Történelem

Disznó-öböl, 1961 áprilisa – egy végzetes és tanulságos történelmi tévedés

Kommunizmus Amerika hátsó udvarában – Gyalogok a sakktáblán – A nevetséges és tragikus művelet a CIA kudarca is

Disznó-öböl. Nem túl elegáns elnevezése egy amúgy festői és hívogató karibi tengeröbölnek, ami jelenleg a kubaiak egyik legkedveltebb tengeri üdülőhelye. Hatvan évvel ezelőtt is ugyanilyen volt, csak éppen kiépült infrastruktúra és úthálózat nélkül. Talán ezért is választotta partraszállásának helyéül 1511 kubai emigráns, akik itt léptek hazájuk földjére 1961. április 16-án azért, hogy Kubát felszabadítsák Fidel Castro uralma alól. A társasághoz csatlakozott két „létszámfeletti” is. Amerikai CIA-ügynökök voltak mindketten.

Disznó-öböl, 1961 áprilisa – egy végzetes és tanulságos történelmi tévedés
Castrónak komoly tömegbázisa volt. Az abszolút győztesek, Fidel Castro és Che Guevara
Fotó: Wikipedia

Kubában 1959. január 1-jére teszik Castro forradalmának győzelmét. Bár katonai és politikai értelemben a győzelem és egy új rendszer kiépítése nehezen köthető konkrét dátumhoz, a forradalmaknak – úgy látszik – mindig szükségük van egy bizonyos napra, amikor megünnepelhetik magukat. Hiába volt ez az utolsó „szocialista” forradalom a világon, éppen ez érintette a polgári demokrácia zászlóshajójának számító Egyesült Államokat a legérzékenyebben. A kommunizmus megjelent Amerika hátsó udvarában.

Emigráns akció Castro ellen

Ahogy ilyenkor szokásos, emigránsok tömege indult meg Kubából, akik ellenségei voltak Castro újdonsült birodalmának. Óriási többségük Floridába tartott, ahonnan a kubai főváros alig egyórai repülőút. Az emigránsok kezdettől úgy tekintettek Havannára, mint egy felszabadító háború elsőrendű stratégiai céljára. Hogy ezeket az embereket a hazaszeretet vezérelte, nem kérdés. Sajnos, a hamarosan mögéjük álló amerikai titkosszolgálatról ez már nehezebben mondható el. Viselt dolgainak akárcsak kivonatos ismereté­ben is csacskaság lenne a CIA-ról idealizmust feltételezni…

A kubai emigránsok számára egyértelműen Amerika volt a természetes szövetséges. Könnyen találtak utat Eisenhower, majd az őt váltó Kennedy felé, ráadásul az érdeklődés kölcsönös volt. Amerika sem akart sokáig a hátában tudni egy kommunista államot, de a közvetlen beavatkozással akkor már a világháborút kockáztatta. Viszont sikerre vezethetett volna egy emigránsok általi gyors és hatékony akció, amiben Amerika a lehető legkevésbé kompromittálódik, Kuba pedig visszatér a szövetséges országok közé. Kennedy, az újonnan hivatalba lépett elnök számára mindez reális és csábító lehetőségnek tűnt – ráadásul látványos politikai sikerrel kecsegtetett.

Legyünk korrektek: ezt jól látta.

Szinte komikus az igyekezet, ahogyan leplezni próbálták Amerika szerepét. Az emigránsok kiképzése néhány latin-amerikai ország területén történt, és az akció rendelkezésére bocsátott hajók és repülőgépek egyikén sem volt felségjelzés. Gyakorolták, hogy az éles bevetés során angolul megmukkanni sem szabad, még az amerikaiaknak sem. Az egyenruhák semlegesek voltak, mindenfajta rang-, fegyvernemi vagy országjelzés nélkül.

Mégsem volt kétsége egyetlen léleknek sem Kubában, sem Amerikában, sem a világon bárhol máshol afelől, kik ők és honnan jöttek. Hiszen a felszerelésük annyira amerikai volt, amennyire csak lehetett. Ennek a másfél ezer embernek ugyanis egy miniatűr hadseregre való amerikai fegyverzet állt a rendelkezésére: több mint tucatnyi szállítógép és ugyanennyi bombázó, öt könnyűharckocsi, dzsipek és vontatott lövegek, valamint 8 hajó és 7 partra szállító jármű. Amerika megadta a módját.

Sokan kritizálták ezt az arzenált azzal, hogy elavult, azonban egyetlen típusát sem vonták még ki a hadrendből, és valamennyi bizonyított mind a második világháborúban, mind a koreai háborúban. A célnak, amire szánták őket, tökéletesen megfeleltek. Az önkéntesek bátrak voltak és elszántak. Az akció kudarca nem az embereken és a fegyvereken múlott.

1961. áprlis 17-én szállt partra az emigráns kubaiak lelkes minihadserege
1961. áprlis 17-én szállt partra az emigráns kubaiak lelkes minihadserege
Fotó: Wikipedia

Kódolt vereség

Biztosan számos oka volt az amerikaiak és az emigránsok részéről is annak, hogy nem vették számításba a Kubában gőzerővel dolgozó hírszerzés jelentéseit. Márpedig azok nem voltak kedvezőek, és kimondottan esélytelennek ítéltek egy ilyen jellegű akciót. Miért indították mégis útnak ezt a másfél ezer embert? Valóban kell némi optimizmus a politikához és a háborúhoz is, azonban annak mindig meg kell hogy legyen az észszerű határa.

Ezt a határt itt bizony átlépték. Hiszen ők az akció sikerét attól várták, hogy partraszállásuk után a kubaiak csatlakoznak hozzájuk, és általános népfelkeléssel söprik el Fidel Castro rendszerét. Nem számoltak vele, hogy Castrónak – főleg szociális intézkedései miatt – komoly tömegbázisa van, és ő igen ügyesen építette ki azokat a fegyveres szervezeteket, amelyekre külső és belső támadás esetén egyaránt számíthatott. A kubai kommunista rendszer a partraszállás első óráiban legalább harmincötezres reguláris, és közel kétszázezres irreguláris haderőt mozgósíthatott.

A tankok, a repülőgépek, a lövegek és az elszántság ellenére másfél ezer ember ekkora túlerővel szemben teljesen esélytelen. A leginkább demoralizáló azonban mindenképpen az volt, hogy fel kellett ismerniük: az „istenadta nép” bizony nincs velük. Idegen betolakodónak érezhették magukat a saját hazájukban, akikre honfitársaik fegyverei merednek. Biztosak lehetünk benne, hogy elsősorban ez volt az oka annak, hogy a felszabadító háború nyitányaként elképzelt akció, néhány – semmire sem jó, ám oktalan áldozatait azért megkövetelő – csetepaté után, három nap alatt kudarcot vallott. A Kubába felszabadítóként érkezők légi támogatás és lőszerutánpótlás nélkül maradt csoportjait egymás után számolták fel, legnagyobb részük pedig megadta magát. Hiszen az ilyen hadműveletek legfőbb kockázata mindig az, hogy egy tenger felől érkező inváziós haderőnek kudarc esetén nincs hová visszavonulnia.

Ezúttal sem volt másképp. Hajókkal és repülőgépekkel körülbelül kétszáz embert tudtak kimenekíteni, ezerkétszázan estek fogságba. A támadók közül 118, a védők részéről 176 ember esett el.

A hamarjában összerántott forradalmi törvényszékek – az ilyen bíróságok soha, sehol nem befolyásmentes és pártatlan ítéleteikről voltak híresek – majdnem száz halálos ítéletet hoztak. Nem valószínű, hogy ez bárkit meglepett volna, az elfogottak nem tartoztak semmiféle reguláris haderőhöz, reményük sem volt arra, hogy a nemzetközi jog értelmében hadifogolynak minősüljenek. Óriási szerencséjükre azonban a kulisszák mögül csak-csak előóvakodó Amerika ötszáz traktort, valamint nagy mennyiségű gyógyszert és egészségügyi felszerelést kínált fel Kubának a foglyul ejtettek életéért és szabadságáért. A biznisz létrejött, és a kudarcot vallott minihadsereg életben maradt tagjai karácsonyra már hazamehettek.

„Haza”? Éppen ez lehetett számukra a legfájdalmasabb. A napfényes Florida hiába hasonlított legjobban Kubára az amerikai államok közül, ők – és még oly sok ezren – a hazájukat végképp elveszítették. Pedig készek voltak az életüket áldozni érte.

Elgondolkodtató történet ez. A tanulságai pedig minden kis nép számára keserűek és kiábrándítóak. Azok még ma is.

Itt is láthatjuk: a kudarc egy nagyhatalom számára legfeljebb blamázs – egy kis nemzet számára azonban mindig tragédia. Hatvan év után ne kérjük számon ezektől a honvágytól gyötört és hazájukért tenni akaró fiatal férfiak-tól, hogy miért nem vették komolyabban a titkosszolgálati jelentéseket, vagy miért nem választották meg jobban akciójuk időpontját. Azon viszont elgondolkodhatunk, mennyire volt helyes a maguk és az országuk sorsát is teljes egészében egy idegen hatalom jóindulatára bízni. Hiszen ez történt, nemhogy a hadműveleti tervezés, a kiképzés vagy a fegyverzet, de még – tisztesség ne essék, szólván – a gatyamárkájuk is Amerikán múlott. A sikertelenség láttán viszont azonnal kihátráltak mögülük: Kennedy szó szerint az első pillanatban leállította a légi támogatást és szállítást, beszüntette a lőszerutánpótlást, ahogy nyilvánvalóvá vált a partraszállás kudarca.

Egy nagyhatalomnak mindig van hová visszavonulnia. Kennedy elnök ugyan lényegé-ben „elvitte a balhét”, és vállalta volna akár az egyszemélyi felelősséget is. Ám ekkor megláthatta a világ, hogy még egy amerikai elnök is csak sokadik a sorban a kormányzat labirintusaiban ténykedőkhöz és a titkosszolgálatokhoz képest. A fiaskót és annak következményeit simán rá lehetett tolni felelőtlen kormányzati tisztviselőkre, főképpen pedig a már akkor sem túl népszerű CIA-re. A hatalmasok sakktábláján mindig elég gyalog van arra, hogy megvédjék a vezérfigurát.

A nevető harmadik

A lényegében vágóhídra küldött kubaiak számára azonban nem volt visszavonulás. Nem volt más választásuk, mint meghalni vagy felemelni a kezüket. Az áldatlan testvérharcból (belegondolt már bármelyikünk, milyen szörnyű lehet a saját népünkből valókra lőni?) még csak erkölcsi győztesként sem jöhettek ki, vereségüket minden tekintetben szinte kódolta a történelem. Nem bukhattak el dicsőséggel, és még az életüket is csak traktorok meg lidocainampullák értékével mérték.

A nevető harmadik pedig egyértelműen Castro – és persze a mögötte álló Szovjet-unió – volt. Hatalmas katonai és politikai győzelemként könyvelhette el a disznó-öbölbeli partraszállás kudarcát, és az egész világ előtt demonstrálhatta, hogy az ő rendszere valóban a nép akaratából jött létre és áll fenn. Ebben persze nagy adag igazság is volt. Még egy kommunista rendszer is sokáig stabil lehet, ha saját forradalomból születik, és nem idegen szuronyok erőltetik rá egy nemzetre. Mi már csak tudjuk. Nekünk, közép-európaiaknak nem volt ilyen szerencsénk…

Furcsa, de sokszor azon kapjuk magunkat, hogy ez a szinte elfeledett, térben és már időben is távoli esemény számunkra mintha nagyon ismerős lenne. Pedig sokkal inkább maga a szituáció az. Megtapasztaltunk hasonlókat már mi is – de a tanulságokat alig-alig vontuk le. Pedig megérthetnénk végre: a hatalmasok jóindulata mindig a saját érdekeik függvénye. Nem szabad feltétel nélkül rájuk bízni magunkat, de ha már így tettünk, nem szabad kudarcot vallanunk, és ha már kudarcot vallottunk, egy pillanatig sem szabad azt hinnünk, hogy a segítőkészségük önzetlen.

Don-kanyart megjárt édesapám egyik kedvenc mondása volt: az olcsó tényleg a legdrágább – de az ingyen, az már egyenesen megfizethetetlen…

Ő alighanem tudott erről valamit.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

Magyarország megszállása

ĀNem hagyható figyelmen kívül, hogy a német invázió nélkül soha nem következhetett volna be Magyarországon a józan emberi ésszel felfoghatatlan nyilas rémuralom