Károlyi Mihály – meg nem értett próféta vagy utolsó hazaáruló?

De mi volt ezen jóslat politikai háttere? 1910-ben földcsuszamlás­szerű győzelmet aratott a Nemzeti Munkapárt. Ezt a formációt Tisza István szervezte meg a személyéhez hű valamikori szabadelvűek bázisán. Ferenc József tartott attól a kibékíthetetlen ellentéttől, amely Tisza és a trónörökös között uralkodott, valamint hogy meg fogja ismételni 1904–1905-ben elkövetett hibáit. Tisza így képviselőházi elnökként törhette le kíméletlenül az obstrukciót, fogadtatta el a véderőről és a rendkívüli állapotról szóló törvényeket. A szociáldemokrata befolyás alatt álló tömegek Tisza „militarizmusa” ellen is tüntettek a vérvörös csütörtökön.

Bár a törvényhozási gyeplőt Tisza István fogta, a kormányzati felelősséget több korábbi kormány kiváló pénzügyminisztere, Lukács László vitte. A miniszterelnök azonban az 1910-es választási pénzek kapcsán panamaügybe keveredett, majd Désy Zoltán függetlenségi képviselővel szembeni rágalmazási perét is elvesztette: az alperest ténybeli bizonyítás hiánya miatt felmentették. Lukács és kormánya benyújtotta lemondását, ami után az ellenzék morális értelemben bukott kormányról beszélt. Ferenc József azonban úgy döntött, itt az idő az „erős kéz” politikájára, és újra Tisza Istvánt bízta meg a kormányalakítással.

Az ország végletesen kettészakadt, és az ellenzéken belül egy sajátos átpolarizálódás is végbement. Károlyi Mihály, aki még a parlamenti obstrukció letörése kapcsán „jobb, ha nem ismerjük egymást” felkiáltással provokált ki párbajt Tiszától, felfelé tört. Nem utolsósorban azért, mert az általa vezetett erők kiáltották legerősebb hangon az „oktroj”-t, a diktatúrázás korabeli jelszavát. Ráadásul Károlyiék egyre inkább azokhoz a szűk választójog miatt országgyűlésen kívül rekedt politikai erőkhöz (a szociáldemokratákhoz, illetve radikális polgáriakhoz) kezdtek közeledni, amelyet a magyarországi hazafias közvélemény nemzetietlen internacionalistaként kárhoztatott.

A korabeli politikai élet méltatlanul elfeledett vonatkozása annak egyházpolitikai szála. A Francia Köztársaság 1898 és 1905 között radikális szeparációt hajtott végre. Magyarország Apponyi Albert kultuszminisztersége idején, 1907-ben számos francia(országi) illetőségű szerzetest és apácát fogadott be. Miközben pedig 1903-tól a francia Grand Orient Páholy – alapve­tően németellenes célzattal – kiadta a „klerikalizmus = nacionalizmus, szeparáció = progresszió” jelszót, Magyarországon éppen az 1898 és 1912 közötti időben növekedtek sokszorosára az állam egyházi vonatkozású oktatás- és személyügyi kiadásai.

Jászi Oszkár 1901-től külsőleg csupán a szerkesztői–tudománydisszeminálói tevékenységnek szentelte magát. Valójában a francia rítust követő radikális szabadkőművesként egyre inkább forradalomcsináló szeretett volna lenni. Az egyházak kérdésével ő csínján bánt. Csupán a „megalkuvó” páholytagokat szidalmazta, akik nem szentelik kellő intenzitással magukat a forradalom ügyének, és könnyen megvesztegethetők egy-egy állami bankettmeghívással vagy kinevezéssel.

A radikális szeparáció követelését ennek nyomán a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és egy marginális alakulat, a Köztársasági Párt vette föl programjába. Utóbbit az akkor már erre is lehetőséget adó jogszabályok alapján királyságellenesség címen be is tiltották. A katolikusok ekkor már a Regnum Marianum visszaépítésén dolgoztak, de a radikális szeparáció követelése rendkívül népszerűtlenné vált protestáns körökben is.

Most kellene nekik egy szélsőség hívéül szegődniük, amikor 130 év küzdelem után végre megnyerték a jozefinizmus egyetlen pozitívumát, az állami ellátást? Nem véletlen, hogy az akkor éppen szociáldemokrata (!) Szabó Dezső a Nyugat hasábjain kibontakozó protestantizmusvita alaphangját azon „felütéssel” adta meg, hogy a korábbi élharcosság után a protestantizmus az utóbbi időkben a konzervativizmus sunyi szövetségesévé alacsonyodott.

A dualista rendszerben a közös kül- és hadügy fedezésére szolgáló költségek, illetve az ezt illető államközi megosztási arány (az úgynevezett kvóták) meghatározására első renden a delegációk intézménye szolgált. Ilyen delegációs tárgyalások során adott hangot Károlyi általános békevágyának, miközben kárhoztatta a megemelt összegű és jelentős részben hitelből finanszírozott közös költségvetést is.

Az ellenzéki vezér beszédével csak az volt a baj, hogy ekkor már lezajlottak a Monarchia számára kedvezőtlen hatalmi változásokat hozó Balkán-háborúk, és egész Európa a háborús készülődés lázában égett. Közben a közvélemény folyamatosan értesült Károlyi nemzetközi akcióiról, párizsi és amerikai útjairól, szentpétervári kapcsolatfelvételi kísérletéről, amelyek mindenképpen kívül estek a kettős (központi) szövetségi rendszeren. Maga Károlyi azonban devalválta a nyilvánosságnak szánt békepárti megnyilatkozásait.

Még 1914 elején szűk körben elismerte, hogy azért nem érdekük a háború kirobbanása, mert az valószínűleg gyors német (!) győzelmet eredményezne. Valójában tehát Károlyi csak a „Tiszának mindenképpen ártani” elven támadta a magyar kormánypolitikát, miközben maga is annak helyességéről (!) volt meg­győződve. Nem véletlenül sikerült Károlyinak már 1914-ben kialakítania magáról a francia döntéshozók előtt is azt a képet, hogy egy „kétkulacsos magyar nacionalista”, akinek franciabarátsága nem őszinte.

A Károlyi-féle vonalvezetés a kormánypártiakat is aktivizálta. A Tisza-hívek emlékezetében élénken élt még a koalíciós időszak vergődése, belső pártvillongások által súlyosbított vesszőfutása, hatévnyi elvesztegetett ideje. A kormánypárti publicisztika emlékeztetett arra is, hogy 1910-ben tendenciózus híresztelések nehezítették meg a Monarchia párizsi pénzpiacokon történő kötvénykihelyezési akció­ját.

Akkor azzal riogattak, hogy a francia pénz egy csődközelben lévő Monarchiát mentene meg, valamint hogy olyan hadiipari befektetésekről lenne szó, amelyek által a Monarchia a hármas antant hadi fölényét ellensúlyozná. A kispolgári meghatározottságú francia közvélemény erősen sovén (revansista) és ekkor már „pánszláv” szimpátiá­val átitatott volt. A dualizmus föderalizálását Tisza azért tekintette „lopakodó pánszlávizmus”-nak, mivel ez a Ferenc Ferdinánd által is hőn áhított átszervezési típus óhatatlanul polarizálta és magasabb szintre emelte volna a Monarchiában uralkodó nemzeti(ségi) ellentéteket. Ez a helyzet pedig az egész térséget kiszolgáltatottá tette volna a cári Oroszország behatolásával szemben.

Ilyen körülmények között a Tisza-párti sajtó Károlyi akcióit azon puccsista balkáni bojárokéhoz hasonlította, akik külföldi segítségért kilincselnek. Három város, Debrecen, Hódmezővásárhely és Arad országos adósságot kívánt törleszteni azzal, hogy a miniszterelnöknek díszpolgári címet adományozott. Az 1913. november 26-i átadó ünnepségen elhangzott a „[Károlyi gróf] Hazaáruló!” felkiál­tás is. Tisza ezt mérséklendő, ellenfelét igazi hazafias gondolkodású embernek nevezte, akit azonban elsősorban szűk körű pártérdekek vezetnek. Ennek nyomán az ellenzéki vezér, olyan politikai-közgazdasági analfabétává lett, akinek tudatlansága a közkárokozás veszélyét hordozza magában.

Bár az ellenzéki közvélemény súlyos sértésről beszélt, valójában maga provokálta tovább Tiszát. Jászi már 1910-ben célul tűzte ki a nemzetiségi kérdés „tudományos alapú vizsgálatát”. A koalíciós idők Lex Apponyija (1907) ugyanis szükségtelen módon felhergelte a hazai nemzetiségi közvéleményt is. Maga Tisza is úgy vélte, hogy a nemzetiségi politikában tűzoltás­szerű beavatkozásra van szükség.

A szerbeket már reménytelen esetnek, a szlovákokat, ruszinokat, a svábokat ellenben túlnyomó részben államhű elemeknek tartotta. Célul tűzte tehát ki, hogy megtörje a nemzetközi közvéleményben egyre inkább eluralkodó képet, miszerint a magyarsággal szemben egy egységesen magyarellenes nemzetiségi front állna szemben.

A miniszterelnök azáltal igyekezett rést ütni a pajzson, hogy kiegyezésre törekedett az öntudatos, de talán még kompromisszumkész szász és román vezető személyiségekkel (politikusokkal, egyházi vezetőkkel). A szászokat evangélikus egyházi iskolahálózatuk számára biztosított fokozott államsegély-kiutalásokkal meglepően könnyen le lehetett szerelni, de a románok – valószínűleg bukaresti instrukciók alapján – a „mindig csak annyit követelni, amennyiről éppen tudni lehet, hogy Tisza már nem fogja teljesíteni” elv alapján elodázó-halogató taktikába kezdtek.

A románok rossz­hiszeműségére Bethlen István igyekezett Tisza figyelmét felhívni, a kormánypárti közvélemény pedig árulásként érzékelte, hogy a miniszterelnöki tárgyalássorozat közben bizonyos törvényhatóságokban a függetlenségi politikusok folyamatosan együtt demonstráltak a nemzetiségiekkel.

Nem véletlen, hogy még az ekkor Károlyi oldalán álló Apponyi Albert is alkotmányellenes eszközök használatára figyelmeztette politikustársát, az elkötelezetten károlyista Juhász-Nagy Sándor pedig az érdekkeresés titkos útjairól beszélt, amelyekért azonban ő elsősorban a Károlyira rossz hatást gyakorló szociáldemokratákat és radikális polgáriakat tette felelőssé. Talán közelebb jutunk az igazsághoz, ha ezen értékelések mellé odatesszük Szilády Áronét is.

Az elkötelezetten Tisza-párti, öreg kiskunhalasi református lelkész az ellenzéki vezért hitvány és becstelen embernek nevezte, akit a mindent odadobni képes dicsőségvágy, esztelenség és erőtlenség jellemez. Ez az őrültség nem észbeli, hanem felfogásbeli hiány, ami meg sem tudja fontolni, mit jelent felelőtlenül parazsat, gyújtószikrákat szórni a magyarságot egyre inkább körülfonó, fojtogató nemzetközi és nemzetiségi viszonyok között.

Természetesen nem hallgathatjuk el, hogy a sorsdöntő eseménynél Tisza és nem Károlyi bizonyult gyengének és naivnak. Túl könnyen elfogadta, hogy a németek minden körülmények között garantálni tudják Románia semleges státusát. Tisza ugyanis magyar miniszterelnökként ezt a konstellációt tekintette a háború „conditio sine qua non”-jának.

Az mindenesetre egyértelműen megállapítható, hogy Tisza és Károlyi 1913–14-es politikai párviadalában előbbi nyílt sisakkal, utóbbi mindenféle alattomos, szavakkal inkább elleplezett mint megvilágított megfontolásokkal játszott. Ez az amoralitás pedig nem sok jóval kecsegtetett a magyar történelem későbbi válságos időszakaira nézve sem.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa