Történelem

Lassan betelt a pohár

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc előzményei és első pillanatképei

Az 1956. október 23-án kirobbant magyar forradalom a kívülállók szemében váratlan és érthetetlen volt, de valójában évekig nőtt az elkeseredés, és erősödött a csendes ellenállás a magyar társadalomban a kommunista diktatúrával és a szovjet megszállókkal szemben, és ekkor hirtelen túlcsordult a pohár. Márai szavaival egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Lassan betelt a pohár
Október 23-a délután a Bem-szobornál már több tízezren követelték a változást
Fotó: Fortepan

A Petőfi Kör 1956 nyarán, kora őszén megrendezett összejövetelei megrendítették a kommunista pártot, felrázták az országot, Rákosi elűzése után az ellenzék már az új hatalmi struktúrák kialakításán gondolkodott. A Rákosi Mátyás utódjává tett Gerő Ernő feladata lett a párt erejének, hatalmi befolyásának helyreállítása. Augusztusban és szeptemberben némi nyugalom uralkodott el Budapesten.

A forradalomhoz vezető úton Rajk László története a kelet-európai kommunizmusok szörnyűségének egyik tipikus példája. A második világháború befejezése után a kommunisták egyik könyörtelen veze­tőjeként ismerte meg nevét az ország. A háború lezárását követően a koalíciós kormányban a rendőrséget, a titkosszolgálatokat és az igazságszolgáltatást irányító belügyminisztérium kommunista befolyás alá került.

Rajk véres árnya  

A minisztérium élére 1946-ban Nagy Imrét delegálták a kommunisták, de ő gyűlölte ezt a megbízatást, hiányzott is belőle az a kommunistákra oly jellemző, messianisztikus küldetéstudat, amellyel meg kellett volna semmisítenie a párt ellenségeit. Ezért hat hónap múlva új feladatokat kapott, vidékre helyezték át. A belügyminiszteri posztot a kevésbé hezitáló, a kommunisták hatalmi küldetésében megingathatatlanul hívő Rajk László vette át. Rajk az ekkor szinte korlátlan hatalmi eszközeit kihasználva kíméletlenül lesújtott a párt vélt vagy valós ellenségeire.

A kommunisták a szovjet megszállók segédletével megszerezték az irányítást Magyarországon, s 1948 karácsonyán letartóztatták a magyar katolikus egyház prímását, Mindszenty József bíborost, az egyedüli személyt, aki még ellent mert mondani nekik. Rajk titkosrendőrségén a verésétől sem visszariadó pribékeknek egy hónapra volt szükségük ahhoz, hogy ideiglenesen megtörjék a büszke és nehezen kezelhető főpapot. Aztán 1949 májusában a lakosságot megfélemlítő választásokon a szavazók 95,6 százaléka a kommunistákra adta le a voksát.

Azonban 1956-ban már más időszámítás kezdődött. A nyugdíjazott Nagy Imre több tanulmányában mutatta be a Rajk-per abszurditásait. Gerő Ernő taktikai okokból igyekezett helyreállítani a Titóhoz fűződő nemzetközi kapcsolatokat, Rajk Júliát is kiengedték a börtönből. Ő azonnal meggyilkolt férje rehabilitálását követelte, valamint azt, hogy földi maradványait állami kegyeletadás keretei között helyezzék örök nyugalomra. A kommunista párt korifeusai eleinte húzták-halasztották az időt, majd beleegyeztek az újratemetésbe.

A rendezvény napján, október 6-án hideg, szeles idő volt, ám az eseményen a több ezer gyászoló mellett megjelent mindenki, aki valamit is számított a magyar politikai elit tagjai közül. Rajknak a kivégzése óta jeltelen sírban lévő maradványait Kossuth Lajos mauzóleuma előtt ravataloz­ták fel. A koporsó mellett díszőrség állt, valamint megjelent Rajk Júlia s oldalán hétéves kisfia is. Ismerősök, régi ellenségek, új barátok léptek hozzájuk, hogy kifejezzék részvétüket, köztük volt Nagy Imre és felesége is. A Rákosi-utód, Gerő a temetés napján éppen Moszkvában tárgyalt a Kreml uraival. A Rajkot eláruló és vallató Kádár János éppen azon mesterkedett, hogy visszakerüljön a párt belső, legfelső hatalmi köreibe, ekkor éppen hazafelé tartott pekingi hivata­los látogatásáról. Így két ravasz, régi ortodox kommunistára maradt a rend­szer képviseletének a feladata. Egyikük, Münnich Ferenc kifejtette: „Rajk gyilkosai olyan szadista bűnözők voltak, akik a személyi kultusz bűzös mo­csarából kúsztak elő a napfényre.”

Amikor 1956. július 17-én a Kreml gyorsan és határozottan elmozdította, a Szov­jetunióba küldte száműzetésbe Rákosit, azt is el kellett döntenie, hogy kit tesz a helyére. Már 1953 óta Nagy Imre számított Rákosi legfőbb riválisának. Vetélkedésük Nagy 1955-ös eltávolítása után is folytatódott, noha lehetőségeik már nem voltak egyenlők. Írásaiban Nagy Imre Rákosi gonosztetteit elemezte. Amennyiben az oroszok valóban teljesen más jellegű kommunista hatalomgyakorlást szerettek volna látni Magyarországon, ezt az alternatívát Nagy Imre és köre tudta volna biztosítani.

Komoly eredmény lett volna Nagy Imre visszahozása a hatalomba, de a szovjet vezetés számára ez kockázatos lépésnek tűnt. Inkább a kommunista apparatcsik Gerő Ernőt húzta elő, aki a spanyol polgárháború óta megbízhatóan teljesítette a kommunista világhálózat elitjének parancsait. Gerő betéve tudta és mantrázta a marxista–leninista tanokat, valamint belülről ismerte a kommunista hatalmi hálózati struktúrák mű­ködési mechanizmusait. Viszont hiányzott belőle az a karizmatikus tulajdonság, hogy a társadalom minden rétegéhez eljuttassa a kommunista párt üzenetét, elfogadhatóvá transzformálja utasításait.

Hruscsov önhitten természetesnek tartotta, hogy a szovjet hatalmi tömb testvérpártjai  belpolitikai ügyeikben is kritikátlanul megfogadják Moszkva rájuk oktrojált véleményét. Tito szembefordulása óta Gomulka hatalomba való visszatérése volt az első olyan eset, amikor ez a hatalomgyakorlási mechanizmus nem működött. Hruscsov őrjöngött, de a lengyeleket nem tudta megfélemlíteni. Rokosszovszkij szovjet tábornok, akit korábban a lengyelek elmozdítottak a lengyel védelmi minisztériumban viselt pozíciójából, azt üzente Hruscsovnak: „Amennyiben ragaszkodik Gomulka leváltásához, nem lehet elkerülni egy igen komoly vérontást.”

A lengyel elszántságot látva, Hruscsov visszalépett. Elvetette a leszámolás tervét, mondván: a lengyel kommunistákra kell bízni, hogy saját belátásuk szerint birkózzanak meg a lengyel belpolitikai, gazdasági problémákkal. Néhány nap múlva a magyarországi események kerültek a világpolitika reflektorfényébe, sértett büszkeségük nem engedte, hogy hasonló arculcsapás érje őket.

Egy nemzet felébred

Október közepére Magyarországon magasra csaptak az érzelmi hullámok. Míg nyáron az írók, tudósok és újságírók közül kerültek ki a hangadók, 1956 őszén az egyetemisták vették át az eszmei irányítást. Október 22-én megfo­galmazták követeléseiket. A Műszaki Egyetem hallgatói tizenhat pontból álló listát fogadtak el, amelyben az országos folyamatokról alkotott gondolataikat mondták el. Legfontosabb követeléseik: a szovjet csapatok azonnali kivonása, a kormány átalakítása Nagy Imre veze­tése alatt, szabad választások, szólásszabadság, a többpártrendszer visszaállítása és a munkások, parasztok életkörülményeinek radikális megjavítása voltak.

Gerő Ernő október 23-án reggel érkezett vissza Belgrádból, azonnal parancsot adott a tüntetések betiltására. Ezután elbizonytalanodott, röviddel később megismételte, meg kell akadályozni a diákok forradalmi jellegű mozgolódásait, gyűléseit, azok eszkalációjától tartva. Végül ezt a rendelkezését is visszavonta.

A Duna budai partján indult el az egyetemisták tüntetése, a tüntetők ritmikus jel­szavakat ismételgettek. A hangulat egyre forróbb lett, ezt tükrözték a radikális jelszavak is.

„Mindent megteszünk, de mindent kés­ve. Nagy Imrét a hatalomba, halogatás nélkül.”  „A vezetésnek változnia kell, és a mi vezetőnk legyen Nagy Imre.” Majd fokozatosan, egyre élesebb követelések hangzottak el: „Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába!” Végül kimondták sokak egyik legtitkosabb vágyát: „Ruszkik, haza!” Ahogy a Margit hídhoz értek, leállt a forgalom. A szovjet követség egyik munkatársa Kopácsi rendőrkapitányhoz fordult segítségért, hogy a Pesten lévő szovjet követségre tar­tó nagykövet nagyobb gond nélkül elérje a követséget. Kopácsi segített, jutalma a nagykövet egy hideg, metsző szemrehányása lett: „Andropov elv­társ azt kérdezi, hogy az ön véleménye szerint nem fajultak-e el egy kicsit a dolgok? A transzparensek némelyike sértő a Szovjetunióra nézve.”

A Pestről induló egyetemisták közben megérkeztek a Petőfi-szoborhoz. A tömegben elvegyülő titkosrend­őrök titokban feljegyzéseket készítettek a lassan, de visszavonhatatlanul radikalizálódó ese-ményekről.

A korabeli visszaemlékezések szerint: „A tüntetők ismét elindultak, átkeltek a folyó másik, pesti oldalára. A felvonulókhoz a Petőfi Katonai Akadémia 800 hallgatója is csatlakozott. A Margit hídon mentek keresztül. Többen a folyó mentén a Parlament felé vonultak, a tömeg másik része a Pest keleti részén húzódó Körút irányába hömpölygött. A Marx téren munkásokkal keveredtek, olyanokkal, akik éppen befejezték műszakjukat a gyáraikban. Végigvonultak a Sztá­lin sugárúton, elhaladtak a szovjet nagykövetség épülete előtt. Útjuk a Hősök terére vitt, innen tovább vonultak a Sztálin-szoborhoz, amely hatalmas talapzatáról a budapesti Városliget fái és a kopár felvonulási tér fölé magasodott.”

Sztálin szobra ledől

Az egyetemisták tizenhat pontjának egyike e szobor eltávolításának követelése volt. Néhány merész fiatal fel is mászott a monumentális szoborra, megpróbálta ledönteni azt. A rendőrség nem lépett közbe, hogy miért, arra Kopácsi Sándor adta meg a szemléletes választ. Jelentést kapott a szobor közelében posztoló rendőrőrszemtől: „A tömeg le akarja dönteni a Sztálin-szobrot – azonnali parancsot kérek!” Kopácsi megkérdezte a rendőrtől, hogy mekkora a tömeg: „Lehetnek vagy kétszázezren. Az egész Hősök tere és a Városliget széle zsúfolva van emberekkel.” Hangzott a rémült válasz. Hányan vannak ott a rend­őrök? „Huszonöten vagyunk, ezredes elvtárs!” „Akkor, úgy gondolom, huszonöt rendőrrel nem tud majd feloszlatni egy kétszázezres tömeget, igaz?”

A tömegben voltak „szakemberek” is, munkások, akik magukkal hozták az üzemekből a szerszámaikat. Előkerültek a hegesztőkészülékek és drótkötelek is. Kopácsi most már attól tartott, ha Sztálin szobra ledől, lehetnek majd súlyos sebesültek is. Megparancsolta a helyszínen lévő emberének, hogy vezényelje hátrébb a tömeget. „Legyen gondja rá, hogy legalább száz méterrel hátrébb álljanak, amikor a szakmunkások a szobron dolgoznak” – parancsolta. Egy órával később Sztálin szobra hatalmas robajjal a földre esett: „Ledöntése a legcsekélyebb személyi sérüléssel sem járt.” Csupán a hatalmas, jól odahegesztett bronzcsizmák maradtak fenn a talapzaton.

A tömeg október 23-án este diadalittasan konstatálta, hogy Magyarország néhány óra alatt nagy lépést tett a szabadság és függetlenség kivívása felé vezető úton.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom