Történelem

Felcsillant a remény

Trianon 100 (3.) - A két legnagyobb gyarmattartó ország vezetői lényegében megalkudtak a magyarok rovására

Június 4-én lesz a trianoni diktátum aláírásának századik évfordulója, de az új magyar határokat nem akkor rajzolták meg, hanem már jó egy évvel korábban. A magyar békedelegációnak 1920. január 15-én adták át Párizsban a békeszerződés tervezetét, de a következő hetekben felcsillant a remény, hogy talán lehet némiképp enyhíteni a feltételek mérhetetlen szigorúságán.

Felcsillant a remény
David Lloyd George (középen) és Alexandre Millerand (jobbra) 1920 júniusában
Fotó: Wikipedia

Mint előző cikkünkben (Diktátum és védőbeszéd, MH 2020. január 15.) kifejtettük, az első világháborút lezárni hivatott, 1919. január 18-án megnyílt párizsi békekonferenciára csak majdnem egy évvel később hívták meg a legyőzött és megalázott, a kommunista diktatúrát/terrort épphogy túlélő, a román megszállók által szinte az utolsó szögig kirabolt Magyarország képviselőit. S nem azért, hogy tárgyaljanak velük a békefeltételekről, az új határokról, hanem hogy azokat eldöntött tényként közöljék. Ez 1920. január 15-én történt meg.

A magyar küldöttséggel ismertetett országhatárok szinte hajszálpontosan ugyanazok voltak, amelyeket nyolc hónappal korábban a „Négy Nagy” – Clemenceau francia, Lloyd George brit, Orlando olasz miniszterelnök és Wilson amerikai elnök – alkotta Legfelsőbb Tanács már jóváhagyott. Wilson egyébként már a Németországgal kötött békeszerződés aláírása után, 1919. június végén végleg elhagyta Párizst, hazautazott Amerikába, ahol szep­tember végén és október elején kétszer is agyvérzést kapott, emiatt testének bal fele teljesen megbénult, és fél szemére megvakult. (Ezt köve­tően az elnöki teendőket gyakorlatilag – de titokban – a második felesége intézte, aki többek között minisztereket váltott le és nevezett ki, törvényekre hamisította oda az elnök aláírását. Sem Marshall alelnök, sem Wilson orvosa nem volt azonban hajlandó alkalmatlanná nyilvánítani a beteg elnököt, akinek így politikai pályája csúfos módon, csalással és kudarccal ért véget 1921 elején.)

Január 16-án a békedelegációt vezető Apponyi Albert gróf mesteri védőbeszédében összefoglalta a – szakmailag korrekten és kiválóan megalapozott – magyar álláspontot az öt főhatalom (az említettek mellett Japán) magas rangú képviselői előtt, akik beszéde után megtekintették a Teleki Pál gróf és geográfus munkatársai által elkészített pontos, részletes, hiteles néprajzi térképet. Ebből kiderült a nyilvánvaló tény, amit Nitti olasz miniszterelnök később így fogalmazott meg: „A számok, amelyeket Magyarország előterjesztett, semmi kétséget sem hagytak, hogy Magyarország három és fél milliónyi magyar nemzetiségű lakosságának feláldozásáról van szó jóval tudatlanabb és inferiórisabb (kisebb értékű, alsóbbrendű – a szerk.) népek kedvéért”. A békekonferenciát elnöklő Clemenceau, akinek súlyos felelőssége és elfogultsága a békefeltételek összetákolásában vitathatatlan, utolsó miniszterelnöki aktusaként (mivel másnap megbukott) beleegyezett Apponyi kérésébe, aki négy hét türelmi időt kért, hogy írásban elkészíthesse az antant tervezetre a magyar választ. A békediktátum aláírása azonban még négy és fél hónapig húzódott.

Mi történt ezalatt? A magyar diplomácia mindent megpróbált, hogy a nyugati nagyhatalmak enyhítsenek a békefeltételek mérhetetlen szigorúságán, és legalább kisebb részben módosítsák az igazságtalanul meghúzott határokat.

A békedelegáció tagjainak többsége január 18-án hazautazott Budapestre, majd az intenzív és alapos szakértői munkával elkészített válaszjegyzékekkel és mellékleteikkel felszerelkezve február 11-én visszaérkezett Párizsba, ahol átadta az anyagot a békekonferenciának.

A magyar válasz

Lényegileg Apponyinak a január 16-án elmondott beszédét fejlesztették tovább, és továbbra is szerepelt benne a történelmi Magyarország földrajzi–területi integritásának elve, a feldarabolásból származó gazdasági, közlekedési és kulturális hátrányok s a politikai veszélyek ecsetelése. Ugyanakkor a korábbinál nagyobb hangsúlyt helyeztek a nemzeti önrendelkezés elvére/jogára, vagyis a népszavazásra az elcsatolandó területeken. A magyar delegáció kifejezetten sérelmezte, hogy nemcsak vegyes népességű, de a határ mentén tisztán magyarok által lakott jelentős területek is a szomszédos országokhoz kerülnek. Ezek nagyságát a magyar jegyzék 58 ezer négyzetkilométerre, lakóinak számát pedig 3,8 millióra tette. A magyar jegyzék felsorolta azokat a nagyobb városokat, amelyek lakossága csaknem kizárólag magyar (vagy részben német) volt: Pozsony, Komárom, Kassa, Szatmár, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Kolozsvár, Marosvásárhely, Szabadka, Zenta. Emellett kitért a félmilliós székelység problémájára is, azt javasolva, hogy – a partiumi területek mellett – Magyarország része maradjon a Székelyföld is, amelyet egy Kolozsváron áthaladó „folyosó” kötött volna össze az ország központi részével.

Az Apponyi által javasolt újabb szóbeli meghallgatástól a békekonferencia elzárkózott, ezért a magyar békedelegáció legtöbb tagja feb­ruár végén, illetve március elején hazautazott. Bethlen István gróf néhány társával Párizs elővárosában, Neuillyben maradt, onnan próbáltak lobbizni a nagyhatalmak, elsősorban Nagy-Britannia vezetőinél, Bánffy Miklós gróf pedig Londonban épített ki fontos kapcsolatokat. Ennek eredményeként 1920 elején az angol parlamentben és sajtóban több befolyásos politikus követelte a magyar békefeltételek módosítását. Ezzel párhuzamosan a magyar katolikus egyházi vezetés a francia klérus támogatását kérte a Clemenceau utáni új, konzervatív–katolikus szellemű Millerand-kormányzatnál.

Kedvező fordulat

Száz évvel ezelőtt néhány hétig úgy tűnt, van halvány remény a már lezárt „magyar dosszié” újranyitására. Mivel a Németországgal kötött versailles-i békeszerződés 1920. január 10-én életbe lépett, a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa utoljára január 21-én ülésezett. Ennek funkcióit két testület vette át: Párizsban a nagykövetek és külügyminiszterek tanácsa, Londonban pedig a delegációvezetők tanácsa. A magyarkérdés először február 25-én a delegációvezetők (kormányfők) londoni kibővített tanácsülésén vetődött fel. Lord Curzon brit külügyminiszter jelezte, hogy a békeszerződés tervezetére vonatkozó magyar válaszjegyzékekben szereplő területi és gazdasági kérdéseket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az új francia miniszterelnök, Millerand – a clemenceau-i vonalat hűen követve – azt az álláspontot képviselte, hogy a magyar határokról korábban meghozott döntést fenn kell tartani. Brit kollégája, Lloyd George viszont támogatta a magyarok észrevételeinek legfelsőbb szintű, alapos megvizsgálását, mondván, a szövetségesek „nem szeretnék, hogy a magyarok örökre ellenségek maradjanak”. Nitti olasz kormányfő – akire nagy hatással volt Apponyi január 16-án Párizsban elmondott, olasz nyelven is összefoglalt beszéde – csatlakozott a brit miniszterelnök véleményéhez, vagyis 2:1 volt a magyarok javára az arány (mint említettük, az amerikai elnök ekkor már régóta félig bénán-vakon, szellemileg leépülve, a külvilágtól elzártan vegetált rezidenciáján), így esély nyílt a további tárgyalásra Magyarország határairól, azok esetleges módosításáról.

Március 3-án a szövetségesek londoni konferenciáján a brit miniszterelnök visszatért a magyar határok ügyére. Statisztikai adatokat idézve rámutatott arra, hogy a békeszerződés a teljes magyar népesség egyharmadát idegen uralom alá helyezné, és azt hangsúlyozta, nem lesz béke Közép-Európában, „ha utólag jövünk rá, hogy a magyar követelések megalapozottak voltak, és hogy egész magyar közösségeket adtunk át, mint a barmokat (Csehszlovákiának és Romániának), csak azért, mert a konferencia nem volt hajlandó megvizsgálni a magyar ügyet”. A vitában Nitti ismét Lloyd George mellé állt, azt hangoztatva, hogy „még a legyőzött nemzeteknek is joguk van az igazságos bánásmódhoz”. Philippe Berthelot, a francia külügyminisztérium főtitkára (csak névrokona a románbarát Henri Berthelot tábornoknak), a magyargyűlölő csehszlovák külügyminiszter, Beneš  barátja, Millerand miniszterelnököt helyettesítve határozottan ellenezte a brit–olasz javaslatot. Azt állította, hogy a magyarok „mindig is rendkívül alattomos népnek bizonyultak”, statisztikáik pedig „hírhedten megbízhatatlanok”. Arra is hivatkozott, hogy a békekonferencia a magyar szerződés tervezetét korábban már minden szinten elfogadta, így azt semmilyen tekintetben nem lehet újratárgyalni.

A francia ellenállás miatt a brit és az olasz vezetők csak annyit értek el, hogy az ügyet elnapolták, és átadták a külügyminiszterek és a nagykövetek egyesített tanácsának. A tanács március 8-i londoni ülésén tárgyalta meg a magyar határok esetleges megváltoztatásának vitatott kérdését. A résztvevők megkapták a magyar békedelegáció anyagait és a közös román, csehszlovák, jugoszláv ellenjegyzéket, továbbá a brit külügyminisztérium memorandumát. Ennek kidolgozója az a románbarát Allen Leeper volt (a hírhedten magyarellenes Seaton-Watson barátja), aki egy évvel korábban a békekonferencia román–jugoszláv területi bizottságában maximálisan támogatta Románia területi igényeit Magyarországgal szemben. Ezért nem meglepő, hogy a brit külügyi memorandum erőteljesen érvelt az ellen, hogy bármilyen módon módosítsák az 1919 májusában legfelsőbb szinten jóváhagyott határokat.

A britek visszakoznak

Ami meglepő volt, az az, hogy Lord Curzon külügyminiszter – ellentétben saját februári hozzáállásával és szembemenve főnöke, Lloyd George álláspontjával – nemcsak minden kommentár nélkül terjesztette elő Leeper elfogult, inkorrekt jelentését, hanem azt elfogadásra javasolta a tanácsnak! Vagyis a brit diplomácia első számú vezetője látványosan köpönyeget fordított, és immár a francia álláspontot támogatta, amely kategorikusan elvetette a határok újratárgyalásának lehetőségét. Hiába javasolta Scialoja olasz külügyminiszter, hogy a magyar javaslatokat pontról pontra meg kell vitatni, ezt az angolok és a franciák elutasították. A francia és az olasz delegátusok közti vitának Lord Curzon azzal vetett véget, hogy Leeper javaslatát terjesztette elő áthidaló megoldásként. Eszerint a békeszerződés aláírása előtt nem lehet újratárgyalni a magyar határokat, de ha a határkijelölő bizottságok majdan a helyszínen esetleg úgy találnák, hogy egyes helyeken igaz­ságtalanság történt, és módosításokra van szükség, akkor „ezeket bárki szabadon a Népszövetség elé tárhatja”. A franciák ezt is csak azzal a megszorítással fogadták el, hogy a békeszerződés szerint megállapított határoknak „a fő vonalakban meg kell maradniuk”, és a leendő határmegállapító bizottságok csak egyes konkrét pontokon mutathatnak rá a módosítás szükségességére, de egész határszakaszokon nem. Ugyanekkor döntötték el azt is, hogy a későbbi határmódosítás elvi lehetőségét – amit mézesmadzagként szántak a magyaroknak – csak egy, a békeszerződéshez csatolt „kísérőlevélben” hozzák a magyar kormány tudomására, amely műfaj jogilag nem volt kötelező erejű.

A külügyminiszterek és nagykövetek tanácsának március 8-i ülésén született döntést az olasz delegátusok – Nitti kormányfő utasítására – megpróbálták Magyarország javára módosítani. Mivel azonban a brit miniszterelnök elfogadta a (vele szemforduló) brit diplomácia által kieszközölt határozatot, az olaszok kísérlete eleve kudarcra volt ítélve. Mintha nem is ő mondta volna néhány nappal azelőtt, hogy nem lehet egész magyar közösségeket, mint a barmokat vagy egy marhacsordát, átadni más országoknak. Amely kijelentés egyébként mintha visszhangozta volna a január 16-i párizsi Apponyi-beszéd azon, a wilsoni eszmére utaló szónoki fordulatát, hogy „az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá”.

Vajon mi okozta Lloyd George meghátrálását? Egyes történészi feltevések szerint a franciák komoly ajánlatot tettek a brit kormánynak, hogy ha a magyarkérdésben enged, akkor a világ más területein előnyben részesítik a brit érdekeket – vagyis a két legnagyobb gyarmattartó ország lényegében megalkudott a magyarok rovására. Más vélemény szerint az volt a fő ok, hogy a nagy tapasztalatú és tekintélyű Lord Curzon nyomást gyakorolt miniszterelnökére, aki kiélezett helyzetekben általában a külügyminisztérium (Foreign Office) vezetőire hallgatott, akár még saját, eredeti álláspontja ellenére is. Bármi is az igazság, tény, hogy a március 8-i döntéssel végleg eldőlt a magyar határok kérdése. A halálos ítélet kimondatott, már csupán az aláírás hiányzott.

Kapcsolódó írásaink

Diktátum és védőbeszéd

ĀTrianon 100 (1.) - A magyar békedelegációt akkor hívták meg Párizsba, amikor már mindent eldöntöttek

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom