A Kádár-korszak lélekölő hétköznapjai

A kádári diktatúra kétarcúsága, embertelensége az 1956 utáni megtorlásokban, kivégzésekben, valamint a vidéki társadalmat lassan tönkretevő ravasz, passzivitásra ösztönző politikájában is tetten érhető. A homo kádáricus jellemének pártállam általi kialakítása, a gazdasági intézkedések rendszerlegitimáló hatásai elérték, hogy az egyének lassan elvesztették a jobb jövőben való reményüket, a 60-as évek közepére beletörődtek sorsukba. Az egyéni kiskapuk keresése, a kölcsönös összekacsintás a legvidámabb barakk valós és virtuális szögesdrótja mögé zárta az átlagpolgárt.

Somogy a Dunántúli Református Egyházkerület része. Győry Elemérről a jelenleg rendelkezésre álló levéltári források alapján mozaikos képet lehet kialakítani. A püspök nem vett részt a politikai hatalom által a református egyházi vezetésben indukált küzdelmekben. Ezek egyik áldozata volt Ravasz László, aki lemondott az Egyetemes Zsinat elnöki tisztéről, püspöki rangjáról, és nyugdíjazták. Ezzel megszakadt a liturgia reformja, amelyet Ravasz László indított el. A református egyház lelkészei azonban nem vették tudomásul a politikai hatalom akaratát, s szavazataikkal 1949-ben megújították Ravasz László zsinati tagságát. Ez azt is jelentette, hogy a liturgia reformját folytatni lehetett. Az előző zsinat liturgiaügyi bizottságának elnökeként Ravasz László most is jogosan számíthatott erre a tisztségre. Ez azonban az új református egyházi vezetés számára politikai okokból kényelmetlen volt. Győry Elemér és Ravasz László taktikusan oldotta meg a kényes helyzetet. Győry Elemér lett a liturgiaügyi bizottság elnöke, Ravasz László pedig előadói minőségben folytatta és fejezhette be munkáját.

Gulyás Lajos püspökeként Győry Elemér akarva-akaratlanul az országos politikai történés résztvevője lett. Gulyás Lajos Felvidéken született, családi gyökerei sokszor visszahívták szülőföldjére. Iskolái elvégzése után is gyakran hazatért falujába. Gulyás Lajos puritán, de mégis öntudatos református, nemzeti szellemű családban, gyülekezetben nevelkedett. A tragédiák már fiatalkorában megnehezítették életét. A pápai teológia elvégzése után Balatonszepezden kezdte meg lelkészi működését, ezután Levélen szolgált 1948 májusától elhurcolásáig. A Független Kisgazda Pártban kezdte meg politikai munkáját. 1947-ben országgyűlési képviselőnek választották meg a tapolcai választókerületben. Az 1953-tól érzékelhető politikai erjedés aktív cselekvésre ösztönzi Gulyás Lajost. Különösen 1956 tavaszán erősödik fel benne a megújulást szorgalmazó szándék, de csalódik. Ennek következménye, hogy vissza akar térni szülőföldjére, a Felvidékre. Repatriálási célját Győry Elemér is támogatja. A lelkész a kivándorlási okmányt is megkapta, de a vízumot nem.

Az történelmi események további ismertetése a mosonmagyaróvári gyilkos sortűzben való részvétele miatt fontos. Gulyás 1956. október 26-án nyugalomra, békességre intett. Akkor is megfontolt volt, amikor a katonák kivezették az elfogott ÁVH-s tiszteket, köztük Máté Lajos ÁVH-s főhadnagyot, akinek az életét megmentette. Az államvédelem fegyveresei 1957. február 5-én a késő esti órákban hurcolták el a levéli lelkipásztort. A mártír sorsú református pap hősiességét megörökítő történelmi, irodalmi értékű alkotás Kövy Zsolt Hazádnak rendületlenül. Gulyás Lajos emlékezete című könyve. A szerző személyes élményeiről is ír. Győry Elemérrel való találkozását így mondja el: „Egyszer (úgy 1956 nyara lehetett) megkérdezte tőlem, hogy mondjam el véleményemet az állam és a református egyház 1948. évi egyezményéről. Azt kérdezte, hogy van-e ennek valami haszna. Azt mondtam, hogy az az egyetlen haszna, hogy még egyáltalán életben vagyunk, harangozunk, s templomba mehetünk. Egyébként az egyezmény egyetlen pontját sem tartotta be az állam. A püspök végigmért, és azt mondta: tudod, igazad van.” Gulyás Lajost a Magyar Népköztársaság Győr Megyei Bírósága 1957. június 10-én az 1956. október 26-i tragikus kimenetelű mosonmagyaróvári tüntetésben való részvétele miatt, koholt vádak alapján halálra ítélte. Kövy Zsolt így nyilatkozik könyvében: „Én nem gondoltam azt, hogy a püspök – Győry Elemér – nem tett volna meg mindent (a lehetőségek között) a halálos ítélet és annak végrehajtása elhárítására. Az egyház azonban akkor nem volt számottevő tényező.”

A halálos ítélet után azonban, 1957. szeptember 25-én, egyházi bírósági ítélettel a lelkész levéli állását megüresedettnek nyilvánították azzal az indoklással, hogy „Gulyás Lajos lelkipásztor 1957. február 6-a – letartóztatásának második napja – óta nem teljesít lelkipásztori szolgálatot a rendelkező részben felsorolt egyházközségekben. A Magyar Népköztársaság 1957. június 10-én hozott ítélete következtében előreláthatólag nem is lesz abban a helyzetben, hogy lelkipásztori szolgálatait elláthassa.”

Feltárni azt a társadalmi-szociológiai folyamatot, amely az 1956-os forradalom és szabadságharc után a vallási meggyőződés, a hit megkopásához vezetett, ma már nagyon nehéz. Sajátos megközelítést jelent a lelkész nézőpontja, hiszen ő nemcsak résztvevője a folyamatnak, hanem bizonyos értelemben elszenvedője is a rábízott, az általa vezetett gyülekezetben, parókián.

A lelkészek érzékelik a lelki válságot, szimbólumokban gazdag egyházi nyelvükön fogalmazhatják meg érzéseiket. „Igehirdetésünk és igehallgatásunk válsága és csődje különösen megmutatkozik egyes gyülekezetek áldozatkészségében. Nem az adományok mennyiségében, hanem abban a lélekben, ahogyan gyakorolják, gondolkodnak róla.” A dunántúli egyházkerület missziói jelentése ezt még kiegészíti egy Somogy megyei lelkész tömören jellemző mondataival: „Anyagi ügyei rendeződtek, de a lelkiek nem. Istennek megadják – a hívek – a pillanatnyilag elegendőnek ítélt anyagiakat, de a szívüket visszatartják.” Ezt bizonyítja, hogy az úrvacsorák száma átlagosan a gyülekezetek számának 11,5 százaléka. Ez az alacsony szám azt mutatja, hogy konfirmált egyháztagok átlagosan az évi hat úrvacsorai alkalomból csak egy alkalommal élnek, illetőleg a gyülekezetek konfirmált tagjai közül csak minden hatodik úrvacsorázik.

A lelkészek illúziómentes diagnózisa feltárja a hitélet hanyatlásának okait. A legfontosabb a keresztyén családi élet hiánya, amely a gyermekeket nevelő szülők hitetlenségére vezethető vissza.

A lelkészek nemcsak a hívekről, a gyülekezetek hitéletéről is vallanak jelentéseikben. A hanyatlás okait gyakran önmarcangolóan önmagukban is keresik. A református „lelkész – kevés és tisztes kivételtől eltekintve – egyedül végzi a munkát a gyülekezetekben. Csak itt-ott segít a feleség, néhány presbiter vagy gondnok és a tulajdonképpeni gyülekezeti munkás csak járulékszedő. A missziói munkából hiányzik a krisztusi társaság, ahol dimenzióiban növekedhetik a hit, és a növekedő és újdonságukkal is szaporodó feladatok elvégzésére nem az egyes hívő tagok, hanem a gyülekezet egysége jelentkezhetne. A lelkész nemcsak egyedül van, hanem magára maradottan is. Sőt még a magára maradottságot is súlyosan terheli egy körülmény: a sajátos egyházi munkáinktól való elidegenedés. Azt értem ezen, hogy amit csinál lelkésztársaságunk zöme, csökkenő hittel, növekvő reménytelenséggel végzi. Idegességében idegenné válik számára a gyülekezet, a Biblia, a szolgálatok. Sok lelkész elveszítette perspektíváját: azt a Jézust, akibe belefér az egész mindenség, aki a kezdet és a vég. (…) Baj van sok lelkész hitével. Sok a megfáradt, gondozásra szoruló, lelkileg a jerikói útra kivetett, sok sebből vérző ember. A lelkészek lelki gondozására 20 év alatt vajmi kevés idő fordíttatott.” A református lelkészek helyzetének tarthatatlanságáról tehet az az állam, amely megfosztotta az egyházakat létfeltételeiktől, tehet az az egyházi vezetés, amely behódolt ennek az államnak, determináló tényező az elidegenedést előidéző mesterséges szekularizációs folyamat.

Ennek a folyamatnak a hatásai a ’60-as évek közepén egyértelműen kimutathatók a gyülekezetekben is. Ezt is érzékelik a lelkészek: „A kiköltözés minden falusi gyülekezetünket érinti, mégpedig súlyosan. A falu problémája és ezzel együtt az elöregedés sehol az országban nem olyan nagymérvű, mint Somogyban. Somogy megye maga is egy óriási falu csupán – csekély iparral és ennek következtében kevés szellemi kapacitással. (…) A perspektívátlanság – mezőgazdasággal foglalkozó emberekről lévén szó – itt a legnagyobb ma, s ennek a szűklátókörűségnek vagy kilátástalanságnak áldozatául esik sokszor a lelkész is.”

A demokratikus egyházszervezet működésének lényeges kérdése a presbiterek tevékenysége. A hívők bevonásának az egyház életébe ez a legfontosabb módja. A presbiternevelés fontosságát hangsúlyozza a missziói jelentés, amikor munkatársnevelés kifejezéssel él. Itt is jelentős elmaradásról számol be. A presbiteri tisztet kevesen vállalják. Az 1964-es általános tisztújítás csak adminisztratív eredményt hozott, nem lett belőle komoly munkatársnevelés.

Érthető, hogy a missziói jelentést az 1964. évi közgyűlés elmarasztalta, ahogy a következő beszámolóban említi a levéltári forrás. Ennek ellenére az 1965. évi jelentésben sem szépít, mert az a véleménye, hogy a számadás az eredmények és a kudarcok számbavételét egyaránt jelenti. Nem lehet csak az Úr kegyelmére hivatkozva elsiklani az eredménytelen, kedvetlen munka felett, mert ez nem becsületes. Három pontban foglalja össze a lelkészek jelentéseiből levont következtetéseket: „Az anyaszentegyház hitünk szerint megmarad – bár a somogyi gyülekezetek létszámukban zsugorodnak. A zsugorodó gyülekezetekben az istentiszteletre járók száma is ritkul. Az Ige örök – bár az igehirdetés klasszikus alkalma, a közösségi emberré formáló gyülekezeti istentisztelet szükségességének tudata csökkent.” Szemléletes adatokkal igazolja sommás következtetéseit. Az előadó ságvári gyülekezetében húsz év alatt 644 lélekről 439-re apadt, vagyis 32 százalékkal csökkent a hívők száma. Oka elköltözés, elhalálozás, születéshiány. Alacsony a konfirmáltak száma is. A 313 fő a megyei hívőszám egy százaléka. A bejelentett 31 797 reformátusból egy közönséges vasárnapon 2987 lélek van ott Isten házában, és ez a lélekszám 9,4 százaléka. Még mindig 21 gyülekezet jelentette a templomba járók fogyását, 71 gyülekezetben stagnálás van, csak nyolc gyülekezetben tapasztalható emelkedés. A nagy, ahogy mondják, sátoros ünnepeken jelenleg annyian vannak, mint tíz-tizenöt éve egy vasárnapon. Az ilyen ünnepi alkalmon a feljegyzett adatok szerint az egész egyházmegyéből 9134 lélek jelenik meg. Ez szép szám ugyan, de a hívők 30 százalékát jelenti csak. A vasárnap délutáni istentiszteleteket a részvétlenség miatt több gyülekezet nem tudja megtartani. Az egyik lelkész levelének szomorúan szép mondatait idézi a missziói előadó: „Nekem sok lelki bánatot okoz, hogy felesleges munkás lettem az Úr szőlőjében. Falusi népünknek sem vasárnapja sem ünnepnapja nincsen. Természetesen az sem vigasztal, hogy nem egyedül vagyok így.”

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa