Történelem

Egy Árpád-kori családi tragédia

A Szent István király elleni merényletkísérlet csupán egyetlen láncszem volt a folyamatban

Izgalmas, bár nem túl hálás dolog egy majd’ évezreddel ezelőtti bűntény vizsgálata. Ennyivel tartozunk azonban Szent István királyunk emlékének, hiszen ezt a merényletet ellene kísérelték meg. A sors akkor még kegyes volt hozzánk, István sértetlenül túlélte a gonosztettet, magatartásán és intézkedésein pedig egy kivételes egyéniség szinte tapintható körvonalai sejlenek át.

Egy Árpád-kori családi tragédia
Imre herceg temetése ...
Fotó: Wikipedia

A merénylet idejéről bizonyos, hogy István egyetlen fia, a trónörökös Imre herceg 1031. szeptember 2-i tragikus halála után történt. István ekkorra idős lévén, már testileg megtört ember, akit köszvény gyötört, és visszatérő lázrohamoktól szenvedett. A későbbi szent király élete utolsó időszakához érkezett, ám nem említik, hogy szellemileg is hanyatlott volna, míg 1038-ban érte is el nem jött a halál.

A részletekről István király Kis legendája és Hartvik püspök legendája tudósít. A két legenda közül az előbbi autentikusabb – a Kis legenda írója még beszélhetett olyanokkal, akik a merénylet idején István udvarában éltek. A körülmények ismertetését Hartvik püspök is a Kis legendából vette át, szinte szó szerint. E tömör, de rendkívül életszerű leírás szerint István udvarának négy főembere szövetkezett a királygyilkosságra, annak végrehajtását is egyikük vállalta magára. Alkonyatkor lopódzott be a király hálótermébe, ruhája alatt egy tőrrel. Azonban a tőrt elejtette, és az a földre esvén nagyot pendülve felzavarta a királyt.

A merénylő azonnal látta, hogy minden elveszett. Az uralkodó kérdésére, hogy mit keres a hálóteremben, térdre esett, és a király lábát átkulcsolva irgalomért esedezett. István pedig teketória nélkül megbocsátott, azonban feltételül szabta, hogy a merénylő nevezze meg társait. Ezt a gyilkosjelölt meg is tette, így a bűntársakat elfogták, és az akkor szokásos módon mérték rájuk a büntetést.

Lenyűgöző, ahogy a szűkszavú leíráson is átsüt az a bizonytalanság és – minden bizonnyal – lelkifurdalás, ami a merénylőt keríthette hatalmába, ahogyan István felé settenkedett! Mennyi minden megfordulhatott a fejében, ahogyan egy olyan emberhez közeledett, aki környezete számára már akkor szentté vált! És mennyire imponáló, ahogy egy kivételes személyiség egyszerre tud magánember és király lenni, ahogyan egyformán képes a keresztényi megbocsátásra és az uralkodói – egyébként abszolút törvényes – szigorra!

Lehet kételkedni, hogy valóban minden így történt-e. Mégis, ha magunkba nézünk, valami azt súgja: így történt, semmi hihetetlen nincs abban, hogy Szent István így viselkedett. Ám minden politikai bűntettnek van elő- és utóélete, egyáltalán nem biztos, hogy éppen a végrehajtás (vagy annak megkísérlése) a legfontosabb momentum. Úgy gondoljuk, ennek az estének a története is csupán egyetlen láncszem a folyamatban, amit megelőznek és követnek más láncszemek.

Vazul megvakíttatása (fent) a Képes Krónikában
Vazul megvakíttatása a Képes Krónikában
Fotó: Wikipedia

Baleset vagy merénylet?

Imre herceg halála legnagyobb tragédiája volt első királyunknak – és lassan évezrede sok találgatásra ad okot. Aki merényletet sejt mögötte, nem a fantazmagóriák birodalmában kalandozik. Imrét vadászbaleset érte, márpedig a középkorban sokszor álcázták az előkelőek elleni merényletet vadászbalesetnek. A vadászat eleve „veszélyes üzem” volt, hiszen Európában még bőven kószáltak olyan nagyvadak, amelyekkel nem biztos, hogy élve meg lehetett úszni a találkozást. A fegyverek egész garmadája is kéznél volt, a nyomozási eljárások pedig alkalmatlanok voltak egy esetleges bűntény meggyőző tisztázására.

Imre herceggel sírba szállt a megöregedett István reménysége, hogy közvetlen leszármazottja lép majd trónra, és folytatja, amit ő elkezdett. Márpedig a középkor legsötétebb drámáit mindig a trón körüli küzdelmek szereplői írták…

Imre herceg halála után ketten maradtak esélyesek a trónra, mindketten István unokaöccsei voltak.

Az idő tájt történt még egy nevezetes, nem különben tragikus esemény is, az egyik trónjelölt unokaöccsel, amelyet szinte mindenki Ady Endre „Fülembe forró ólmot öntsetek, / Legyek az új, az énekes Vazul…”sorai után ismer. Erről a több mint kétszáz évvel későbbi Kálti Márk-féle Képes Krónika tudósít, Vazulról István király legendái hallgatnak.

Vazul (más változatban Vászoly) István apja, Géza fejedelem Mihály nevű öccsének fiaként idősebb volt Imrénél és fiatalabb volt Istvánnál. A vélekedés szerint István azért adott utasítást megvakíttatására, és azért öntetett a fülébe forró ólmot, hogy az uralkodásra alkalmatlanná tegye a trón öröklésére esélyes Vazult.

István egyéniségének ismeretében azonban valami itt nagyon sántít. A források és törvényeinek ismeretében is egyértelmű, hogy nem volt kegyetlen, kíméletlen. Vazullal pedig a legbrutálisabb kegyetlenséggel bántak el, István ilyesmire biztosan nem „úri szeszélyből”, öncélúan adott parancsot. Ehhez azért több kellett holmi átmeneti depressziónál, ehhez igen súlyos bűnt kellett elkövetnie a királyi rokonnak.

Szerintünk a fő láncszemekként felfogható három esemény – Imre herceg halála, az István elleni merényletkísérlet és Vazul megvakíttatása – ismeretében csupán a józan logikát és némi képzelőerőt kell használnunk, hogy egy tragikus történet a maga teljes valóságában bontakozhasson ki előttünk.

Feltűnő, hogy egyetlen forrás sem említ nevet, amikor a pártütőkről beszél. Márpedig a középkor folyamán mindig gondoskodtak arról, hogy az uralkodó iránti hűtlenség (infidelitas) elkövetőinek neve úton-útfélen ismertté váljon, családjuk pedig minimum jószágvesztéssel bűnhődjön. Itt azonban egy látszólag érthetetlen következetlenséggel állunk szemben: nincs szó családnevek meghurcolásáról, és súlyos és kegyetlen ugyan a büntetés, de nincs fővesztés sem.

A kegyelmes király

Így az uralkodók csak a saját rokonaikkal szoktak viselkedni. Ha logikusan szemléljük a történéseket, hamar rájövünk, hogy a merénylet mögött minden valószínűség szerint Vazul állt, és legalább ennyire valószínű, hogy az uralkodó udvarában élő, a merényletet tervező további négy főember is a rokonsághoz tartozott. A lefülelt összeesküvő minden bizonnyal nevén nevezte Vazult mint a merénylet tervezőjét, a királyi unokaöcsöt ezért érte el végzete.

Vajon „csupán” ennyi lett volna a rovásán? Nagyon tudománytalan lenne eljátszani a gondolattal, hogy István az előtte térden csúszó merénylőnek feltett egy másik kérdést is, azt, ami mint királyt és apát a legjobban foglalkoztatta? István évtizedeken keresztül megtartotta a királyi törvénynapokat, ilyenkor személyesen hallgatta ki a peres feleket, vagy a színe előtt vádolt bűnösöket. Intelligenciája és emberismerete révén jól ismerhette a lelkiállapotot, amikor a bűnbánat útjára lépett bűnös a leginkább őszinte pillanatait éli, amikor kész mindent beismerni, amit valaha is elkövetett – vagy amiről valaha is tudomást szerzett.

Majdnem egy évezred távolából is úgy gondoljuk, indokolt a feltételezés: az őszinteségéért kegyelmet remélő merénylőnél István rákérdezett az Imre-ügyre is. Hogy mi lehetett a válasz? Már sosem tudjuk meg. A szent királyokat adó Árpád-házra nem volt jellemző az országrontás és a testvérharc.

Kevesen foglalkoztak egy lényeges körülménnyel: a merénylők büntetésével.

A történelemben szerepet játszó egyik legősibb jogelv, amelyet Európában a tálió (azaz: a tükrözés) elvének hívnak. Lényege, hogy a büntetésnek mintegy tükröznie kell a bűnt, amiért kiszabták – gondoljunk csak az iszlám országokban kézlevágással büntetett tolvajokra. A táliót azonban nem mindig alkalmazták ennyire direkt módon, idővel sokkal elvontabbá vált a szerepe. A bűnös megvakítása például azt is tükrözhette, hogy olyasmire vetette a szemét, ami nem illette meg, kezének levágása pedig jelenthette azt is, hogy olyasvalakire emelte a kezét, akinek életére törni a legnagyobb bűn. Itt pedig visszatérünk a középkorban legsúlyosabb bűncselekményhez, a hűtlenséghez, amely az uralkodó sérthetetlen személye elleni támadást jelentette.

Vazul és merénylőtársai büntetését többféleképpen is leírták. A Kis legenda szerint a merénylőket megvakították és jobbjukat levágták, Hartvik püspök pedig a büntetésről semmit nem ír. Az egykorú, bajorországi Altaichi Évkönyvek csupán vakítást említenek, kézlevágásról, főleg fülbe való ólomöntésről nincs bennük szó.

Talán az a leghelyesebb, ha megint csak István személyiségéből indulunk ki. A merénylők büntetésének egyik eleme – a kézlevágás – első törvénykönyvének a hamis esküről szóló 17. szakaszából köszön vissza. Itt megint a tálió elvének elvontabb alkalmazását látjuk: nem nehéz párhuzamot vonni az esküre emelt kéz valósága és a hamis esküvés miatt porba hulló kéz szimbolikája között. Megjegyzendő, hogy ez a büntetés a tehetősekre vonatkozott, márpedig a merénylők közéjük tartoztak, és nyilván hűségesküt is tettek a királynak.

A bűn és a büntetés

Második törvénykönyvének ugyancsak 17. szakasza a hűtlenségről annyiban rendelkezik, hogy elkövetőit minden hívő közösségből rekesszék ki, és ne lelhessenek menedéket az egyháznál sem. Abban az időben az ilyen személy teljesen társadalmon kívülivé vált, és bárki büntetlenül megölhette. Vegyük észre: ez a rendelkezés voltaképpen rendkívül frappáns elhárítása az igazságszolgáltatás legfőbb akadályának, hiszen a királyra való támadásra csupán a legmagasabb rangú személyeknek lehetett alkalma és indítéka. Egy sok ezer holdat és jobbágyot birtokoló főurat pedig mégsem tud fülön csípni akármelyik poroszló. Egészen más volt a helyzet azonban, ha az illető kirekesztetté vált. Az emberi természet ismeretében előbb vagy utóbb biztosan akadt valaki, aki a törvény kezére adja, vagy saját kezűleg szolgáltat rajta igazságot.

Abban az időben azonban még nagy volt a szokásjog ereje: a királyt a kivételes helyzetekben megillette az egyedi törvényhozói teljhatalom (plenipotentia) joga. A beállt helyzet mindenképpen kivételesnek számított, és István élt is előjogával. Senkire nem szabott ki halálos ítéletet. Ha feltételezzük, hogy következetes volt – márpedig egész életében az volt! –, akkor a trónra szemet vető Vazul szenvedte el a vakítást, a királyra kezet emelő, illetve esküjüket megszegő főemberek pedig jobb karjuk levágásával bűnhődtek. A törvényes büntetést szenvedték el tehát – ám a törvény mégsem sújtott le rájuk teljes szigorával. Ilyen esetekben ugyanis a csonkítások csak megelőzték volna a hasonlóan kegyetlen halálbüntetést.

A kor ismeretében az összeesküvők családtagjai – különösen fiúgyermekei – is számíthattak arra, hogy egyszerűen felkoncolják őket, Vazul három fiát azonban csupán száműzték. Istvánt nem a bosszú vezette, s a halála után még két és fél évszázadig uralkodó Árpád-ház királyai közvetlenül Vazul fiainak leszármazottjai voltak.

István egyetlen rendelkezése bizonyult hibásnak: a másik unokaöcsöt, a nővére és a velencei dózse fiát, Orseolo Pétert tette örökösévé, akinek dicstelen uralkodása után ismét valódi Árpád-fiak kerültek a magyar trónra.

A sajátos középkori gondolkodásmód ismeretében még valamire rá kell mutatnunk: az életben hagyott merénylők István szándéka szerint nem kárhoztak el, alkalmuk maradt a bűnbánatra, esélyük maradt rá, hogy haláluk után a mennyországba jussanak.

*

Egy István-léptékű történelmi személyiség tettei mindig hordoznak üzenetet az utókor számára. Magatartásából ma is előcsillan az igazság: az „árkokat” be kell tudni temetni. A bűnt törvényes eszközökkel meg kell torolni, de tudni kell továbblépni. Hiszen – képletesen szólva – valamennyien egy családhoz tartozunk.

Istvánnak a fiához írott intelmei szerint: „Légy irgalmas mindenkihez, aki erőszakot szenved, lélekben soha ne feledkezz meg ama isteni intelemről, hogy irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Légy kíméletes mindenkivel szemben, ne csak a hatalmasokkal, hanem azokkal szemben is, akik híján vannak a hatalomnak.”

Önmagát adja a kérdés: mindenkori politikusaink és vezetőink közül vajon hányan olvasták Szent István szavait? Vajon hányan vannak a hatalmasok közül, akik átérzik gondolatai igazságát, és követik azok szellemét?

Úgy tűnik, még mindig igen kevesen. Pedig volt rá ezer évük.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

II. András és Jolán királyné nyomában

ĀA hányatott múlt ellenére előkerülhetnek a királyi pár csontjai az egresi monostornál, azokat a feldúlást követően talán visszatemették – mondta lapunknak Langó Péter régész