Történelem

Húsvéti krízis 1921-ben

A kormányzó felhívta az uralkodó figyelmét, hogy visszatérése az ország csehszlovák–román–délszláv megszállásához, mi több, a Magyar Királyság végéhez fog vezetni

A Horthy-korszak egyik legsúlyosabb belpolitikai válságára került sor 1921 tavaszán, amikor IV. Károly király visszatért svájci száműzetéséből. Mivel a főbb események húsvét körül történtek, a korabeli sajtó megnevezése nyomán a király visszatérési kísérlete húsvéti királypuccsként híresült el.

Húsvéti krízis 1921-ben
Az utolsó magyar király, IV. Károly a hatalom átadását kérte a kormányzótól
Fotó: AFP

1918 novemberében néhány nap leforgása alatt a császár és király mindkét trónjáról le kellett hogy mondjon. E dokumentumokat azonban szándékoltan úgy fogalmazták meg, hogy az aktus inkább csak az uralkodói jogok felfüggesztését jelentette. IV. Károly pedig a magyar királyi jogkörét érintő eckartsaui nyilatkozatában a nép döntésére bízta az államforma megválasztását.

Jól tudjuk, az élet másképp alakult: a népköztársaság 1918-as kikiáltása, majd a proletárdiktatúra proklamálása is egy legfeljebb néhány ezer fős budapesti politikai csoport akaratát tükrözte, nem pedig a nép felhatalmazásán alapult.

Az Osztrák–Magyar Monarchiát jogilag is megszüntető saint-germaini és trianoni békediktátumok nem szabályozták a két megcsonkított utódállam államformáját, így az uralkodó detronizált helyzetét sem. Ráadásul a kommün összeomlását követően a Horthy Miklós nevével fémjelzett ellenforradalmi rendszer a gyűlölt népköztársasági államformát is elvetette. A vezető politikusok közül olyan jelentős személyek számítottak hűen királypártinak mint ifj. Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Sigray Antal grófok, Beniczky Ödön, Rakovszky István.

Magyarországon az 1920. évi I. törvénycikk kimondta, hogy a királyi hatalom gyakorlása 1918. november 13-án megszűnt, egyben lefektette a kormányzói jogkör alapjait. Horthy Miklós fővezért 1920. március 1-jén a magyar nemzetgyűlés kormányzóvá választotta. Ezt a szabályozást hangsúlyozottan ideiglenesnek tekintették, és a hazai legitimisták lényegében emiatt fogadták el a rendezést. Horthy és Károly király között rendszeres levelezés folyt 1919–21 folyamán. A kormányzó politizálását a király jól értékelte, sőt azokban a restauráció egyik biztosítékát is látta.

Horthy Miklósnak nem kellett a hercegi cím, sem a  katonai nagykereszt
Horthy Miklósnak nem kellett a hercegi cím, sem a katonai nagykereszt
Fotó: AFP

Horthy javára írható, hogy nem hitegette hamis illúziókkal az egykori Legfelsőbb Hadurat, mindig hangsúlyozta, hogy a restauráció pillanatnyilag nem aktuális, ám azt a külpolitikai helyzet kedvezőbbé válásával nem zárta ki – ez a pozitív változás azonban Trianon után sem következett be.

Mindennek következtében a magyar politikai elitben bombaként robbant a hír, hogy IV. Károly március 26-án este Szombathelyre érkezett. Az uralkodó – inkognitóban – az utat vonattal tette meg Bécsig, majd személygépkocsival jutott el a vasi megyeszékhelyig. Visszaérkezéséről a király a legitimistákat sem értesítette, ráadásul inkognitóban Ausztrián is keresztül kellett utaznia, hogy két és fél év elteltével ismét magyar földre léphessen.

Teleki Pál gróf miniszterelnök, aki éppen a vármegyében tartózkodott, találkozott az uralkodóval, és – a külpolitikai helyzetre tekintettel – kérte, hogy azonnal térjen vissza Svájcba. A király azonban – Teleki nyilatkozata ellenére – teljesen biztos volt abban, hogy Horthy át fogja adni a főhatalmat. A környezetében lévő legitimista politikusokat ezért arról faggatta, megfelelő jutalom lesz-e Horthynak, ha hercegi címmel (valamint az otrantói és szegedi nemesi előnévvel) felruházza, valamint a Habsburg Birodalom legnagyobb katonai kitüntetését, a katonai Mária Terézia-rend nagykeresztjét átadja számára.

Ezen előkészületek után, húsvét vasárnap délelőtt a király gépkocsin Budapestre utazott, ahol a budai Várban szárnysegédei bejelentették a kormányzónál. Néhány burleszkbe illő jelenet után végül sor került Károly és Horthy mintegy kétórás találkozójára. A kormányzó emlékirataiban leírta, hogy a király a hatalom átadását kérte tőle a korábban már említett jutalmak mellett. E ponton érdemes megjegyeznünk, hogy Károly egyből a legmagasabb főnemesi rangba emelte volna a baronátussal sem rendelkező Horthyt. Természetesen 1921-ben ezen aktusnak jóval kisebb súlya volt, mint például 1917-ben lett volna.

Horthy elutasította Károly ajánlatát, és a restauráció külpolitikai következményeit hangoztatta. A kormányzó igen kínos helyzetbe került – ezen a ponton érdemes idéznünk abból az esküből, amit Horthy is letett az uralkodó trónra lépésekor 1916 novemberében: „Mi ünnepélyesen esküszünk a mindenható Istenre, hogy Őfelsége, legfelsőbb fejedelmünk és urunk, Károly (…), Magyarország apostoli királya és hazánk szentesített törvényei iránt hűséggel és hódolattal viseltetünk. Esküszünk, hogy Őfelségének (…) rendeleteit és parancsait minden szolgálatban teljesítjük.”

És ha mindez még nem lett volna elég, Horthy lényegében Károlynak köszönhette azt a befolyást, amely kormányzóvá választásához vezetett. A király léptette elő előbb ellentengernaggyá, egyben az osztrák–magyar flotta parancsnokává, majd a háború legvégén altengernaggyá. Horthy e magas beosztása révén válhatott az ellenforradalmi erők vezérévé, ezzel a ténnyel pedig tisztában volt az admirális.

A kormányzó felhívta a király figyelmét arra, hogy visszatérése az ország csehszlovák–román–délszláv megszállásához, mi több, a Magyar Királyság végéhez fog vezetni. Horthy érvei végül eredményt értek, mivel a tárgyalást követően Károly visszatért Szombathelyre, de egészen április 5-ig nem hagyta el az ország területét.

A kormányzó álláspontját már húsvéthétfőn visszaigazolta egy olasz–román dekrétum, amely Magyarországgal szembeni casus belliként nevezte meg azt a helyzetet, ha a Habsburg-ház valamely tagja elfoglalja a magyar trónt. Másnap Belgrád is csatlakozott ehhez a követeléshez, majd 30-án a csehszlovákok küldtek ultimátumot, amely Károly azonnali távozását követelve háborút helyezett kilátásba.

A három utódállam reakciója, bár némileg talán túlzónak tűnik, mégsem volt megalapozatlan: a későbbi kisantant államok joggal tarthattak az Osztrák–Magyar Monarchia alapkövét jelentő dinasztikus elv érvényesülésétől és megerősödésétől, amely ezen újonnan összetákolt álnemzetállamok halálához vezethetett.

Károly távozásakor a következőket fogalmazta meg: „Visszatértem Magyarország áldott földjére, mert távol szeretett hazámtól, melyhez feloldhatatlan szent eskü és vérem szava köt, minden perc szenvedés rám nézve. Visszatértem, mert szentül meg vagyok győződve arról, hogy ezen súlyosan megpróbált ország csakis törvényes koronás király vezetése alatt tudja visszaszerezni teljes belső nyugalmát és azon törvényes rendet, mely feltétele hazánk újbóli felvirágzásának.” Ezzel együtt Károly azt is kérte, hogy a nemzet támogassa Horthyt, aki „a nemzetgyűlés bizalma alapján jelenleg az államfő nehéz és súlyos felelősséggel való tisztét betölti”.

Károly – mi már tudjuk, hogy első – visszatérési kísérlete Teleki Pál miniszterelnök kormányának bukásához vezetett, és a kialakuló hatalmi vákuumban ekkor alakul meg Bethlen István gróf kormánya, amely a későbbiekben az egész Horthy-korszak legjobb kabinetjének bizonyult. A király akciójának hatására felgyorsultak a csehszlovák–román–délszláv tárgyalások is, amelyek a kisantant létrejöttét eredményezték.

Az a tény, hogy Horthy 1921 tavaszán reálpolitikusként cselekedett, továbbá nem mondott le e kiélezett helyzetben kormányzói hatalmáról, ráébresztette a hazai legitimistákat, hogy csak jóval szervezettebb és katonai erővel támogatott módon térhet vissza a király trónjára. Ezek a tapasztalatok majd fél évvel később az uralkodó második visszatérési kísérletében összegződtek.

Milyen tanulságokat vonhatunk le az ekkori eseményekből száz év távlatából? A legfontosabb, hogy Horthy joggal hivatkozhatott arra, ha Károly visszatér, az egész ország megsemmisülhet. Mindazonáltal tény: a nyugati demokráciák, valamint az általuk térségünkben kreált államok 1921 tavaszán jobban féltek a magyar királytól, mint a világháború folyamán, amikor egy csaknem hárommillió főt számláló haderő állt az uralkodó rendelkezésére. Ebben az értelemben Károly első kudarca a történelmi Magyarország bukásának szomorú mementójává alakult.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Kapcsolódó írásaink

Honvédő páncélosok

ĀHetvenöt esztendővel ezelőtt, 1944 szep­temberében már elérte a Magyar Királyság keleti részét a „gépesített tatárjárás”.

Fekete március

ĀA román nemzeti paranoia térnyerése. Az erdélyi magyarokban – akkor és ott – visszavonhatatlanul elveszteka demokratikus és toleráns román állammal szembeni illúziók

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom