Történelem

Hol voltak a katonák?

Háborús exatlon, egy túlélő szemével

Megérthetjük-e valaha, mekkora terhet bír el egy nemzedék?  – A 2. magyar hadsereg Don-kanyart megjárt katonáinak évtizedekig hallgatniuk kellett arról, hogy mi történt 1942 tavaszától 1943 borzalmas januárjáig

Hol voltak a katonák?
A jeges pokol. A Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg tragikus útja a Don-kanyarban 1943 januárjában
Fotó: Wikipedia

Tudom, jócskán elmúlt már január, a doni katasztrófára való emlékezés hónapja. Számomra azonban emlékezetesek – igaz, már csak átvitt értelemben – március első napjai is. Édesapámat, a doni áttörés túlélőinek egyikét, ezen a napon indították útnak egy, hogy őt idézzem: „szokatlanul emberi körülményeket kínáló” vonaton hazafelé.

Az út vége Máramarossziget volt, ahol pár hét nagyon-nagyon jóleső semmittevés következett.

Mit mondjunk? Rájuk fért.

Végre-valahára, ennyi évtized után már emlékezhetünk rájuk. Úgy hisszük, tisztában vagyunk vele, mit éltek át, miken mentek keresztül. Áltatjuk magunkat, hogy át tudjuk érezni: ez a kétszázezernyi ember, akiknek legalább a fele veszett ott a Donnál, mit élt át a halála vagy – közülük sajnos, nagyon kevesen – a megmenekülése előtt.

Valóban tudjuk?

Nemrég a vonaton felfigyeltem egy fiatal párra, akik meglepetésemre a doni katasztrófáról beszélgettek egymás között.

- Az ember nem tudja felfogni, hogy ötven-, száz-, százötvenezer halott. Ez már valahogy rég kívül esik az emberi mértéken. Nem vagyok képes átlátni, senki nem képes rá – mondta párjának a fiatalember.
Igaza volt. Valóban nem emberi mértékkel mérték ott a halált.

Én pedig halkan megjegyeztem:

- Apám zászlóaljában háromszáztizennégy emberből tizenhatan maradtak nem egészen egy nap alatt. A többi mind meghalt.

Ez ugye már átlátható?

Soha életemben nem láttam ilyen döbbent arcokat. Kicsit kellemetlenül is éreztem magamat, de láttam, nem veszik tolakodásnak a beleszólásomat. Az út hátra levő részén ez a fiatal pár mélyen hallgatott, velem együtt. Bár éreztem, csendjeink nem ellenségesek. Ugyanazokra gondoltunk mindhárman.

Az áttörés első napján, 1943. január 12-én a Don-parti Uriv falu előterében, körülbelül kilométernyi szakaszon a soproni IV. gyalogezred egyik zászlóalja volt védelemben. Tisztázzuk, hiszen a felnőtt férfiaknak sem olyan evidencia már: egy zászlóalj három századból és a hozzá tartozó kisegítő alakulatokból (egészségügy, hadtáp, híradós stb.) áll. Ideális esetben ez három-négyszáz embert jelent.

Akkorra a hőmérséklet már tartósan mínusz 40 fokra esett, a szél pedig hetven, nyolcvan, néha kilencven kilométeres sebességgel fújt.

Melyikünk tudja elképzelni, mit jelent ez? Melyikünk állt már mínusz negyven fokban órákon át, kitéve az orkán erejű szélnek, ami elől nincs hová menekülni? Költői a kérdés: egyikünk sem, elképzelni sem tudjuk, még csak megközelítőleg sem. Amúgy se áltassuk magunkat. Ilyen időjárási viszonyokhoz nem lehet felöltözni.
Ma sem lehetne.

Ezeket a katonákat pedig úgy küldték ki oda, hogy nem volt téli ruházatuk. Segítettek hát magukon, ahogy tudtak: a helyiektől beszerzett kötött pulóverek és nagykendők (!) garmadáját erőltették magukra, arra húzták a katonaköpenyt. Ez valamennyit segített, a fejük, a kezük és a lábuk azonban védtelen maradt. A sisakon legalább nem fújt át a szél, szövettel kibélelve mégiscsak többet ért a posztósapkánál.

A kesztyűkkel pechjük volt. Prémdarabokból készíttették maguknak – a botcsinálta szűcsök azonban egyujjas „civil” kesztyűket varrtak, amikben nem lehetett elhúzni a ravaszt. Ezek a kesztyűk harcban használhatatlanok voltak, le kellett őket vetni. Sokat gondolkodtak, hogyan tartsák legalább valamennyire melegen a lábukat. Próbálkoztak ők szalmával, selyempapírral, zsírral – még vodkával való bedörzsöléssel is – azonban a legnagyobb probléma éppen a silány minőségű bakancs és csizma volt.

Így hát a zászlóalj majdnem harmada küzdött fagyásokkal vagy súlyos megfázással, amikor elkövetkezett a szovjet támadás. Ezek az emberek képesek voltak a helyükön maradva felvenni a harcot a támadókkal – a további megpróbáltatásokkal szemben azonban már abszolút esélytelennek bizonyultak.

Megérthetjük-e valaha, milyen volt ez a harc? A helyükbe tudjuk-e képzelni magunkat azoknak, akik ilyesminek vannak kitéve?

A ködből számolatlanul rájuk rontó páncélosokkal szemben legalább a zászlóalj fele veszett oda. Volt, akivel a repeszgránátok, volt, akivel a géppuskák, és voltak, akikkel a lánctalpak végeztek. Egy páncéltörő löveg legénységére annak a háznak a falán keresztül tört rá a tank, ami mellé éppen a lövegüket gurították.

A mieink azonban a kevés páncéltörővel sok harckocsit kilőttek, páran a tankokra felmászva dobtak be gránátot a tornyán, vagy mágneses aknát tapasztottak az oldalához. A feltartóztathatatlannak tűnő harckocsitámadás itt bizony elakadt. A szovjet hadvezetés ekkor vetette be azt, amiből a legtöbbje volt. Megindult a gyalogság.

A tisztuló időben, amerre a szem ellátott, feltűntek a fehér álcaruhás síző alakulatok, akiknek szinte lágyan sikló sorai közt újabb páncélosok törtettek előre. A köd jórészt felszállt, ezért a rohamozó gyalogság és a tankok felett vadászgépek és csatarepülők suhantak mélyrepülésben, iszonyatos géppuska- és bombatűzzel árasztva el a magyar vonalakat. Hamarosan odaért a támadó szovjet gyalogság és a páncélosok második hulláma is – amit egy időre ismét sikerült megállítani. A zászlóaljparancsnok folyamatos ellenséges tűzben ekkor vonta hátra emberei egy részét a faluszéli
kolhoztelep romjai közé. Itt és az eredeti vonalaknál fejlődött ki az a gyilkos közelharc, amelyben a magyarok a már valóban nyomasztó túlerővel szemben ismét helytálltak. Ez a támadás is elakadt.

Ekkor jutott idő a sebesültekre. A kevés morfium, ami volt, percek alatt elfogyott. A sebesültek ordítottak vagy káromkodtak, tudván tudva, hogy kínjaikra már soha nem találnak enyhülést.

A szovjet gyalogság harmadik hullámával már maroknyi katonánk nézett farkasszemet, jórészt olyan fegyverekkel, amiknek a kezelésére ki sem voltak képezve. Ám szükséghelyzetben a szakács kitűnően kezelte a géppuskát, és a híradósból is egész jó tüzér vált. A beköszöntő estével ez a támadás is kifulladt. A magyar állások között hegyekben hevertek a halottak, oroszok és magyarok vegyesen. A sebesültekkel már nem tudtak mit tenni. Ott haltak meg, ahol golyótól vagy szilánktól találva összeroskadtak. A fagy hamar bevégezte, amit a fegyverek elkezdtek.

A zászlóaljparancsnok éjjel kapta meg a visszavonulási parancsot. Ő legalább tudta, merre kell menni.

A visszavonulás úgy maradt meg apám emlékezetében, mint egy szakadozott fekete-fehér film, ami valami idegen bolygón játszódik, és a szereplők is egy másik világ szülöttei. Tényleg el tudjuk mi ezt képzelni?

Az emberek, mint valami elátkozott díszszemlében, ugyanazt a testtartást vették fel: a fejüket mélyen a nyakukba húzták, egyik kezüket a zsebükbe mélyesztették, a másikkal pedig a köpeny gallérját vagy gombjait fogták. Hamar megértették, hogy ez a szeretteik ölelését pótolja, ami annyira, de annyira jólesett volna most nekik ebben a jeges pokolban.

Az állandóan szembefújó szél apró tűkként vágta arcukba a hópelyheket, megfagyasztva nemcsak az arcbőrt, hanem néha a szemhéjakat is. A hideg amúgy is alattomos ellenfél, mert a fagyás nem gyógyítható. Jó esetben is csak megállítani lehet, visszafordítani, pláne meggyógyítani nem. Sokuknak akkor kellett szembenéznie azzal, hogy amputálni kell valamelyik végtagjukat, amikor elvergődtek a mögöttes terület magyar kézen lévő helységeinek valamelyikébe. Nem jutott mindenkinek érzéstelenítés…

Voltak, akik végigmenetelték az egész napot, és végig élénken beszélgettek. Aztán estére a beszédük érthetetlenné vált, mint a részegeké. Letelepedtek valahová, és ott is szállt ki belőlük a lélek. Volt, aki szóban végrendelkezett két tanú előtt, utána ugyanígy halt meg. Aztán meghalt a két tanú is, az erejük csak a következő reggelig tartott. A halálnak egészen méltatlan formái is akadtak. Egy fiatal tizedes a nagydolga végzése közben fagyott meg, guggolva, a kezére támaszkodó állal, bizarr Rodin-szoborként maradva az út szélén.

Apámnak később meggyőződése volt, hogy egy elhagyott vasútállomáson talált menetrendek mentették meg az életét. Mert ezek az érthetetlen nyelven, érthetetlen betűkkel íródott paksaméták az életéért küzdő fiatal hadnagynak valóban a túlélést jelentették.

Könnyen égtek – és jó sokáig. Éjszakánként elviselhetővé melegítették körülöttük a levegőt, persze csak ha fedél került a fejük fölé.

A szabad ég alatt gyújtott tűzre a vadászgépek azonnal lecsaptak. Igaz, megtették ezt nappal is, és a menetoszlopokban vánszorgó emberek a végén már fedezéket sem kerestek. A vadászok véres rendet vágtak a sorok között, egy dermedten
az úton álló katonát apám szeme láttára fatuskóként forgácsoltak szét a géppuskák lövedékei.

Aki pedig élni akart, az bármit megevett. Nem említem, hogy miket is, a másik planétán játszódó fekete-fehér film itt sokszor elszakadt a kevés túlélő számára. Apám erről csak annyit mondott: szerencsére minden fagyott volt… Ők azután egy falusi pópánál leltek menedékre, aki azért segített mindenkin, hogy egyetlen fiát Isten segítse haza a harctérről. Kaptak scsít is, később látták, hogy a ház oldalánál tárolt fagyott lóhúsból. Másnapra apám legjobb barátja megőrült: érthetetlenül motyogva, egyedül vágott neki a hómezőnek, őt pedig a pópa felesége tartotta vissza attól, hogy utána menjen – a biztos halálba.

A kevés, végsőkig elcsigázott ember között Sztarij Oszkolba érve végre lezuhanyozhatott. És hiába folyatta magára a meleg, majd a forró vizet, semmit sem érzett belőle. Mintha a hideg elraktározódott volna benne, még a forró víz sem melegítette át. A tusolóba érkezett egy barátságos, snájdig, lovaglócsizmás százados. Akkor vette észre, hogy mindkét lába térdig lefagyott, amikor – ki tudja, mennyi idő után – végre ledobhatta a csizmáit.

Megállíthatatlan zokogásában nem tudták megvigasztalni, a már járóképtelen embert két nővér vonszolta végig a folyosón, talán egyenesen a műtőig, ahol akkoriban már tucatnyi amputációt végeztek naponta. A levágott végtagokat a kórház mögötti gödörbe dobálták, amit a főorvos nem engedett betemetni addig, a-míg ki nem ürítették a várost. Apám szerint, ha ezt a gödröt évszázadok múlva feltárják a régészek, valószínűleg az egyetlen bizonyítéka lesz a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg oroszországi tartózkodásának.

Igazi hősként viselkedő zászlóaljparancsnoka is életben maradt. Azt azonban halála napjáig sem tudta meg, hogy az áttörés és a visszavonulás idején megmaradt bajtársaival mi lett. Soha nem hallott egyikről sem többé.
Nos, ilyen az exatlon, amibe a történelem nevezi az embert. Megérthetjük-e valaha, mekkora terhet bír el egy nemzedék?

Akkor én mindezt nagyon szerettem volna elmondani ott a vonaton annak a fiatal párnak, akik azóta talán boldog házasok, és a gyermekeiket nevelik. Bár, így utólag talán jobb, hogy nem tettem. Hiszen az ő gondjuk már más. Nem ölniük,
hanem élniük kell. Igaz, a maga módján harc mind a kettő…

Én pedig kimondhatatlanul hálás vagyok nekik, hogy sok évtizeddel később, olyan fiatalként, akik előtt még ott áll az egész élet, gondoltak ezekre a bűnösen elveszejtett emberekre. Hiszen ők is a mieink: kell, hogy otthont találjanak a szívünkben. Mindannyian megérdemlik.

(A cikk részben a szerző Halálkanyar című könyvében írtakon alapul.)

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

A Don-kanyar álmítoszai

ĀÉn a szeptemberi háborúbefejezést csak egy szép álomnak gondolom, amit vagy kimondott Kállay, vagy nem, de bennünk élt! A világpolitikában nem voltunk annyira járatosak, hogy ezt a lehetetlen álmot ne higgyük el! – emlékezett vissza kecskeméti búcsúztat

A doni hadsereg hazatérése

ĀHodula József tartalékos hadnagy jelentette, hogy a 980 fővel elvonult 3/II. zászlóalj maradványaival, 72 fővel megérkezett – írta Polgár Sándor tartalékos hadnagy