Történelem
Nem 1947. február 25-én kezdődött…
Ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja – Hetvennégy éve ezen a napon hurcolták el a szovjet hatóságok Kovács Béla hajdani kisgazdapárti főtitkárt
A szovjet hadsereg továbbra sem hagyta el hazánkat, miközben az aláírt dokumentum szerint pusztán az Ausztriában állomásozó katonaságuk biztosítása, a hadtápvonalak fenntartása miatt maradtak Magyarországon. Valójában ezzel továbbra is garantálták a Magyar Kommunista Párt számára a hatalmat. Sőt az amúgy már szinte a politikai partvonalra szorított Kovács esete, a békeszerződés aláírását követő kiradírozása a magyar politikai életből igazolta, hogy valóban Nagy Ferenc kormányfő az igazi célpont.
Hiszen a kisgazdapárt főtitkárától egyenes út vezethetett a kisgazda miniszterelnökig. Némi vargabetűt azért az Államvédelmi Osztály (ÁVO) és a szovjet titkosszolgálat rákarcolt a tervekre, amikor 1947. május végén letartóztatták, majd megkínozták Nagy személyi titkárát, Kapócs Ferencet. Érdekes és talán ezúttal megengedhető adalék, hogy az ifjú Göncz Árpád, aki Kovács személyi titkáraként dolgozott 1947-ben, valamiért nem jutott ugyanerre a sorsra.
Mindenesetre a kisgazdapárt eltüntetése jól megtervezett színjáték alapján zajlott. Pár héttel a párizsi békeszerződés aláírása előtt tartóztatták le – a Magyar Testvéri Közösség ügyébe belekevert – Jaczkó Pál kisgazdapárti képviselőt. Ő is jó kapcsolatokat ápolt Nagy Ferenccel. Saláta Kálmán, aki a miniszterelnök belső munkatársaként dolgozott, nem kért az ÁVO kihallgatásából. Egy nappal Kovács Béla letartóztatása után már Csehszlovákiában volt, majd onnan továbbmenekült Nyugatra.
Elsőre úgy tűnhet, hogy a kommunisták vezette politikai rendőrség nem véletlenül a párizsi békeszerződés aláírásához közeledve lépett akcióba. Nem ez vezetett idáig. Valójában már 1946 nyarán megkezdődtek a lehallgatások, az első letartóztatásokra 1946 decemberében került sor. Eközben pontosan tudták mire vár – hiába – Nagy Ferenc.
Perrel, illetve perekkel üzenték neki is: ne is reménykedjen senki abban, hogy a szovjetek nem támogatják tovább a magyar kommunisták hatalmi törekvéseit. Moszkva véletlenül sem megy sehová, sőt maradnia kell, hiszen Magyarországon nem múlt el a „fasizmus veszélye”. Szükség van a szovjetek további jelenlétére.
Jaczkó Pált nem akasztották fel, Saláta Kálmán is „megúszta”, Nagy Ferencet végül emigrációba kényszerítették. De nem volt mindenki ilyen „szerencsés”. Akadtak szeretteik, rokonaik, akiken keresztül további, teljesen felesleges fájdalmat okozhattak.
Bár Saláta Kálmán elmenekült, testvére, Saláta Gyula nem tudott megszökni az ÁVO elől. Pontosan egy hónappal testvére emigrációja után kihallgatásra idézték, és letartóztatták. Jellemző, hogy a családja a munkahelyén érdeklődött hollétéről. Nyilván sejtették, mi történt. Talán titkon reménykedtek abban, hogy ő is inkább külföldre menekült.
Ezúttal nem ez történt. A Földbirtokrendezés Pénzügyi Lebonyolításáért Alakult Szövetkezet a család érdeklődésének köszönhetően levelet írt az ÁVO-nak. Az irományban „kedvesen” megjegyezték, hogy munkatársuk után azért kutatnak, hogy letartóztatása esetén fegyelmi eljárást kezdeményezhessenek ellene. Nyilván ezt el is várták volna tőlük az új rend apostolai. Saláta Gyulát ugyanis belekeverték egy másik, Jaczkót érintő bírósági ügybe.
Jaczkó Pálnak is volt testvére. Az ekkor már elítélt kisgazdapárti politikus testvérét, Jaczkó Iván patikust és társát, Vizy Károlyt statáriális eljárást követően a Budapesti Gyűjtőfogház udvarán akasztották fel 1947. november 17-én. Bizonyítottnak találták, hogy Jaczkó Iván és csoportja kommunistaellenes terrorszervezetet alapított. Kitalációjuk alapján Jaczkó Iván folytatni kívánta a Magyar Testvéri Közösség szervezkedését.
A per dokumentumai szerint „mérgezett” leveleket és bombákat gyártott. Egy bombával levegőbe akarták röpíteni a városházát. Feltehetőleg az ÁVO találta ki az egészet, némi pénzzel és pszichológiával kreáltak egy sosem volt „amerikaiak által fizetett csoportot”, a többit pedig hozzáköltötték a kihallgatások során. Saláta Gyula az 1956-os forradalom leverése után – testvéréhez hasonlóan – Nyugatra távozott. Jaczkó Iván feleségét, Jaczkó Pál sógornőjét internálták, férje kivégzése után még évekig rendőrségi felügyelet alatt ellenőriztek minden lépését.
Nagyon kevéssé számított, hogy az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokat 57 százalékos eredménnyel megnyerte a Független Kisgazdapárt. A megszállt országban nem a magyar választók akarata, hanem a szovjetek meghatározó irányításával működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság ukázai mögött felsejlő moszkvai akarat volt a meghatározó. A választás eredményét a kommunista vezetés, főként Rákosi Mátyás személyes kudarcként élhette meg, ráadásul nem kaphatott fényes osztályzatot sem a történteket felügyelő szovjet kommunistáktól.
Az arcvesztése ellenére örömmel nyugtázhatta, hogy mindezek nem befolyásolták érdemben a küzdelem kimenetelét. A Belügyminisztérium a kényszerűen megalakított koalíciós kormányban pártja ölébe hullt. Ugyan egy rövid ideig a – szintén moszkovita – politikai és nem ideológiai ellenlábasának számító Nagy Imrét volt kénytelen eltűrni a minisztérium vezetőjeként. Miközben Moszkva mindkettőjüket a kezében tartotta. A korszak későbbi időszakában, a sokszor oly meghatározónak tűnő, egymás ellen folytatott csatáik pusztán a Szovjet Kommunista Párt marionettjátékai közé tartoztak. Bábuként, zsinóron rángatva lépkedhettek.
A „bábjátékosok” személyén és akaratán múlt, ki került fölénybe. Madzagjaikon néha lazítottak, néha szorítottak. Nagy Imre a végsőkig bízva a moszkvai vezetésben, alkalmanként azért túlfeszítette a kötelékeit. Sokszor követni is nehéz lehetett, mi miért történik. A bábok tulajdonosai kényük és kedvük szerint játszottak. Az ebből következő fatális következményekkel sem mindig törődtek.
Visszatekintve ezek az események csak a következményei voltak a második világháború alatt és közvetlenül utána lassacskán kialakított új világrend tartóoszlopainak. A nulladik év, az új időszámítás ebből a szempontból nem elsősorban a Jaltában található órákon kezdett el ketyegni, hanem sokkal inkább a teheráni értekezleten.
Az 1943. november 28. és december 1. közötti, a „második front” megnyitásáról szóló döntés Magyarország számára a szovjet csapatok érkezését jelentette. A Vörös Hadsereg nyomában érkezett meg a kommunizmus is, amelynek magyarországi követői oly szorgosan munkálkodtak a demokratikus erők ellen.
Varga Béla mint a Nemzetgyűlés elnöke, egy nappal Kovács Béla elrablása után, 1947. február 26-án, 11 órakor a Tisztelt Ház ülésének megnyitása előtt „közismert tényként” közölte Nagy Ferenc kormányával és a képviselőkkel Kovács Béla erőszakos eltávolítását a politikai életből. Alig három hónap múlva neki is menekülnie kellett a letartóztatás elől. Feltételezhető, hogy miközben bejelentette azt, amit egy ország már pontosan ismert a napilapokból, már sejtette, mi várhat rá is.
Még különösebb, hogy ezt követően a Szociáldemokrata Párt részéről az a Szélig Imre beszélt a belügyi tárca költségvetésének tárgya kapcsán a Nemzetgyűlésben, aki önálló szociáldemokrata mozgalomban gondolkodott, és ezért 1948-ban Nyugatra kellett menekülnie. Mondandójából érdemes idézni azon részleteket, ahol a szabadság általa elképzelt történelmi tablóját osztotta meg képviselőtársaival.
„A szabadság relatív valami, mert más volt a szabadság az ókori demokráciában: a »rabszolgatartás« demokráciája, más volt a szabadság a gazdasági liberalizmus idején: a kizsákmányolás szabadsága, és más értelmezést ad a mai demokrácia a szabadság fogalmának, mert a szabadság most a népek szabadságát és felemelkedését, a félelemmentes élet szabadságát jelenti, és tagadja a kizsákmányolás szabadságát.” 1948-ban svájci otthonából nyilván már mást gondolt volna a „kizsákmányolásmentes szabadság” gyakorlati kommunista megvalósításáról. Nem vagyok benne biztos, hogy az idézett felszólalása sokszor eszébe jutott.
Az 1947. február 26-i nemzetgyűlési ülést követően a képviselők látszólag már nem törődtek túlságosan Kovács Bélával. A szovjetek direkt beavatkozása egy demokratikusan megválasztott képviselő-testület életébe már szinte természetesnek tűnhetett.
Eközben még nem is említettem a svábok kitelepítését vagy a háború után a Gulag- és Gupvi-táborokba hurcolt magyarokat, akik mindannyian szenvedő alanyai és áldozatai voltak a szovjetek által ellenőrzött „népi demokráciának”. Mindezen események nem 1947. február 25-én kezdődtek, de Kovács Béla eltüntetése idején már nem volt helye a további illúzióknak.
A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa
