Volt-e (érdemi) alternatíva…

S a válasz? Érdemben alig. A világháborút – akkor még nem volt tudható, hogy húsz esztendővel később megkapja az első jelzőt – a vesztesek oldalán befejező Magyar Királyság, az Osztrák–Magyar Monarchia társországa új utakon indult el. Az addigi Magyar Királyság 1918. október 31-én gyakorlatilag összeomlott, egy szűk csoport vette át először az uralkodó – IV. Károly magyar király –, majd később az „utca népe” jóvoltából a hatalmat, és Károlyi Mihály gróf nyert miniszterelnöki megbízatást, aki minden különösebb felhatalmazás nélkül – hiszen az Országgyűlés nem működött – 1918. november 16-án „kikiáltotta” a Magyar Népköztársaságot.

A teljes káoszba fordult helyzetben a tét az ország valamilyen formában történő meg- vagy inkább egyben tartása lett volna, de ahhoz sem igazán akarat és még kevésbé erő nem volt. Károlyi, aki a miniszterelnöki tiszte mellett egy ideig ideiglenes köztársasági elnök, majd később már csak az volt, azt remélte, hogy a győztesek elnézők/megértők lesznek Magyarországgal szemben. Naiv elképzelés volt. A győztesek a Magyar Királyságból kiválni szándékozó – és gyakorlatilag 1918 őszén ténylegesen is kivált – nemzetiségek és az ország mellett létrejövő, megnagyobbodó országok mellé álltak, ezzel következetesek voltak önmaguk korábbi ígéreteihez, de nem a sokat hangoztatott, de semmi érdemit nem eredményező „wilsoni elvekhez”.

Károlyi országlása elég rövidre sikeredett. Rákényszerült arra, hogy átadja a hatalmat a szervezkedő bolsevikoknak, a kommunistáknak, a Kommunisták Magyarországi Pártjának és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt velük közösködő tagjainak, akik a nagy „pártegyesülés” után a Magyarországi Szo­cia­lista Párt nevet vették fel, hogy később Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja néven működjenek tovább. A 133 napot megélt Magyarországi Tanácsköztársaság – amely nevét 1919 júniusában Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaságra változtatta – nem igazán nyerte el a magyarországi parasztság – az ország lakosságának döntő többségét kitevő társadalmi csoport – támogatását, de a munkásság jelentős része sem lelkesedett az új hatalomért, míg a középosztály tagjainak többsége elutasította azt. Hogy a támogatás mégis meglévőnek tűnjék, arról a különböző terrorcsapatok – öndefiníciójuk Szamuely Tibor, Cserny József, Korvin Ottó „Lenin fiainak” – igyekeztek tenni. Veréssel, akasztással, golyó általi halálbüntetéssel…

Mindeközben előbb Aradon, majd Szegeden jött létre ellenkormány Károlyi Gyula gróf, majd P. Ábrahám Dezső vezetésével, s a szegedi ellenkormányban kapott hadügyminiszteri tisztet nagybányai Horthy Miklós altengernagy, akinek neve nem volt ismeretlen a közvélemény előtt. Az Adriai-tengeren általa irányított haditengerészeti erők kisebb-nagyobb sikerei ismertté tették, és mint „jó katonát, jó magyar embert” jellemezték. Horthy legfontosabb teendőjének egy jelentősebb fegyveres erő létrehozását tekintette, amely ellensúlya lehet a Vörös Hadseregnek. Az 1919 júniusában szervezni kezdett Nemzeti Hadsereg azonban augusztusig alig néhány ezer főt tett ki, többnyire hivatásos és tartalékos tisztekből és altisztekből verbuválódott. Nagyobb létszámú és jelentősebb fegyverzetű viszont csak akkor lett, amikor a széthulló Vörös Hadsereg csapattesteit – a csekélyebb erő! – magába olvasztotta.

Horthy Miklós személye – miután a hadügyminiszteri tisztéről néhány hét után lemondott – mint fővezéré megkerülhetetlenné vált. Amíg a különböző kormányok, miniszterelnökök és hadügyminiszterek sorra-rendre váltogatták egymást, ő szilárdan tartotta a helyét. A Magyarországra érkező, itt tevékenykedő antant országok diplomatái, katonai küldöttei őt tekintették a hatalom tényleges birtokosának. Korábbi előélete, a britek általi elfogadottsága szinte predesztinálta arra, hogy a létrejövő új magyar állam ideiglenes vezetője legyen. Az ország előtt ugyanis ott állt a kérdés: lesznek-e Magyarországgal béketárgyalások, s ha igen, mire lehet számítani? Milyen lehet/lesz az államforma – a királyságot gondolta a politikával foglalkozók többsége –, és ki ül majd a jelképes trónra? A Habsburg-házból való uralkodó személye a győztesek számára elfogadhatatlan volt. Elvárták, hogy Magyarországon – nevében gyakorlatilag ismét királyság – a győzteseknek megfelelő kormány alakuljon, legyenek választások – addig nem gyakorlott módon: általános, egyenlő, titkos és kötelező –, rendezze az államforma kérdését és így tovább.

A kérés meghallgatásra talált. Létrejött az úgynevezett „koncentrációs kormány” Huszár Károly vezetésével, meghívták Magyarország képviselőit a béketárgyalásokra, amely gyakorlatilag azt jelentette, hogy a magyar képviselők átvehették az érdemben nem módosítható békefeltételeket… Eközben az ország területének jelentősebb már meg nem szállt részén megtartott nemzetgyűlési választásokon a keresztény-konzervatív erők hatalmas sikert arattak – a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nem indult a választásokon –, és nem volt már akadálya annak, hogy Magyarország rendezze az államforma kérdését. A politikai erők döntő többsége úgy vélte, hogy az antant – vagy ahogy akkor írták/nevezték: entente – országok támogatását bíró Horthy Miklós kell, hogy szóba jöjjön mint ideiglenes államfő. Ezt a felvetést a Nemzeti Hadsereg vezető tábornokai is támogatták, sőt… Felmerült természetesen más név, így Apponyi Albert grófé is, de ő a leghatározottabban elutasította a jelölést.

Az 1920. február 16-án összeült Nemzetgyűlés előbb megalkotta az 1920. évi I. törvénycikket „az alkotmányosság helyreállításáról és az államfői hatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről” – komoly jogokat adva a megválasztandó ideiglenes államfő kezébe, amelyek azért messze nem voltak olyan erősek, mint az egykori uralkodóké –, majd döntött az ideiglenes államfő megválasztásáról. A legtöbben – így maga Horthy is – számolt azzal, hogy az ország helyzetének konszolidálása után változhat a helyzet.

Száz évvel ezelőtt, 1920. március 1-jén a Nemzetgyűlés Horthy Miklóst választotta meg államfőnek (a leadott 141 szavazatból 131 Horthy Miklósra, hét Apponyi Albertre esett, míg három érvénytelen volt). Ez a helyzet – az „ideiglenesség” – mintegy huszonöt évig állt fenn. A megválasztott államfő 1944. október 16-ig maradt a tisztében, alapvetően mindenféle vele szemben megnyilvánuló fellépés nélkül. Az ország lakosságának döntő többsége elfogadta a személyét, a különböző felekezetek vezetői is üdvözölték a megválasztását, és amikor az egykori uralkodó, IV. Károly király 1921-ben kétszer is megpróbálta visszavenni a hatalmat, nem kapott érdemi támogatást. Az ország és a nemzetközi közvélemény számára Horthy Miklós elfogadottabb volt, mint a Habsburg-házbéli uralkodó.

A kormányzói tisztséggel felruházott Horthy Miklóst – akinek a Főméltóságú Úr megszólítás járt – nem azért választotta meg a magyar Nemzetgyűlés döntő többséggel 1920. március 1-jén, mert „különítményesek szállták meg az Országházat”, hanem azért, mert a magyar politikai pártok és a világháborúban győztes nagyhatalmak az ő személyében vélték megtalálni azt az államfőt, aki képes a napi politikai vitákon felülemelkedni, képes az országban elszabadult indulatokat megfékezni és konszolidálni azt a Magyarországot, amely nevében királyság maradt, de a trianoni békediktátum után már alig emlékeztetett valamit is az 1918 előtti európai nagyhatalomra.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója