Történelem

A magyarság egyházi viszonyai az elszakított Felső-Magyarországon (1918–1938)

A Csehszlovák Nemzeti Tanács 1918. október 28-án kiáltotta ki Prágában a Csehszlovák Köztársaságot.

A magyarság egyházi viszonyai az elszakított Felső-Magyarországon (1918–1938)
Csehszlovákia kikiáltásának emléktáblája a prágai Reprezentációs ház falán
Fotó: Wikipedia

Bár az új államalakulat hivatalosan a széteső Osztrák–Magyar Monarchia cseh koronatartományaiból, illetve szlovákok lakta területeiből, a cseh és a szlovák testvérnépek közös nemzeti államaként alakult meg, Csehszlovákia célba vett „természetes” és „stratégiai” határai a kezdetektől messze túlnyúltak a szigorúan vett etnikailag indokolható igényeken. Az 1920. június 4-én Trianonban aláírt békeszerződés hivatalosan is több mint egymillió magyart juttatott csehszlovák uralom alá.

Ez a szám természetesen viszonylagos, hiszen a csehszlovák hatalom a kezdetektől fogva „magyar erőszak és hamisítás”-ként utasította el az 1910. évi népszámlálás adatait. (Hogy ez mennyire nem így volt, az kitűnik abból, hogy az 1910. évi magyar cenzus külön rovatban vette fel a nemzeti hovatartozást és az anyanyelvet, pontosabban felmérhetővé téve ezáltal a hungarustudat maradványainak, valamint az etnikai hovatartozásnak a kategóriáit.) Az új impérium egy, a végső maradványaiban 900-ra (sic!) megszűnt Nagymorva Birodalomra alapozott, „történelmi” államterületen igényelte magának a „reszlavizáció”, „reszlovakizáció” jogát.

A történelmi Felvidék területén öt római (Nyitra, Besztercebánya, Rozsnyó, Szepeshely, Kassa) és két görögkatolikus püspöki központ (Eperjes, Munkács) feküdt. A ruszin többségű lakossággal rendelkező területeken, önálló egységként újonnan hozták létre az „autonóm” Kárpátalját (Rusinsko vagy Podkarpadská Rus).

A magyar egyházi veszteség mértékét növelte, hogy a hercegprímási címet viselő esztergomi érsekség egyháztartománya olyan mértékben koncentrálódott a Csehszlovákiához csatolt területre, hogy Budapest nélkül teljes mértékben életképtelenné vált volna. A protestánsok a városi dómtemplomhoz kapcsolódó klasszikus püspöki székhellyel nem rendelkeztek. A katolikushoz némiképp hasonló egyházközigazgatási jelleggel itt a felsőbb középiskolához kötött archívum- és gyűléshelyek bírtak. Ilyen értelemben három fontos református központ (Komárom, Losonc, Kassa) került Csehszlovákiához.

Sajátos volt az evangélikusok helyzete. A magyarországi ágostai hitvallás (lutheranizmus) ugyanis hagyományosan német és tót vallásnak számított. Csak a természetes asszimiláció következtében zárkózott melléjük harmadikként az (elsősorban városi, polgári) magyar elem. A városiasodás, a gazdasági és a szellemi élet átstrukturálódása, illetve a „pánszláv izgatás elleni hazafias egyházpolitika” következtében a szlovák evangélikus tömbök – főleg a nyugatabbi, morvaországi részekhez közelebb eső Turóc, Beszterce és Zólyom vármegyék – városai már a 19. században elveszítették országos jelentőségű evangélikus egyházi központ jellegüket.

Ez nem tette kizárttá, sőt éppen hogy elősegítette, hogy a cseh támogatást kereső (pánszláv) szlovák nemzeti mozgalom jelentős részben szlovák evangélikus lelkészi és tanítói befolyás, illetve vezetés alatt álljon. Ennek következtében az új, cseh uralom egyébként meglehetősen kevés helyi reprezentánsa körében népességi arányszámukat messze felülhaladó módon szerepeltek szlovák evangélikusok. Közülük néhányan még a prágai politika felsőbb köreibe is bebocsátást nyertek.

A csehszlovakizmus fő problémája az volt, hogy egy már létrehozott államhoz kellett állami eszközökkel megteremteni a nemzetet. Nem véletlenül szállták meg a még szlová­kiai és kárpátaljai közigazgatást cseh ejtőernyősök, gyakran még a szlovákokat is kiszorítva onnan.

A cseh bizalmatlanságot javarészt az táplálta, hogy még az urbánus struktúrákon belül sem volt egyértelmű a „csehszlovák nemzet” fölénye. Jelentős részben még Prága is német kultúrájú városnak számított ekkor, nem beszélve a morvaországi városokról, hát még a Szudéta-vidékről. Pozsonyban, Késmárkon, Selmecbányán, Kassán az uralkodó elem csak marginálisan volt jelen. Amelyik még őrizte közülük többes identitását, ott magyar–német vegyes kultúra volt. A csehszlovákiai magyarság legfőbb központjává Prága lett (pl. Prágai Magyar Hírlap).

Nem véletlenül: a zsidóságot külön nemzetiséggé nyilvánítva azonnal leválasztották statisztikailag a magyarságról, de a magyarországi numerus claususra adott reakcióként is szinte hívogatták a Károly Egyetem német fakultásaira. Sok más magyar hallgató is idevándorolt, mivel a pozsonyi tudományegyetem, valamint a selmecbányai bányászati akadémia kiűzésével a magyar nyelvű felsőoktatás megszűnt a területen. A magyarság egyetlen felsőoktatási intézményét az a losonci református teológiai akadémia jelentette, amit sokáig szerény adományokból, a tanárok önkizsákmányolásából, Szilassy Béla magánvagyonából és skót egyházi segélyekből tartottak fenn.

Egy virágzó kulturális és politikai élet támaszát a magyar városi polgárság mellett egy széles értelmiségi, valamint birtokosréteg jelenthette volna. Nem véletlen, hogy az állami intézkedések éppen ezeket a rétegeket igyekeztek sújtani. Az államhűségi eskü, az új államnyelvűség, valamint az ezekkel járó állampolgárság-megvonások, kiutasítások már a kezdet kezdetén megtizedelték a valamikori hivatalnokjellegű értelmiséget.

A csehszlovák földreform a valamikori úri osztályt jelentős részben megfosztotta földjeitől, de magyar településeken ezen földek legnagyobb részét nem helybelieknek, hanem légionista telepeseknek osztották ki. Cseh mintára egységes állami közoktatást vezettek be, amely elérte a papi, valamint a tanítói réteg szembefordítását.

Bár törvényesen biztosított volt az anyanyelvi elemi oktatás, a valamikori felekezeti iskolahálózat felszámolásával a tanítók nem voltak többé a felekezeti hitoktatásba bevonhatók. Az így keletkezett hiányok pótlására annak a papi-lelkészi rétegnek kellett vállalkoznia, amelyet – magyarok lévén – püspöki vagy állami segélyeik megvonásával vagy jogszerűtlen visszatartásával is folyamatosan szegényítettek el.

A fentebb vázolt párhuzamos politikai és társadalmi folyamatokat a Vatikán kettős célkitűzések figyelembe vétele mellett követte. Egyrészt számba vette a lelkigondozás biztosításának elsődleges érdekeit, másrészt igyekezett leválasztani a térség katolikus egyházait az 1918-as összeomlás romjain felépülő új államalakulatokról.

Ha a Vatikán a direkt állami beavatkozás jogát 1927-ben még attól a Magyar Királyságtól is megtagadta, amelyik a jogfolytonosság és a királyi főkegyuraság alapján a legmegalapozottabban követelte azt, mennyivel inkább megtagadta a laikus államalakulatként létrejött új Csehszlovákiától.

A Szentszék ellenérzéseit növelte, hogy az új államalakulat két emblematikus vezető személyisége, Tomaš Garrigue Masaryk és Edvard Beneš már a prágai Károly Egyetem cseh fakultásának tanáraként úgy vállalta fel büszkén a cseh történelem huszita hagyományait, hogy antikatolicizmusukat vallástalansággal is párosították. A meghódított területnek tekintett Szlovenszkó és Ruszinszkó összesen hét főpapjából mindössze egy római, illetve egy görögkatolikus püspök maradhatott a helyén, pedig a kiutasított magyar katolikus püspökök egyáltalán nem voltak ellenségei a katolikus szlovák népművelésnek.

Ebben a helyzetben Péter Széke gyorsan megtette a püspöki káptalanok szlovák tagjait apostoli adminisztrátorokká, majd az állandó nunciusi képviselet 1923-as létesítése után azon személyeket, akik ellen a csehszlovák hatalom államhűségi alapon nem emelt (ekkor még inkább látens) kifogást, azokat püspökségbe is kinevezték. Közben Masaryk és Beneš az új csehszlovák lojalitási faktor megerősítése érdekében számos egyházi konfliktust is felvállalt. Támogatták a skizmát.

Ez azt jelentette, hogy disszidens egyházi közösségeket részesítettek állami támogatásban. Ezek részben az osztrák ókatolikusokhoz hasonlóan szerveződő, de a Cirill és Metód-kultuszon felépült anyanyelvi liturgiájú katolikus közösségek, részben az ortodox vallásra áttért görögkatolikusok voltak. Ez már nemcsak a Munkács környéki Ruszinszkóra gyakorolt negatív egyházi hatást, de a vallási kapcsolatokon keresztül az Eperjes környéki görögkatolikusoknak a dualizmus korában lezajlott szlovák nyelvi asszimilációját is támadás alá helyezte.

A szlovák katolikusok elégedetlenségi folyamata Andrej Hlinka pályáján is nyomon követhető. Hlinka 1906/7 táján még szlovák nacionalista alapon a magyar állam ellenségének számított. 1918. május 24-én a Szlovák Néppárt bizalmas értekezletén állítólag kimondta: „A magyarokkal való ezeréves házasság elromlott. El kell válnunk.”

1918 novemberében azonban, óvatos kivárással, még inkább egy Magyarország keretein belül megmaradó autonóm Szlovákia hívének mutatkozott. Az 1924. november 26-i közös szlovák püspöki pásztorlevél – amely keményen elítélt minden keresztényellenes egyesületet, kifejezetten megnevezve az anarchistákat, nihilistákat, szocialistákat, kommunistákat, valamint szabadkőműveseket, és a prágai nuncius kiutasítását vonta maga után – szószékekről történt általános felolvasása után megtartotta 1925-ös híres csehszlovák parlamenti beszédét.

Ebben nem véletlenül állította azt, hogy a Szent István-i Magyarország ezer éve nem rombolt annyit a szlovákság nemzeti tudatán, mint a huszita jellegű Csehszlovákia hét éve. Utóda, Jozef Tiso még 1935–38-ban is folytatott titkos tárgyalásokat a magyar kormányzattal, amely Szlovákia autonóm státusának biztosítása esetén a Magyar Királyságba való visszaintegrálódás lehetőségét is függőben tartotta. Hogy ezen törekvések mellé éppen a Horthy-féle Magyarország nem tudott kellő erőt rendelni, az a történelem más lapjaira tartozik.

A katolikus elitcsere közben a csehszlovák hatalom mindkét korábbi református püspököt eltávolította államterületéről. (A komáromi lelkész Németh Istvánt Kenesére, a kassai Révész Imrét Miskolcra választották meg.) Bár a reformátusokra ezek az intézkedések az akkor még elevenen élő „magyar vallás” jelleg miatt nemzeti szempontból kevésbé hatottak, így is kemény jelzésnek számítottak az egyház felé. Általában elmondható, hogy a prágai kabinet megfegyelmezett egyházakkal igyekezett tárgyalni. A tárgyalások során a magyar katolikus papoknak és egyházközségeknek a szlovák főpapok reverendájába, a magyar reformátusoknak pedig a szlovák evangélikusok palástjába kellett „kapaszkodniuk”.

Közben persze előbbiek gyakran hátra-hátra is rúgtak, például magyar papokat tudatosan szlovák egyházközségekbe helyeztek és fordítva, nem támogatták a második – Kárpátalját is beleértve a harmadik – református egyházkerület állami elismerését stb. A baloldali eszmék tudatos, gyakran kifejezetten a klerikális szlovák nemzeteszmével vagy a horthysta Magyarországgal szemben megfogalmazott állami támogatása azonban nem várt pozitívumokkal is járt.

A minden korlátozottsága ellenére is a térség legdemokratikusabb államának számító Csehszlovákiában magyar papok és lelkészek számára is lehetővé tette, hogy olyan népi és/vagy belmissziói célokat fogalmazzanak meg, amelyek a magyar társadalom mobilizálása révén egyházi vonalon is nem várt erőforrásokat voltak képes mozgósítani.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa

Kapcsolódó írásaink

A bukásra ítélt Károlyi-kormány

ĀAz 1918-as népköztársaság gyors összeomlását főként a kedvezőtlen külpolitikai helyzet,az antant rideg imperializmusa, a nemzetiségi kérdés és a hadsereg állapota okozta