Történelem

A döntő roham

Szigorúan megtiltottam az ostromsereg minden csapattestének, hogy kegyelmet adjon az őrségnek. Parancsnokának foglyul ejtésére viszont külön díjat tűztem ki, mert példát akartam statuálni intésül mindazoknak, akiknek a jövőben kedvük akadna a háború borzalmait szükségtelenül szaporítani – jegyezte fel Görgei Artúr honvédtábornok.

A döntő roham
Hentzi tábornok sebesülése. Matthias Trentsensky színezett kőnyomata
Fotó: Wikipedia

A honvédsereg százhetvenegy évvel ezelőtt, 1849. május 21-én vette be Buda várát. Görgei Artúr tábornok hiába kérte, hogy a császá­riak kíméljék meg Pestet, kijelentve, ha a várost mégis lövetnék, úgy ne számítsanak kegyelemre. A védők ezt mégis megtették, sőt a Lánchidat is megkísérelték felrobbantani – sikertelenül. A végső roham valóban úgy indult, hogy a honvédek nem ejtettek foglyokat.  

Miután 1849. május 21-én, a kora reggeli órákban az I. hadtest honvédei betörtek a Fehérvári kapu mellett ütött résen, és a III. hadtest részei a Bécsi kaputól haladtak a vár belsejébe, Heinrich Hentzi von Ar­thurm császári vezérőrnagy a vízi védmű felől sietett fel a Szent György térre. Az itt összetorlódott négy század Vilmos-baka élére állt, és kivont karddal vezette embereit a tízszeres túlerő ellen. Ekkor sebesült meg, és tisztjei kivonszolták a térről. Moritz Bartl főorvost értesítették, hogy a Fehérvári kapu közelében a várparancsnok megsebesült, és ellátásra szorul. Bartl az Iskola téri tábori kórházból sietett a helyszínre, ám útközben találkozott a tábornokot hordágyon cipelő katonákkal, akiket a kórházba irányított.

Hentzi halála

A főorvos megállapította, hogy a tábornok gyomorlövést kapott. Épp bekötözte, amikor az emeleti szobába emberei élén betört Rónay János főhadnagy, a debreceni 28. honvédzászlóalj zászlóaljsegédtisztje, és közölte, Hentzit foglyul ejtette. Erre a hivatalos császári szemlélet másként emlékezett: „A fanatizált honvédek egy csoportja egy honvédtiszt vezényletével benyomult az iskolába, ahol a sebesült Hentzi tábornok úr feküdt, először csak gúnyolták és gyalázták, majd egy hordágyra fektették, ünnepélyesen körbehurcolták a várban, miközben egy cigánybanda a Rákóczi-indulót húzta, azután gyalázatra kirakták a térre, itt tovább gyötörték, majd a teljesen kimerült, utolsó perceit élő szerencsétlent a főparancsnokság épületébe vitték (…) egész nap a szobájába betolakodó felkelővezérek kíméletlen gyalázkodásának és bántalmazásának kitett lovagias tábornok, aki teljes joggal kiérdemli a vértanú nevet, kilehelte lelkét.” Ezzel szemben Bartl főorvos a honvédek humánusságáról számolt be, és ezt Rónay főhadnagy is megerősítette. Ő írt arról, hogy Hentzi kezet akart vele rázni, amire közölte: „Bármennyire becsülöm tábornok urat mint katonát, de olyan ellenséggel, ki Pestet minden igaz ok nélkül lövette – kezet nem fogok.” A tábornok erre azt felelte, Pestet szétlövethette volna, de ő „csupán” demonstrált. Több honvédorvos is megvizsgálta, de a diagnózis ugyanaz volt: menthetetlen. Görgei is felkereste szűkebb kíséretével a haldoklót, de hiá­ba kérdezte, van-e utolsó kívánsága, Hentzi „tekintetében fájdalom és megvetés tükröződött (…), visszahanyatlott, és ismét elfordította fejét”. Este 11-kor állapota rosszabbodott, lelkészt kért, de a honvédek másfél óra alatt egyet sem találtak, így lelki vigasz nélkül szenvedett ki 1849. május 22-én éjjel 1 órakor. „Az akasztófátóli félelem hihetőleg siettette halálát” – jelentette Hajnik Pál rendőrfőnök Szemere Bertalan miniszterelnöknek. Félelme nem volt alaptalan, hiszen a főváros értelmetlen lövetésével félezer lakóház dőlt össze vagy sérült meg, számtalan civil lelte halálát, és a vár bevétele súlyos magyar veszteségek árán sikerült, amiért Görgei kötelet szánt neki. Hentzi és a Lánchíd sikertelen robbantásakor meghalt Alois Allnoch ezredes holttestét – a feltűnés elkerülése végett – festetlen koporsókba tették, felpakolták egy parasztkocsira, amit egy szakasz huszár kísért a temetőbe.

Budavár császári védőserege a Habsburg Birodalom nemzetiségi összetételét is tükrözte, így olaszok is voltak soraikban. A 23/I. Ceccopieri-sorgyalogzászlóalj bakái mindaddig esküjükhöz híven verekedtek, míg a honvédek fel nem értek a várfalakra. Vagy harminc olasz akkor dobálta el a fegyverét, és tűzte ki a fehér zászlót, amikor a rés mellett Máriássy János alezredes feljutott katonáival. Egyikőjük anyanyelvén kiabálta: „Kegyelem, mi valamennyien olaszok vagyunk, s mind jó hazafiak vagyunk.” Máriássy olaszul válaszolt, és közölte, másszanak le a létrákon, s lekiáltott embereinek: „Ne bántsátok ezeket, mert megadták magokat.” Buda eleste után a császári oldalon azonnal megindult a felelősök keresése. Képtelen híresztelések kaptak lábra, leginkább az olaszokat vádolták árulással, holott a fogságba esett Cecco­pieri-ezredbeliek közül senki sem állt önként a magyar oldalon szervezett olasz légióba. Bécs vizsgálóbizottságot állított fel, amely 1850 elején jelentette: „A legkisebb kétely sem merült fel a zászlóaljnak az utolsó pillanatig tanúsított hűségével és tisztes helytállásával kapcsolatosan, mert mind a tisztikar, mind a legénység szívósan és a legnagyobb bátorsággal védte a várat, vitéz magatartásával először a résen behatoló ellenség egy részét is visszaverte, és csak súlyos tiszti és legénységi veszteségek után tudta legyőzni őket a több mint tízszeres túlerő, amit kellőképpen igazol az a ténykörülmény is, hogy a Buda védelmében elesett 406 személy közt 7 tiszttel és 95 főnyi legénységgel szerepel a Ceccopieri-gyalogság I. zászlóalja. A hadügyminisztériumnak őszinte megelégedésére szolgál, hogy a tényleírás általános közzétételével megcáfolhatja a (…) zászlóalj becsületét sértő összes eddigi hamis híreszteléseket, és hivatalosan kijelentheti, hogy Buda hősies védelméből ez a csapattest ugyanolyan bátran és híven kivette a részét, mint a helyőrség minden más része.” Egy későbbi helyszíni vizsgálat is tisztázta a Ceccopieri-bakákat, a terhükre rótt cselekményeket a várban lévő olasz deportáltak követték el. Az eset tisztázását köve­tően – kárpótlásként – a 23/I. sorgyalogzászlóalj egy századosa megkapta a Lipót-rend lovagkeresztjét, a tisztikarból öten a Vaskorona-rend III. osztályát, négyen a Katonai Érdemkeresztet, egy orvos az Arany Érdemkeresztet, két őrmester az Arany, a legénység soraiból nyolcan az I. osztályú Ezüst, és tizenhatan a II. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet.

Nincs pardon

Amikor 1849. május 4-én a honvédek Budavár körül ostromgyűrűt vontak, Görgei tábornok levélben szólította fel Hentzi vezérőrnagyot a megadásra, és becsületszavát adta, ha bántódása esik a Lánchídnak, avagy Pestet bombázzák, a várőrség számára nem lesz kegyelem. Görgei emlékirataiban olvashatjuk: „Szigorúan megtiltottam az ostromsereg minden csapattestének, hogy kegyelmet adjon az őrségnek. Parancsnokának foglyul ejtésére viszont külön díjat tűztem ki, mert példát akartam statuálni intésül mindazoknak, akiknek a jövőben kedvük akadna a háború borzalmait szükségtelenül szaporítani.” A döntő gyalogsági rohamról a III. hadtestet ideiglenesen vezénylő gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes kendőzetlen őszinteséggel írta naplójában, hogy „borzasztó öldöklés, kezdetben nincs kegyelem. Végre lecsendesül a düh”. A már említett Rónay János főhadnagy az elsők között jutott be a várba. „Hiába volt ekkor már minden védelem és romboló törekvés, a rés bevétetett, s ott lengett a Teleki-ház közelében a várfalon Püspöky Grácián 47. zászlóaljbeli zászlótartó által már elébb, a felvonulás után feltűzött trikolór. Ekkor kezdődött a kemény és irgalmatlan megtorlás. Különösen az említett rondellában – emlékezett vissza –, honnan azt megelőzőleg tömérdek kő, gerenda s kézigránát dobatott reánk, s nagy pusztítást tett közöttünk. Itt nem volt kegyelem. S bár a rés és az a körüli falak be voltak véve, a falakról és a résről leszorított ellenség beljebb mégis, bár csekély ellenállást próbált.”

A hajdúsági 52. honvédzászlóalj egy csoportja – köztük Karsa Ferenc hadnagy – a vár egyik utcájába hatolt be, amelyben egy hatfontos löveg kartácsolta a honvédeket. Az „Ágyúhoz!” vezényszóra szemből lendültek támadásba, mire a lövegkezelők megfutottak. Ekkor a szomszédos utcából szaladt a karjaikba egy császári bombász. „Szúrjátok le, kiált az őrnagy, tüzérnek, bomba vetőnek nincsen kegyelem. A bomba vető, kétségbe esésében… térdre borulva kérte a kegyelmet. Előre, kiált újfent az őrnagy; siettünk is azért is hogy ne lássuk mint mélyednek a szuronyok a bom-ba vető testébe.”

A királyi palotánál, ahová Máriássy alezredes érkezett meg honvédeivel, kijött néhány császári közvitéz „mindnyájan fehér kendőket mutatván, s azzal világosan megadásukat jelentvén. Erre fennhangon, németül odakiáltottam nekik, hogy fegyvereiket letéve jöjjenek ki azonnal fegyver nélkül, különben mindnyájan halál fiai. Rövid idő múlva megkezdették a kijövetelt…; nagy csudálkozásunkra azoknak száma igen tetemes volt. Amint hozzánk közeledtek – embe­reim szuronyt szegezve várván rájok – megparancsoltam nekik, hogy megálljanak és sorakozzanak, mit ők azonnal megtettek. Ezen sorakozás alatt egy szerencsétlen és véletlen incidens következett be, melynek folytán ezen szerencsétlenekből többen leszúrattak. Az Aulich hadtestéből egy csapat, …amint itt megpillantotta a császáriakat – nem tudván azt, hogy azok már megadták magokat – reájuk rohant, és a Görgey (sic!) parancsához híven, irgalmatlanul öldösni kezdette őket. Szerencsére én a dolgot észrevettem és fennhangon legott eltiltottam a vérengzést, és sikerült is a dühöngést azonnal beszüntetni; csakhogy akkorra már vagy húsz ember, közöttük néhány tiszt is, leszúratott.”

Vádak és nemes cáfolat

A császári híradások igyekeztek kidomborítani a magyarok kegyetlenkedéseit, mint ahogy a budai vár védelméről szóló egyik leírás is tette: „Fegyvertelen katonákat, főleg határőröket ellenállás nélkül ledöftek, az elesettek holttesteit lemeztelenítették, kirabolták, megtaposták, összeszurkálták, minden lehetséges módon meggyalázták, a felkelők ún. tisztjei szórakozásukra keresztüllovagoltak a tetemeken, minden házban, minden pincében osztrák katonákat kerestek, és akire rábukkantak, ritkán úszták meg élve.”

Budavár bevételének akadt egy különös utójátéka. Történt ugyanis, hogy az osztrák sajtó Leiningent vádolta meg fogságba esett császári tisztek leöletésével. A legfiatalabb aradi vértanú 1849. október 6-án az utolsó szó jogán erre így reagált: „Csak most, későn esett tudomásomra, hogy a hírlapokban felőlem azon hír szárnyal, mintha én Buda vára bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna; nekem most többé lapok útján ezt megcáfolni alkalmam nincs, de itt az utolsó percben, Isten szabad ege alatt, a jelenlevők előtt – midőn mindjárt az Isten ítélőszéke előtt állandok – e felőlem terjesztett hírt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom.”  Visszaemlékezéseiben Görgei leírta, hogy „Hentzi vezérőrnagy halálosan megsebesülve esett hatalmamba – a haldoklóval már egy felsőbb hatalom leszámolt. Az őrséget nem hányták kardra. Ezt köszönje meg [ti. Hentzi – B. Z.] utólag azoknak a tiszteknek, akik azóta vagy a vesztőhelyen adták ki lelküket, vagy Ausztria állambörtöneiben sínylődnek; és tartsa tiszteletben nemes lelkű ellenségeinek emlékét!”

A szerző a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpont ügyvivő szakértője

Kapcsolódó írásaink

A forradalom ünnepe 1849-ben

ĀMi az igazság terén állunk, mi egyetértünk, s egyet akarunk, mi mindnyájan a hazát akarjuk megmenteni, s így velünk az Isten. És ha Isten velünk, ki ellenünk? – mondta Könyves Tóth Mihály református lelkész Debrecenben

Sem erővel, sem fortéllyal

ĀSzázhetven esztendővel ezelőtt, a „hódolati szerződés” ratifikálását követően 1849. október 2-án nyitotta meg kapuit a komáromi erőd, amelyet október 4-ig adtak át a honvédek

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom