Történelem

Lenin, a német ügynök

Az államcsíny titkai – a külföldi pénzen vett hatalom – a berlini kormányzat részletekben ötven-, de lehet, hogy nyolcvankétmillió birodalmi márkát folyósított a bolsevikoknak és személyesen Leninnek

Mindenki tudja, miről beszélek, hiszen évtizedeken át ünnepeltették velünk az októberi forradalmat, ami európai idő szerint novemberben történt, és államcsíny volt.

Lenin, a német ügynök
Lenin a harmadik Zimmerwald – az európai baloldal konzultációs fóruma – konferencián 1917-ben. Bal oldalán Hugo Eberlein német baloldali politikus, jobbján Fritz Platten, a svájci kommunisták képviselője
Fotó: AFP/RIA Novosti/Sputnik

Persze a pravoszláv naptárról a Gergely-naptárra való áttérés okozta csúszás a legkisebb a problémák közül, amelyek 1917 végén Oroszországra és az emberiségre zúdultak. Ez a bizonyos „új világ” már megszületése pillanatától olyan anomáliákat hordozott, amikbe szinte DNS-ként kódolva rejtőzött egy nagy nemzet és egy nagy ország tragédiája.

Vele együtt persze a kisebbeké – többek között a miénk – is.

Az utóbbi időben számos könyv és tanulmány jelent meg Lenin első világháborús német kapcsolatai­ról. Szerzőik kertelés nélkül felteszik a kérdést: német ügynök volt-e Lenin?

A kérdés sokak számára még mindig mellbevágó, azonban a gyanút megalapozó tények számosak. Az első mindjárt a források szűkössége. Hiszen a levéltárakból mindig a diktatúrákat kompromittáló anyagok tűnnek el, bizonyságul, hogy az önkényuralmak legnagyobb ellensége az igazság. A jogász előnye a történésszel szemben azonban éppen ekkor válik kézzelfoghatóvá. Mi hozzászoktunk a „tényállás” apróbb-nagyobb szilánkokból való összerakásához; sőt számunkra az igazság a legritkább esetben jelenik meg teljes valóságában. Az események fő vonala azonban a tények mégoly szűkös volta ellenére is felvázolható. Természetesen nem kutathattam nyugat- és kelet-európai levéltárakban, a forrásművek azonban elérhetők, a tények összessége pedig ezekből rekonstruálható.

Lenin három év szibériai száműzetés (NEM kényszermunka; a munkásosztály apostola életében nem végzett kétkezi munkát) után Nyugat-Európában folytatta forradalmári pályafutását. Ezért a század elejétől kezdődően megfordult Svédországban, Németországban és Svájcban. Az első világháború kitörésekor pragmatikusan döntött a semleges Svájc mellett, onnan levelezett az orosz és a nemzetközi baloldal képviselőivel. És mindeközben egyáltalán nem élt rosszul. Hogy miből – megnyugtatóan máig nem tisztázott. Pedig ezek nem olyan országok, ahol aprópénzből lehetne egzisztálni.

Oroszországban 1917. februárban ideiglenes kormány alakul, már­cius­ban lemond a cár. A katonai hírszerzést vezető Tolsztoj gróf (aki nyilván a nagy író rokona) fennmaradt jelentésében részletesen beszámol az 1917. július 4-i első bolsevik zendülésről. Kitér arra is, hogy ennek során teljesen megsemmisült a kémelhárító osztály irattára, ahol az ellenséges hatalmakkal együttműködő oroszok aktáit őrizték. Ez az apró intermezzo semmiségnek tűnik a későbbi világrengető események közepette, ám ne feledjük: egy forradalomban sok felesleges pusztítás esik, de egy irattár megsemmisítése soha nem történik véletlenül.

Az államhatalom reakciója több mint beszédes. A hatóságok azzal az indokkal kezdenek a bolsevik vezetők letartóztatásába, hogy a németek pénzelik őket. A sajtóban sorozatban jelennek meg a tudósítások, hogy a bolsevikok Németországból kapnak pénzt felforgató tevékenységükhöz, amit Petrográdban (a későbbi Leningrádban) a Szibirszkij Banknál vesznek fel. Ez azért már eléggé konkrét közlés, ami Tolsztoj gróf jelentésében is szerepel. Békepárti orosz politikusok addig is kemény pénzeket kaptak a központi hatalmaktól, hiszen Oroszországnak az ellenfelek közül való kiiktatása, minimum destabilizálása Németország és a Monarchia elemi érdeke volt. Ehhez partnerként azok kínálkoztak, akik a leginkább hajlottak a különbékére. Ezek pedig vitán felül az orosz baloldal, különösen a bolsevikok voltak. Az tehát, hogy a központi hatalmak pénzzel segítették az ő politikai érdekeiket szolgálókat, egyrészt magától értetődő, másrészt bizonyított és senki által nem vitatott tény.  

Tolsztoj gróf további sorsát – legalábbis e sorok írójának – nem sikerült kideríteni. Legjobb esetben emigránsként érte a vég.

Hogy Lenin az orosz polgári forradalom győzelme után miért futott éppen az Oroszország legerősebb ellenségének számító Németország karjaiba – rejtély. Ami tény: az orosz polgári forradalom hírére az éppen Zürichben tartózkodó Lenint azonnal megkeresi a német titkosszolgálat, és felajánlják, hogy segítik a hazautazásban. A zürichi pályaudvarról 1917. április 9-én, 15 óra 10 perckor elindult a vonat, amely két harmadosztályú vasúti kocsiban 33 orosz forradalmárt szállított, köztük Vlagyimir Iljics Uljanovot, akit később Lenin néven ismert meg a világ. Soha senki nem vonta kétségbe, hogy az akciót – a vasúti kocsiktól az útiköltség folyósítá­sáig – a német titkosszolgálat szervezte és finanszírozta. Az induló vonat utasait jó pár orosz emigráns kifütyülte és szidalmazta, lumpeneknek, disznóknak, provokatőröknek nevezve őket.

A vonat simán átlépi a német határt, aztán Berlinben hét órát áll egy holtvágányon, ahol is felszállnak a német titkosszolgálat emberei, és hosszasan tárgyalnak Leninnel.

Április 12-én komppal kelnek át Svédországba, és Malmőben ismét hosszas tárgyalás következik egy Parvus „művésznevű” orosz kalandorral, „anyagi és szervezeti kérdésekről”.

Négy nappal később érkeztek Szentpétervárra. A többit már tudjuk.

Tudjuk?

Az emberiségre katasztrófát hozó bolsevik hatalomátvétel összes mocskos részletét soha nem fogjuk megismerni; a bőség zavara itt tényleg lenyűgöző. Amit viszont fentebb írtunk, azok tények, melyeket bajos vitatni. Az eseményekhez a legendák, konteók és mendemondák serege kapcsolódik – ám a valószínű igazságot ezekből sem lehetetlen kihámozni. Haladjunk sorjában.

A „tényszerű legendák” kategóriájába tartozik egy német történész állítása, hogy a németek svédországi rezidense Leninről azt táviratozta Berlinbe: „Lenin beléptetése Oroszországba sikerült. Teljes mértékben kívánságunk szerint dolgozik.” Maga a távirat létezik, megállapítása pedig teljes mértékben igaz: Leninnek az országot destabilizáló tevékenysége valóban messzemenően megfelelt a német kívánságoknak. Ugyanitt szerepel, hogy a német kormányzat részletekben 50, más változat szerint 82 millió birodalmi márkát folyósított a bolsevikoknak – sőt személyesen Leninnek. A számlák nyilván nincsenek meg (valószínűleg soha nem is voltak), de az állítás teljesen életszerű: pénz nélkül sem puccsot, sem forradalmat nem lehet csinálni. Az egyszerű halandónak ritkán jut eszébe, de a történelmi események közül bizony a forradalom az egyik legdrágább „mulatság”.

Konteóként egyike a legjelentősebbeknek, ami a nagy októberi forradalomnak keresztelt puccs után történt. Oroszország sokéves és sokmilliós áldozattal járó polgárháborúba sodródott, elveszítette stratégiai fontosságú területeinek egy részét (elsősorban Finnországot, Lengyelországot és a Baltikumot) függetlenséget ígért Ukrajnának, fegyveres konfliktusokba bonyolódott a fél világgal az Egyesült Államoktól Japánig – de amíg Németország háborúban állt, egy puskát sem sütöttek el arrafelé. Ez is tény. Igaz, a tények az eseményeknek sokféle irányát adhatják, de hogy a Németországgal való fegyvernyugvás biztosan nem a különleges szimpátián alapult, azt aligha kell magyarázni.

Nem tudhatjuk, mennyire tartozik a mendemondák világába, hogy az elvetélt júliusi bolsevik puccskísérlet után a Lenin elleni büntetőeljárás nem zendülés vagy hűtlenség, hanem hazaárulás miatt indult. A hazaárulásnak pedig minden jogrendben szerves eleme az idegen hatalommal való együttműködés. Az már csak az a bizonyos hab a tortán, hogy a nyomozás elrendelésekor kibocsátott elfogatóparancsot egy bizonyos Visinszkij nevű ügyész írta volna alá… Ám hihetetlennek egyik sem hihetetlen: ha Lenint valóban a németek pénzelték, az valóban hazaárulás, a későbbi sztálini koncepciós perek rettegett főügyésze pedig ez idő tájt valóban Péterváron dolgozott. Akárhogy is, de igazi „korai bolsevik” módjára, felsőfokon értett a köpönyegforgatáshoz.

Az események fővonalát imigyen vázolhattuk fel, a nem vitatott, közismert tényeknek szánva a legnagyobb hangsúlyt.

Természetesen az antibolsevista erőknek hatalmas erkölcsi tőkét jelentett Lenin tevékenységének ez a – finoman szólva – kevésbé tisztázható szakasza, ezért sok részlettel kapcsolatban valóban tetten érhető a „turbózás” szándéka. Ám ennek nyomai felismerhetők, és a tényállás sallangoktól való megtisztítása a legalapvetőbb jogászi tevékenységek közé tartozik. A korrektséget pedig úgy szolgáljuk a legjobban, ha világosan differenciálunk az információk jellegével kapcsolatban: pontosan megjelöljük, hogy melyek a tények, melyek az összeesküvés-elmélet termékei, és melyek a legendák. Ezt is megtettük. Mérlegelnie és – ha úgy tetszik – döntenie azonban e sorok olvasóinak kell.

A t. bíróság visszavonulhat ítélet-hozatalra.

Kapcsolódó írásaink