Történelem

Egy időtálló újévi köszöntő 1957-ből

Az egyes ember számára a család az alap ahhoz, hogy polgára lehessen a közösségnek

Nemrég bukkantunk a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában a Koppenhágai Magyar Követség 1957. január 10-én kelt jelentésére, amely Hans Christian Hansen (1906–1960) dán miniszterelnök (1955. február 1-jétől 1960. február 19-ig) és IX. Frigyes (1899–1972) dán király (1947. április 20-tól 1972. január 14-ig) 1957. újévi beszédéről informál, a kormányfő beszédét részletesen ismerteti, az uralkodó köszöntőjének szövegét ugyanakkor szó szerint idézi.

Egy időtálló  újévi köszöntő  1957-ből
IX. Frigyes (1899–1972), 1947. április 20-tól 1972. január 14-ig Dánia királya Forrás:
Fotó: Wikipedia

Elsősorban nem azért figyelemre méltók ezek a beszédek, mert plasztikusan szemléltetik az újévi köszöntők retorikai sajátosságait, hanem azért, mert az 1956. év legfontosabb világpolitikai eseménye a szűk két hónappal azelőtt vérbe fojtott magyar forradalom volt, ezért ez a mozzanat jelenti a beszédek gondolatmenetének origóját is. A miniszterelnök beszédében egyértelmű utalásokat találunk a forradalomra, s noha a király szavaiban csak a sorok között olvasva ismerhetjük fel a Magyarországgal szembeni szovjet agressziót és az az által kiváltott aggodalmakat, mindkét köszöntő a magyar forradalom világpolitikai jelentőségének hiteles kordokumentuma.

A második világháborút követő időszakban 1982-ig, egy-egy rövidebb időszakot leszámítva, Dániá­ban végig a Dán Szociáldemokrata Párt volt hatalmon. A párt és az általa dominált kormányok külpolitikai vonalvezetését két tényező határozta meg: az észak-atlanti katonai és politikai integráció elmélyítése és a kommunizmusellenesség.

A dán szociáldemokrata kormányzatok mindvégig ellenszenvvel viszonyultak a Kelet-Európa „népi demokráciáiban” zajló politikai folyamatokhoz, a kommunista pártok egyeduralmának megteremtéséhez, és ezzel együtt a szociáldemokrata erők politikai porondról történő teljes kiszorításához, beolvasztásához, megsemmisítéséhez. Noha Magyarország és Dánia hivatalosan 1948. május 10-én rendezte egymással diplomáciai viszonyát, miután a kommunisták 1948-ban a teljes politikai hatalmat megszerezték, még a kétoldalú kapcsolatokban legalapvetőbbnek számító kérdéseket, mint például a dán cégek és állampolgárok államosított magyarországi tulajdona után járó kártalanítás ügyét sem sikerült megoldani.

A magyar forradalom kérdésé­ben a dán politikai elit összezárt, a szovjet beavatkozást nemcsak a kormányzó szociáldemokrata párt, hanem a legnagyobb ellenzéki erő, a Dán Konzervatív Néppárt is elítélte. A magyar forradalom által keltett hullámok más téren is éreztették a hatásukat a dán belpolitikában: lesöpörték a politikai porondról a Szovjetunió által dotált Dán Kommunista Pártot. A magyar forradalom leverése miatt, akárcsak más nyugat-európai kommunista pártok, a DKP is elveszítette tömegbázisának jelentős részét, a párt tagsága meghasonlott, tömegessé váltak a pártból való kilépések. A párt 1956 és 1958 között legnagyobb válságát élte át, 1958-ban még a saját elnökét, a párt egyik alapítóját és emblematikus alakját, a szovjetek magyarországi intervencióját helytelenítő Aksel Larsent is kizárta a soraiból. Noha az általa vezetett kommunisták 1957-ben még bekerültek a Folketingbe, a Szovjetunióban kegyvesztetté vált és jobboldali opportunistának bélyegzett Larsen a kizárása után új pártot alapított Dán Szocialista Néppárt néven, amely az 1960-as választásokon, a kommunisták korábbi eredményeit (választásonként általában hat-nyolc mandátum) is jócskán felülmúlva, 11 mandátummal, negyedik politikai erőként jutott be a parlamentbe. Ezzel szemben a kommunisták kiestek, és egészen 1973-ig várniuk kellett arra, hogy ismét helyet foglaljanak a törvényhozásban.

A dán politikai közvélemény a magyar forradalom leverése miatt érzett elementáris és tehetetlen dühének megdöbbentő kifejezőereje volt a koppenhágai szovjet nagykövetség épülete előtt szervezett, 1956. november 7-i tiltakozó tüntetés. A demonstráción becslések szerint mintegy ezerötszáz ember vett részt, ami Koppenhága akkor megközelítőleg 750 ezer fős lakosságához mérten nem is kis létszám, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az emberek nem egy belpolitikai eredetű és érvényű konfliktus, hanem egy tőlük távol eső kis nemzet érdekében vonultak az utcára. A tüntetést nem véletlenül időzítették erre az időpontra, a szovjet külképviseleten ugyanis éppen ekkor tartottak fogadást a Szovjetunió legnagyobb állami ünnepe, a korabeli szóhasználat szerinti „nagy októberi szocialista forradalom” alkalmából, a koccintásra a dán politikai és társadalmi elit, valamint a diplomáciai testület képviselőit is meghívták.

A dán politikusok legnagyobb része azonban tüntetőleg távol maradt az eseménytől, az ellenzéki Dán Konzervatív Néppárt parlamenti frakciójának tagjai a demonstráció szervezéséből is kivették a részüket. A tüntető tömeg eltorlaszolta a nagykövetség felé vezető utcákat, így számos diplomata, mint például a lengyel és a jugoszláv követ már el sem jutott a nagykövetség épületéig. A tüntetők betódultak a nagykövetség kertjébe, betörték az épület ablakait, és a tüntetést biztosító rendőrök csak akkor kértek erősítést, illetve léptek közbe, amikor már az épületbe is behatoltak, ahol közelharcot vívtak a szovjet misszió biztonsági személyzetével.

A dán szociálpolitika komoly erőpróbáját jelentette a magyar menekültek befogadása 1956–1957-ben. Összesen 1232 magyar menekült érkezett 1957. október 1-jei adatok szerint ausztriai és jugoszláviai táborokból Dániába. Az első és egyben a legnagyobb, ezer főt kitevő kontingens már karácsonykor az országban volt: 1956. november 28-án indult útnak a Dán Vöröskereszt különvonata, amely a kismartoni vasútállomásról közvetlenül Koppenhágába szállította azokat a magyar állampolgárokat, akik Dániába regisztráltak. A szerelvény november 30-án éjjel érkezett meg a dán fővárosba, majd onnan továbbvitték őket, és végül öt, részben tengerparti üdülőhelyeken kialakított táborban nyertek elhelyezést. A dán kormányzat és társadalom eltökéltségét a tekintetben, hogy szolidaritást vállal a magyar forradalommal, az is mutatja, hogy a magyar menekülteket annak ellenére fogadták be, hogy a dán gazdaság ekkoriban éppen recessziót élt át.

A munkanélküliségi ráta az 1950-es évek eleji 3 százalékról 1955–1956-ban megközelítette a 4,5 százalékot, a dán történelemben „tizenöt éves aranykornak” titulált időszak, az a gazdasági prosperitás, amely Dá­niában is megteremtette a skandináv jóléti modell alapjait, csak 1958-ban kezdődött. Ez a nemzetközi politikai és belpolitikai koordináta-rendszer nyomta rá a bélyegét a dán kormányfő és uralkodó újévi köszöntő beszédére.

Hansen az újévi beszédében többször is kitért arra, hogy általában véve a nemzetközi válsághelyzeteket és szűkebb értelemben az óév legsúlyosabb európai konfliktusát, a szovjet fegyveres beavatkozást Magyarország belügyeibe, az ENSZ égisze alatt lehet rendezni, és a nemzetközi szervezetnek – a hidegháború történetének a magyar forradalom leverése után nyíló új fejezetében – jobban előtérbe kell lépnie az egyes nemzetközi konfrontációk csillapításában. A kormányfő deklarációjának kontextusában érthetjük meg igazán, hogy miért játszott Dánia kifejezetten proaktív szerepet az ENSZ-en belül az úgynevezett „magyar kérdés” napirenden tartásában. Tudható, hogy éppen egy dán üzletember, a Dán Vöröskereszt magyarországi szállítmányának egyik kísérője, Ole Lippmann volt az, aki a magyarországi drámai helyzetről az első átfogó beszámolót elkészítette, amit a dán kormányzat már november 17-én továbbított a világszervezethez. Éppen a hivatkozott magyar diplomáciai jelentés keletkezésének napján, azaz 1957. január 10-én alakította meg az ENSZ rendkívüli közgyűlése azt a nemzetközi bizottságot („ötös bizottság”), amelynek tagjai (Ausztrália, Uruguay, Tunézia, Ceylon, Dánia), illetve azok képviselői voltak hivatottak a magyarországi eseményeket kivizsgálni és egy jelentést tenni a világszervezet asztalára. A bizottság elnöke Alsing Andersen (1893–1962) dán szociáldemokrata politikus, a titkára pedig Povl Bang-Jensen (1909–1959) dán diplomata lett. Dánia fentebb ismertetett helyzetének ismeretében és a szovjet agresszió kontextusában azon sem lepődhetünk meg, hogy az ENSZ szerepének felértékelése mellett Hansen éppen az ország NATO-beli integrációjának elmélyítését nevezte kormánya egyik fő feladatának.

IX. Frigyes dán király nem nevesíti ugyan a magyar forradalmat, ám beszédének homályos és néha borúlátást sejtető utalásai alapján („az utóbbi hónapokban a határon túl történtek”, „emberi tragédiák”, „elvetése mindannak, amit mi magától értetődő jognak és emberi jognak tekintünk”, „az év végét az utolsó hónapokban történtek sötét árnyékba borították”), a sorok között olvasva egyértelműen Magyarország drámájára ismerhetünk. Ezzel kapcsolatban a következőképpen hangzott az uralkodói intelem: „Azok a szomorú benyomások, amelyeket a közelmúlt eseményei tettek ránk, valamint azok az emlékek, amelyek ezen események nyomán felelevenedtek bennünk azokból az időkből, melyeknek visszatértét minden erőnkkel el akarjuk hárítani, összetartozásra intenek bennünket, komolyabban, mint valaha.” Mind a kormányfő, mind az uralkodó egy-egy mondat erejéig kitért beszédében a magyar menekültekre is. A király szavait mély humanizmus hatja át, úgy fogalmazott, hogy újévkor szeretettel gondol azokra a „hazájukból elűzött” emberekre is, akik az ő hazájában találtak menedékre. Nem árt hangsúlyoznunk, hogy a „hazájukból elűzöttek” szókapcsolatot használja, tisztában volt vele, hogy a magyarok egy fegyveres beavatkozás hatására, kényszerből hagyták el a szülőföldjüket.

IX. Frigyes beszédéből érdemes kiragadnunk és szó szerint idéznünk még két, a magyar forradalom témáján túlmutató, általános érvényű gondolatot. Az első: „Az egyes ember számára a család az alap ahhoz, hogy polgára lehessen a közösségnek. Az, aki otthon megtanulta, hogy mit jelent a családi összetartás, hogy az egymás iránti bizalom és az egymáshoz tartozás érzése milyen biztonságérzetet és erőt ad a kívülről jövő veszedelmekkel szemben, csak az tudja magáénak azt az alapot, amelyre a nagyobb közösségért, a hazáért való munkáját kell építenie.” A lutheránus és három leánygyermekkel megáldott uralkodó pontosan tudta, hogy a családi kötelék bizalmat, biztonságot, ragaszkodást, önzetlen szeretetet és tartást ad az embernek, védelmet nyújt a külső környezet veszélyeivel szemben. A családos ember ezeknek az értékeknek a hordozójává válik, a családban szerzett viselkedésmintát közvetíti a társadalmi kapcsolatok terén. Akkor működik jól egy társadalom, ha minden nehézség ellenére úgy működik, mint egy család, s ha hiányzik a családból vett viselkedésminta, akkor nem épülhet fel integer társadalom. A második intenciót minden kommentár nélkül közöljük: „Fontos, hogy az egyén ne csak jogaival, hanem a társadalom iránti kötelességeivel is tisztában legyen. Elengedhetetlen, hogy embertársaival szemben is megértést tanúsítson, és érezze a honfitársaival való összetartozás
fontosságát.”

A király beszédének ezek a részei bármikor elővehetők, bármikor újraolvashatók, minden történelmi korban, minden újévi köszöntőben szentenciaszerűen elmondhatók.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Kapcsolódó írásaink

Jogi atombomba robbant Dániában

ĀSzigorú migrációs politikája miatt hurcolják meg Inger Stojberg volt bevándorlásügyi minisztert, aki továbbra is kiáll a „gyermekmenyasszonyok” megmentése mellett