Az én november negyedikém

A tankok ügyet sem vetnek a köztük vergődő civil autóra. Nem csökkentik a sebességüket, még a haladásuk irányát sem módosítják, a sofőr sokszor kezd egészen hajmeresztő manőverekbe, hogy elkerülje a feléje csörtető lánctalpakat.

Akkor, 1956. november 4-én, ez a Skoda volt az a bizonyos csepp, a körülötte dübörgő páncélosok pedig a lehető legreálisabban testesítették meg magát a történelmet. Az autó sofőrje Kazi bácsi volt, az állatorvos, utasai két tanár: apám és anyám, az ő ölében pedig én szundikáltam, pólyába bugyolált újszülöttként. Az autó utasainak lényegében már az öngyilkosságnak tetsző utazás előtt eldőlt a sorsa, hiszen valamennyien osztályidegenek voltak, sőt – szerény személyemet nézve – egyenesen annak születtek. Hiszen a veterán állatorvos nem éppen a szocialista uralkodó osztályhoz tartozott, ahogyan a két tanár sem. Az ő gyerekük pedig már de genere osztályidegenként pottyant erre a szép világra.

Bár… – még ha pottyant volna!

Anyám elöl fekvő méhlepénye miatt Tornóczy főorvos úr hosszas és alapos vizsgálat után közölte apámmal: vagy mindketten meghalunk, vagy mindketten életben maradunk, más alternatíva nincs. Ő mindenképpen életben tart minket addig, amíg a természet rendje szerint ki nem nyilvánítom akaratomat a világrajövetelre.

Apám, aki túlélte az urivi áttörést, és a Dontól száz kilométert vonult vissza gyalog, hasig érő hóban, nyolcvan kilométeres szélben és mínusz negyvenkét fokban (hogy aztán még majdnem három évet harcoljon és négyszer sebesüljön), akkor rendült meg egész valójában. Először találkozott úgy a halállal, hogy sem bátorsággal, sem furfanggal nem lehetett úrrá felette, az események középpontjában ráadásul felesége és születendő gyermeke állottak. Anyámtól elbúcsúzni sem tudott, őt a vizsgálat után egyből az intenzívre gurították, apám pedig rossz lelkiismerettel ugyan, de felszállt az első hazafelé tartó vonatra. Ötvenhat őszét írtuk: valószínűleg az a vonat volt az utolsó, amit sikerült elkapnia. Még jegyet sem válthatott, szerencsére kalauznak híre-hamva sem volt.

Anyám pedig egyedül maradt – velem – egy idegen helyen és idegen emberek között. Már szinte kötelező megjegyezni, hiszen sokan elképzelni sem tudják: nem volt internet, nem volt mobiltelefon, nem volt nála még egy icipici iPad sem, és a vezetékes telefon is bedöglött. Ugyanazt az elmondhatatlan kiszolgáltatottságot érezte, amit fiatal lányként Drezdában, 1945. február 13-án. Nagyapám „dzsentri-állásának” köszönhetően – a vasúti raktárakat felügyelte a komáromi vonalon – negyvenöt elején a többi MÁV-alkalmazottal együtt őket is Németországba evakuálták. Hosszú zötykölődés után érkeztek meg Drezda elővárosába, ahol egy mellékvágányon vesztegelve zúdult rájuk a világtörténelem talán legpokolibb légitámadása. Anyámat a légnyomás úgy vagdosta a vagon oldalához, ahogy a vásott gyerekek a rongybabát dobálják, és a pokoli robbanások közepette a saját hangját sem hallotta. Amikor az egésznek vége lett, akkor pillantotta meg elveszettnek hitt szüleit, akik végig ott voltak, ugyanabban a vagonban. Még nem tudták, hogy azért menekültek meg, mert az angolszász légierő az egész városban csak a vasútvonalakat igyekezett megkímélni a jövő számára.

Anyámon ott, a kórházban élete legszörnyűbb emlékei lettek úrrá, miközben mégiscsak élete egyik legörömtelibb eseményére készülődött. A főorvos által felkínált alternatívákról ő persze semmit sem tudott, mégis ugyanúgy lépésről lépésre kerítette hatalmába a halálfélelem, ahogyan Drezdában, amikor meghallotta a megállíthatatlanul közeledő bombázókötelékek zúgását.

Egy fiatal, mosolygós ápolónő – fején babos kendő módjára hátrakötözött hófehér fityulával – megkérdezte, szüksége van-e valamire. Anyám pedig lemondóan egy pohár víz mellett döntött. Pillanatokon belül megkapta. Pár korty víz még soha olyan jól nem esett neki.

Másnap a főorvosi vizit szokás szerint zajlott. Tornóczy az ügyeletes orvossal, a nővérektől kísérve járta végig a betegágyakat. Mindenkit személyesen kérdezett ki, anyám ágyához érve mégis a főnővérhez fordult, szenvtelennek szánt hangon: „Hogy van a beteg?” A főnővér, aki pontosan tudta, mit várnak tőle, szintén szenvtelenül válaszolt: „Stabil az állapota, főorvos úr.”

Apám később határozottan emlékezett, hogy a hazaérkezése utáni napon kezdett leállni minden. Nem jöttek a levelek és az újságok, a közlekedés teljesen kiszámíthatatlanná vált, az emberek pedig egy darabig sorban álltak a postánál, reménykedve, hogy sikerül felhívniuk azokat, akikkel hirtelen nagyon fontos lett volna beszélniük. Aztán feladták. Mindenki mintha várt volna valamire.

Apám blazírtan állta a család nőtagjainak állandóan ismétlődő kérdéseit, pedig ők is pontosan tudták, hogy ugyanúgy semmit nem tud rólunk. Bár Kazi bácsival, az állatorvossal ekkortól váltak mindennapossá a beszélgetéseik, különleges kapcsolatuk jóval korábbról datálódott. Felnőttként jöttem rá, hogy Kazi bácsi ugyanazt a családnevet viselte, amit apám doni ezredparancsnoka, akár testvérek is lehettek. A jóval idősebb állatorvos bölcsessége és humora különösen megfelelt apám sajátságosan összetett személyiségének. Részéről azonban szolgált még egy ok a közeledésre. Nagyon kevesen tudták, félig-meddig titoknak is számított – de Kazi bácsinak volt telefonja. Hiszen nagy spíler volt, különleges érzékkel gyűjtött vagyont és magas rangú ismerősöket. A telefon az információszerzés alapeszközévé vált, és Kazi bácsi lelkiismeretesen tekergette a készülék kurbliját – hiszen ezek még így működtek – az érdekünkben. Ám a legjobb esetben is csak összefüggéstelen karattyolást hallott a vonal végén. A magyar vidék városai és falvai olyanok voltak ekkor, mint a szigetek valami végtelen, néma óceánban.

Anyám pedig egyre rosszabbul lett. Az örömteli várakozás helyébe valami megnevezhetetlen aggodalom költözött, ami aztán gyorsan változott át torokszorító bizonyossággá: ezt egyikünk sem fogja túlélni. A külvilágból egyre kevesebbet érzékelt, pedig a sűrűn felhangzó géppuskasorozatok és puskalövések elég hangosak voltak. Az érzékelés képességével együtt az erő is elhagyta, nappal és éjszaka összefolyt, már ahhoz is gyenge volt, hogy a szemét kinyissa. Aztán egy napon – fogalma sem volt, melyiken – a főorvos úr szavaival élve „kinyilvánítottam akaratomat a világrajövetelre”. Életem első elhatározását pedig olyan patakvér követte, ami nemcsak a lepedőt és a matracot, hanem még a békebeli járókövet is iszamossá változtatta anyám ágya alatt.

Tornóczy ellentmondást nem tűrően rendelkezett: császározni kell!

A szülészet pillanatok alatt a teljes harckészültségbe állt csatahajó képét mutatta. Fehér műtősruhába öltözött emberek rohangáltak a folyosókon, anyám betegágyát pedig egy sztahanovista kőműves malteros talicskájának gyorsaságával tolták a műtőbe. A főorvos azon véresen az oldalára fordíttatta, és a gerincébe adta az érzéstelenítő injekciót. Aztán nagyokat csípett a lábszárába: „Érzi? Még mindig érzi?”

Ő bizony érezte, de az erejéből csak annyi telt, hogy élénken bólogasson. Tornóczy nem adott időt finomkodásra. Anyám világosan érzékelte, ahogyan egy borotvaéles kés vág mélyen a hasába. Szerencsére tényleg csak egyetlen sokkoló pillanat volt. Egy másodperccel később az injekció megtette hatását, és ő köldöktől lefelé érzéketlenné és tehetetlenné vált. Az agya azonban éppen ekkor tisztult ki, és pánik fogta el, mert az érzéketlenség a velem való kapcsolatától is megfosztotta. Többször meg akarta nézni, hogy „odalenn” minden rendben-e, de a főnővér ugyanannyiszor visszanyomta, bátorító és nyugtatgató szavak kíséretében. Aztán egyszerre hasonló hangokat hallott, mint amikor a macska farkára lépnek. Én voltam. Éppen akkor tartottak a hideg vizes csap alá.

A következő napokban anyám, velem a karjában, felülemelkedett a körülötte dühöngő káoszon. Esze ágában sem volt mocorogni, a fejét is csak egyszer emelte fel: amikor a kórtermen keresztül emberek rohangáltak, hordágyon vagy a karjukban cipelve golyó tépte, csuromvér sebesülteket, akik között felismerni vélte a fiatal, mosolygós ápolónőt, akitől a vizet kapta. Nem tévedett, valóban ő volt. Később tudta meg, hogy a lány nem élte túl.

A mosonmagyaróvári sortűz sebesültjeit igyekeztek akkor minél gyorsabban a műtőbe vinni, számomra pedig valószínűleg ez volt az első esemény, amit a külvilágból érzékelhettem. Aki fegyverzajban születik, az élete sem telik békésen.  

Kazi bácsi nagyokat hallózott a kagylóba, majd elkomoruló arccal hallgatta a telefonban jelentkező ismerősét. Apám számára örökre titok maradt az informátor személye, lényeges inkább a közlendője volt. Kazi bácsin először látott megrendülést: „Mennünk kell, mert holnap ezek megindulnak.”

Ő előzőleg már felajánlotta, hogy a lehajtható tetejű – és Isten tudja, honnan szerzett – Skodájával elhoz minket a kórházból. Kamikazeakció-nak tetszett, de választásuk tényleg nem volt. A kocsiba pattantak, Kazi bácsi gázt adott, és egyetlen hatalmas iramodással teremtek Győrben. A kórház kapuján áthajtva az autó egyből a szülészet téglaépülete elé szökkent. A két férfi benyomult a folyosóra és szólítgatni kezdte anyámat. Ő persze hallotta, de nem jött ki hang a torkán. Kazi bácsi látta meg először, a Monarchia legsnájdigabb tisztjeit megszégyenítve vágta össze a bokáját és hajolt meg az ágya előtt – anyám ezt sosem felejtette el. Apám rögtön megjelent mögötte, de nem foglalkozott formaságokkal. Ölbe kapta anyámat – vele együtt persze engem is – és rohant velünk az autó felé, elfeledve a negyedik sebesülésekor szinte merevvé vált jobb karját. Kazi bácsi a hátsó ülésre ültette őket, aztán beletaposott a gázba. A kórház majdnem kihaltnak tűnt, de a főúton megpillantották a tankokat. A páncélosok tömegével özön-löttek, és a kis Skoda zúgó, csikorgó, füstölgő acélszörnyek gyűrűjében találta magát. Kazi bácsi informátora csak egyben tévedett. Ezek nem másnap indultak meg. Aznap volt november negyedike.

A rengeteg tank láttán apám – akinek elég rendes praxisa volt támadó erők esélyeinek megítélésében – elszürkült arccal suttogta maga elé: „Vége. Letelt. Ezek örökre a nyakunkon maradnak. Ó, hogy az a…”

A felesége vigasztalni próbálta, és közben eszébe jutott, hogy – egészen példátlan módon – fogalma sincs, tulajdonképpen melyik napon jöttem a világra. Később persze kaptam egy születési anyakönyvi kivonatot, így pragmatikusan maradtunk a hivatalos változatnál. Utólag belegondolva, talán az egész 20. században mi bíztunk meg legjobban a közokiratok hitelességében.

A lényeg azonban egészen más. Az irdatlan páncélos ármádia nevetség tárgya lett, hiszen hosszú ideig feltartóztatta néhány Molotov-koktélos fiatal. Az őket küldő birodalom a semmibe tűnt, a mögöttük álló ideológia szégyenletesen hamisnak bizonyult. Minden, ami ott öröknek és legyőzhetetlennek látszott, a valóságban gyenge és esendő volt, és kiút nélküli zsákutcába jutott.

Az a törékeny autó viszont, benne az osztályidegenekkel és a pár napos újszülöttel – hazaért. Akkor, 1956. november negyedikén.