Történelem

Sztálin halálának következményei

1953. március 5-én meghalt Sztálin, a Szovjet Kommunista Párt főtitkára. Ezután a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa nemzeti gyászt rendelt el, így a március 7-i temetéséig elmaradtak a színházak, mozik előadásai és a sportrendezvények is. Az országgyűlés pedig másnap, március 8-án 12 órakor gyászülést tartott. Emellett az ország lakossága – kötelező jelleggel a munkahelyeken és az iskolákban – szintén a generalisszimuszra emlékezett. De milyen változásokat jelentett a diktátor halála? Lazultak-e a diktatúra bilincsei Magyarországon? 

Sztálin halálának következményei
„Rákosi Mátyást más vezetőkkel együtt a Szovjetunióba rendelték, ahol hibái beismerésére késztették és leváltották a Minisztertanács éléről”
Fotó: MH

A Szovjetunióban Berija, a szovjet titkosszolgálatok addigi vezetője lett Sztálin utóda, aki elkezdte átszervezni a titkosrendőrséget, megszüntette a zsidó orvosok utáni nyomozást és a tervezett koncepciós per előkészületeit, s néhány Gulág tábor építését is leállította. Továbbá március 27-én amnesztiát hirdetett ki, ami a 18 év alattiakra, a kisgyerekes anyákra és az 5 év alatti büntetésre ítéltekre vonatkozott. Mindezek eredményeként kb. 1 millió ember nyerte vissza szabadságát. S bár Beriját néhány hónap múlva letartóztatták, majd elítélése után kivégezték, a terror enyhítését szolgáló intézkedéseinek megvalósítását a hatalomban őt követő Hruscsov is tovább folytatta.  

A Szovjetunióhoz hasonlóan Magyarországon is lettek politikai következményei Sztálin halálának. Rákosi Mátyást más vezetőkkel együtt a Szovjetunióba rendelték, ahol hibái beismerésére késztették és leváltották a Minisztertanács éléről, bár ő maradt a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára. Helyette Nagy Imrét nevezték ki, aki július 4-én ismertette a diktatúra szorításán lazító kormányprogramot. Ebben a szovjet példát követve amnesztiát hirdetett, bejelentette a nehézipar erőltetett fejlesztésének és az erőszakos téeszesítésnek a leállítását, valamint feloldotta a kitelepítéseket és megszüntette az internálásokat. 

Az Esti Budapest 1953. március 6-i számának borítója
Az Esti Budapest 1953. március 6-i számának borítója
Fotó: MH

Az országgyűlés ülésén az internálótáborok tekintetében elmondta, hogy a kormány „megszünteti az internálás intézményét, az internáló táborokat pedig feloszlatja.” A kitelepítetteket is külön sorra vette, s arról határozott, hogy: „Rendezni kívánja a kormány a kitelepítettek helyzetét is, lehetővé téve számukra, hogy az összes állampolgárokra kötelező jogszabályok figyelembevételével választhassák meg letelepedési helyüket.” Továbbá rendelkezett a bányatáborok és a börtönök lakóiról is: „a megbocsátás szellemében, a megnyugvás és jogos sérelmek gyökeres orvoslása érdekében, a kormány törvényjavaslatot terjeszt az országgyűlés elé, amelynek alapján szabadon kell bocsátani mindazokat, akiknek bűne nem olyan súlyos, hogy szabadlábra helyezésük az állam biztonságát, vagy a közbiztonságot veszélyeztetheti.”

Nagy Imre bejelentését az 1953. július 26-án közzé tett minisztertanácsi határozat pontosította, amely október 31-i határidővel előírta az internálótáborok és a kitelepítések megszüntetését. Így bezárták a kistarcsai, recski, tiszalöki, kazincbarcikai, sajóbábonyi, bernátkúti, táborokat, viszont ez nem jelentette minden internált szabadon bocsátását. Az 5.075 fő közül 659-en nem szabadulhattak, hanem bíróság elé kerültek, ahol immár törvényesen is elítélték őket. Rájuk, a volt internáltak 13%-ára további börtönben vagy bányatáborban letöltendő évek vártak. 

A kitelepítettek helyzete sem megnyugtató módon rendeződött, hiszen annak ellenére, hogy Árkust, Borsóst, Borzas Mihályhalmát, Elepet, Ebest, Erzsébettanyát, Kónyát, Kócspusztát, Kormópusztát, Lászlómajort, Lenintanyát és Tedejt felszámolták és a családok elhagyhatták a nekik kirendelt kényszerlakhelyüket, sokan nem térhettek vissza eredeti lakhelyükre, főleg a határ menti falvakba és a nagyobb városokba, így Budapestre sem. Arról pedig egyáltalán nem volt szó, hogy a kitelepítés révén majdnem teljesen nincstelenné vált családok visszakapják eredeti otthonaikat vagy törvénytelenül elvett ingó és ingatlanvagyonukért cserébe kárpótlást fizet nekik az állam. 

Az elítéltek szabadon bocsátásának részletes feltételeit az 1953. évi 11. számú törvényerejű rendelet szabályozta. Ebből egyértelműen kiderült, hogy az amnesztia nem teljeskörű, s a politikai okokból elítéltekre csak abban az esetben vonatkozik, ha büntetésük nem haladja meg a 2 évet. Ha ennél hosszabb időre ítélték őket vagy háborús, népellenes bűntett, szervezkedés, hűtlenség, tiltott határátlépés miatt álltak bíróság előtt, akkor nem vonatkozott rájuk. 

Nagy Imre (k) a szovjet példát követve amnesztiát hirdetett
Nagy Imre (k) a szovjet példát követve amnesztiát hirdetett
Fotó: MH

A köztörvényes vagy annak minősített cselekmények esetében viszont néhány kivételtől eltekintve a többiek büntetésének egyharmadát elengedték, így 13.820-an szabadultak az amnesztiának köszönhetően. Továbbá jelentős volt azok köre – 21.181 fő –, akiknek a pénzbüntetését törölték, valamint azok száma is – 640.534 fő –, akik ellen eddig kihágási eljárás zajlott. Így az amnesztia – bár több mint hétszázezer embert érintett – mégsem eredményezte a politikai okokból történő elítélések korszakának végét. Viszont hatására átalakult a táborvilág, ezután már csak elítélteket foglalkoztató táborok működtek Magyarországon.  

Az amnesztia és az egyéb intézkedések célja azonban csak a diktatúra embertelenségeinek enyhítése volt, nem akarták azt megváltoztatni. A cél továbbra is a kommunizmus, illetve a szocializmus kiépítése volt, nem a demokrácia. 

(A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos munkatársa)

Kapcsolódó írásaink