó büntetését.

Pálffy Jánosra azonban a legrosszabb akarattal sem lehet ráfogni a silányságot, sem emberként, sem magyarként. Művelt és szeretetreméltó ember, tizenhét éves kora óta katona, akit győztes és vesztes csaták edzettek, jó és rossz parancsnokok tettek próbára, zseniális és elbaltázott döntések érleltek a Habsburg-birodalom egyik legtehetségesebb katonai parancsnokává, és nem főúri származásának köszönhette, hogy 1693-ban vezérőrnaggyá léptették elő, 1704 januárjában horvát bánná nevezték ki, 1710 őszén pedig már a magyarországi császári erők főparancsnokának.

Udvarhűségének nyilvánvalóan nem emberként vagy magyarként való csapnivalósága volt az oka, hiszen általános megbecsülésnek örvendett, kívül állt az udvari intrikákon, és nem volt megvesztegethető. Támogatott minden magyar vonatkozású ügyet, anyagilag segítette a magyar diákokat és a magyar kadétokat. Feleségül is magyar lányt vett: gróf Czobor Teréziát, és nyolc gyermekük döntő többsége is magyar házastársat választott.

Gróf Pálffy János (1664–1751), a magyarországi császári erők főparancsnoka, aki a kompromisszumot szorgalmazta a rendiség és a felvilágosult abszolutizmus között
Gróf Pálffy János (1664–1751), a magyarországi császári erők főparancsnoka, aki a kompromisszumot szorgalmazta a rendiség és a felvilágosult abszolutizmus között
Fotó: Wikipedia

Pálffynak egyszerűen más volt az elképzelése a magyar jövőről, mint a mindenkori „kurucoknak”. Manapság divatossá vált alternatív történelemről beszélni. Nos, Pálffy maga volt az alternatív történelem: ő a Habsburg Birodalom nyújtotta relatív biztonságban és békében látta a nemzet felemelkedésének és gyarapodásának optimális kereteit.

Persze ugyanúgy látta a negatívumokat is – ám ezeket nem tartotta veszélyesebbnek, mint amiknek a birodalmon kívül lenne kitéve a magyarság. Szentségtörés lenne kimondani, hogy akár igaza is lehetett?

Pálffy rögtön magyarországi főparancsnokká való, 1710-es kinevezése után levelet írt Károlyinak, és tárgyalásokat javasolt. Előbb Károlyival hoztak össze egy háromhetes fegyverszünetet, majd január 31-én személyesen is találkozott Rákóczival a vajai várkastélyban. Találkozójukon többször meghosszabbítható, immár háromhavi fegyverszünetben állapodtak meg, ma már egyértelmű, hogy Rákóczi eleve ezzel a céllal is ment tárgyalni. Nem látszik valami nagy eredménynek, ám a hadviseltek tudják, hogy még az egyórányi fegyvernyugvás is mennyi ember életét mentheti meg.

Rákóczi február 21-én utazott el Lengyelországba Nagy Péterrel találkozni. Akkor még nem tudhatta, hogy soha többé nem lép magyar földre. Károlyinak való instrukciói időhúzásra szóltak, ám főparancsnoka akkor már nem az ő embere volt. Pálffy remek diplomáciai manőverrel rávette Károlyit a császárra és a békekötésre való esküre – persze titokban. E naptól azonban Károlyi Sándor tulajdonképpen nem volt más, mint Pálffy rezidense Rákóczi udvarában.

Térjünk vissza azonban április 29-éhez és a szatmárnémeti rendi gyűléshez, amit Károlyi vitán felül Pálffy instrukciói szerint hívott össze és vezetett.

Maga a szerződéstervezet pengeéles tükrözése a helyzetnek, amelynek nyomán létrejött. Itt egy kivérzett és elcsigázott ország keresi a következő idők modus vivendijét, ellenfele pedig késznek mutatkozik rá, hogy orvosolja a sérelmeit. Elsőre észrevehető: itt nem Haynau-félék diktálnak, mint másfél évszázaddal később. Ennél a tárgyalóasztalnál győzőt és legyőzöttet egyaránt magyar ember képvisel, és a szerződő felek éppen a legalkalmasabb pillanatot ragadták meg.

A rendi gyűlésen Károlyi vélhetően éppen Pálffy tanácsára kezdte azzal, ami ilyenkor személy szerint mindenkinek a legfontosabb: büntetlenséget ígért azoknak, akik önként beszüntetik a harcot. A békeokmányt mindenesetre alaposan megbeszélték. Benne volt a közkegyelem, a földesúri és addigi jobbágyi kiváltságok tiszteletben tartása, a vallásszabadság ígérete, valamint a magyarországi és erdélyi alkotmány tiszteletben tartása. Ezt az okmányt már Pálffy és a biztonság kedvéért mellé rendelt bécsi udvari tanácsos is aláírta, Károlyival együtt. Azon az asztalon, amit ma is őriznek a füzérradványi Károlyi-kastélyban a szerződés aláírásakor rajta álló kereszttel együtt.

Április 30-án a Nagykárolyhoz közeli majtényi síkon a kuruc hadak ünnepélyesen kapituláltak a császáriak előtt. Nem véletlenül használjuk ezt a kifejezést, hiszen nem hívhatjuk fegyverletételnek, fegyvereiket ugyanis megtarthatták. A felsorakozott 149 alakulat zászlóit sem kellett az ellenfél lába elé tenni: egymás mellett, hosszú sorban a földbe szúrták őket.

Egy darabig még loboghattak.

Akad-e valaki, akinek ne az 1848–49-es szabadságharcot lezáró világosi fegyverletétel jutna eszébe? Hiszen ami ott történt, össze sem hasonlítható Majténnyal. Világos brutális demonstrálása volt a magyar vereségnek.

Majtény után nem volt akasztás, nem volt bilincs, és nem voltak feketelisták. Nem történt meg a magyar állam birodalomba való betagolásának lélektelen kísérlete sem. Az ország rendi berendezkedése és alkotmánya éppen 1848-ig maradt érintetlen.

Hamarosan megtörtént az ausztriai rendek általi ratifikáció és az uralkodó általi szentesítés. A szerződés sikerrel küzdötte át magát a császári bürokrácia útvesztőin is.

Ha igaz, hogy minden emberi tevékenység eredménye viszonylagos, akkor Pálffynak egyértelműen az objektíve lehetséges legjobb eredményt sikerült elérnie. Minek is nevezte Bismarck a politikát? A lehetőségek művészetének.

Ennél kevesebb találó mondást ismerünk.

Bár Károlyi Sándor itthon sokak szemében volt a nemzet ügyeletes árulója, gondoljuk át indítékait józanul. Főparancsnokként neki aztán tényleg tiszta rálátása volt a helyzetre és a lehetőségekre. Ha a politikát e bizonyos lehetőségek művészeteként értelmezzük, akkor ki kell mondanunk: Károlyi jól döntött, és a nemzet akkori lehetőségeihez mérten jó békét kötött.

Hamarosan megkapta a grófi címet, aztán előbb altábornaggyá, majd tábornaggyá emelkedett, ami a legmagasabb katonai rang volt a Habsburg Birodalomban. Mindvégig támogatta egykori bajtársait, iskolákat és kórházakat alapított. Részt vett még néhány fontos ütközetben, de ágyban, párnák közt halt meg, 75 évesen. A kaplonyi családi kriptában mindig láthatunk legalább egy nemzeti színű szalagot a koporsóján.

Pálffy János meghatározó szerepet játszott Belgrád visszafoglalásában, és személyesen vezethette győztes rohamra lovasezredét a törökök ellen. Horvát bánként elfogadtatta a horvát tartománygyűléssel a pragmatica sanctiót (a Habsburgok leányági örökösödési jogát), amivel ismét elévülhetetlen szolgálatot tett az uralkodóháznak. 1731-ben Magyarország országbírója, tíz évvel később Magyarország nádora lesz, és kitüntetik az aranygyapjas renddel is. Mind katonai, mind polgári tisztségek vonatkozásában a legmagasabbra jutott, ennél feljebb csak azok kerülhettek, akiknek királyi vér folyt az ereikben.

Pálffy szinte apa–lánya kapcsolatot ápolt az 1740-ben trónra kerülő Mária Teréziával, aki kislánykora óta Papa Pálffynak szólította. A fiatal császárnőnek szinte azonnal Nagy Frigyes támadását kellett visszavernie, és a 76 éves Pálffy mind hadvezéri tudásával, mind karizmatikus egyéniségével mellette állt. A rendek egyhangúlag választották nádorrá, és a hercegprímás mellett Pálffy János volt az, aki Pozsonyban az ifjú királynő fejére helyezte Szent István koronáját. Neki köszönhetően hangzott el az „Életünket és vérünket!” kiáltás, és Pálffy hadserege kemény leckét adott a poroszoknak. A Habsburgok trónja megmenekült.

Amikor a nyolcvanéves tábornagy ismét szembe akart szállni a Csehországba betörő Nagy Frigyessel, Mária Teréziának minden rábeszélő-tudományára szüksége volt, hogy visszatartsa. Az ekkor személyes ajándékul küldött gyémántberakású kard, gyémántgyűrű és szilaj paripa mellé írt levelében a császárnő Mein Vater Pálffynak szólítja. Magyarország nádorát mégsem papázhatta…

Pálffy János Pozsonyban halt meg, életének 87. évében, túlélve feleségét, valamint a harctéren elesett két fiát és unokaöccsét.

Íme egy alternatív magyar életút. Amelynek szerves része egy (talán nem is csak egy) diplomáciai csúcsteljesítmény és egy káprázatos katonai és polgári karrier – igaz, mindvégig a Habsburg-ház iránti megingathatatlan hűségben.

Igaz magyar ember volt-e Pálffy János? Bizony, igazabb sok-sok kuruckodónál. Emberként vagy magyarként silány volt-e? Ha csupa ilyen remek ember termett volna közöttünk, egész másként alakul a történelmünk. Büszkék lehetünk-e rá? Példaképül állíthatnánk bármelyik politikusunk vagy katonánk elé.

A Köröndön álló bronzszobrát a kommunisták eltávolították, a császárhű Pálffy számukra nem volt szalonképes. Maga a szobor szerencsére ma is megvan Rákosszentmihályon, a Fővárosi Önkormányzati Rendészeti Igazgatóság hátsó parkolója mellett. Mondjuk úgy: a világ végén? Egy történelmi személyiség szobra akkor kerül méltó helyére, amikor nemzete is méltóvá válik ahhoz, akiről a szobrot mintázták.

Talán már nem kell sok idő. Kivárjuk.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

Húsvéti krízis 1921-ben

ĀA kormányzó felhívta az uralkodó figyelmét, hogy visszatérése az ország csehszlovák–román–délszláv megszállásához, mi több, a Magyar Királyság végéhez fog vezetni

A döntő roham

ĀA honvédsereg százhetvenegy évvel ezelőtt, 1849. május 21-én vette be Buda várát.