Történelem

Front, ostrom, újrakezdés

A csendőrlaktanyában már oroszok voltak, és az utcai harcokban bejutottak a házunkba, áttörték a belső közfalakat, és úgy nyomultak előre – emlékezett vissza a harcokra Sárosi Ervinné

Hetvenöt esztendeje, hogy 1945. február 13-án véget értek a harcok Budapesten. A szétlőtt fővárosban, ha nehezen is, de újra megindult az élet. Romok, harcjárműroncsok, temetetlen holttestek között merészkedtek ki az óvóhelyekről a lakosok, aki örültek, hogy túlélték a poklot, de a rettegés korántsem ért véget. A Vörös Hadsereg katonái prédaként tekintettek mindenre, vadásztak az asszonyokra, és válogatás nélkül hajtották el a lakosokat „kicsi munkára”. Ezekről az időkről mesélt lapunknak a Budán élő, 96 éves Sárosi Ervinné, Baba néni.

Front, ostrom, újrakezdés
Egy meghitt, boldog pillanat 1944-ből. Baba néniék esküvői fényképe
Fotó: Sárosi család gyűjteménye

– Húszéves volt 1944-ben, és ekkor volt az esküvője is. Hogyan emlékszik erre?

– Az udvarlóm, Sárosi Ervin, a jászberényi 32/III. zászlóaljjal volt kint a Donnál. Sokat leveleztünk, és a háborús időkre tekintettel táveljegyzést tartottunk, amit Gyuri öcsém szervezett. Ez úgy történt, hogy a leendő apósomék eljöttek hozzánk, bekapcsoltuk a rádiót – pontosan tudtuk, mikor lesz adásban a táveljegyzés – és megtörtént az esemény. Ervin 1943 tavaszán került haza sebesültszállító vonaton, és a kaposvári hadikórházban kezelték fagyási sérüléseit. Leszerelték, és visszament munkahelyére, a Magyar Posztógyár Rt. csepeli gyártelepére, ahol alkalmazott volt. Az esküvőnket 1944. március 25-én tartottuk a csepeli nagytemplomban. Az elsötétítés miatt behúztuk a függönyöket, hogy a lakodalom fényei ne látszódjanak, mert akkor már voltak légitámadások.

– Voltak nászúton?

– Igen, a Balatonra utaztunk, ahol a férjem egyik barátjának volt nyaralója, aki azt felajánlotta nekünk. Egy hét után hazamentünk, mert olyan híreket hallottunk, hogy Csepel eltűnt a föld színéről (Csepelt 1944. április 3-án támadták először angolszász terrorbombázók – a szerk.). A vonaton ülve láttuk, hogy a csepeli templomtorony áll. Akkor nyugodtunk meg. A szüleimhez mentünk, de anyukám nem volt otthon, a bombázások miatt rokonokhoz költözött ki, a Kertvárosba. Nekünk volt egy lakáskiutalásunk, anyukám oda hordta a nászajándékokat, de az utcát lebombázták, majdnem mindenünk odaveszett. Mivel a szüleim a Weiss Manfréd Művek mellett, a Zettner Sebő utcában laktak, veszélyes volt ottmaradni, mert a hadiüzemek kiemelt célpontoknak számítottak. Mi is a kertvárosi rokonokhoz költöztünk, de sokan voltunk a kis lakásban. Ekkor ajánlotta Ervin egyik zsidó barátja, Teddy, hogy költözzünk a menyasszonya szüleinek lakásába.

– Csepelről hová költöztek?

– Budára, a XII. kerületi Törpe utca egyik első emeleti gyönyörű lakásába. A német megszállást követően a tulajdonosok, Kertészék lementek vidékre. Vittük a kis cókmókunkat, ami maradt. Onnan jártunk ki új munkahelyünkre, Budakalászra, a Zelther Miksa-féle mosó- és szövőgyárba. Sokszor fordult elő, hogy amikor leszálltunk a HÉV-ről, és bementünk a gyárba, máris felbőgött a légósziréna, és rohantunk a patak partjára. Ott üldögéltünk a légiriadó végéig, aztán visszamentünk. A férjem itt műszaki vezetőként ténykedett, én pedig később pénztárosként. Aztán a Törpe utcába beállított egy német tiszt, kezében egy papírral, hogy kiutalták neki azt a lakást, amiben mi laktunk. Mondtuk, nekünk innen nincs hová menni, így a német tiszttel és feleségével kellett osztoznunk a lakáson. Én munka után akartam főzni, de a német asszony is akkor sertepertélt a konyhában, mire a férjem németül kiabálva helyretette mindkettőjüket.

– Máshova kellett költözniük?

– Igen. A tiszt szerzett nekünk egy másik lakást a XII. kerületben, a Margaréta utcában, egy aranyos, földszinti lakást. Mellettünk volt a Böszörményi úti csendőrlaktanya és a kerületi elöljáróság. Szerencsénkre az egyik zsidó hölgyismerősünk, Edit, ránk bízta a bútorait, így be tudtunk rendezkedni. Ervinnek volt egy kedves munkatársa a Magyar Posztónál, sikerült neki elintéznie, hogy Madocsaiék is eljöjjenek Csepelről, és a Margaréta utcában kaptak ők is egy lakást.

– A nyilas hatalomátvétel utáni időkről milyen élményei vannak?

– A Margit híd felrobbanását úsztam meg szerencsésen (1944. november 4-én történt – a szerk.). Áldott állapotban voltam, és cipőt mentem vásárolni, mert csak magassarkúim voltak. A XII. kerületi villanegyedben ilyen üzlet nem akadt, de tudtam, hogy a Margit hídtól nem messze, a Margit körúti posta mellett van egy cipőüzlet, így oda tartottam. Leszálltam a 6-os villamosról, beléptem a boltba, amikor őrületes robbanást hallottunk, és a légnyomás mindenkit a földhöz vágott. A villamos, amiről leszálltam, a robbanás pillanatában érhetett a Margit-szigeti megállóhoz. Nagyon sokan meghaltak, köztük az egyik kolléganőm férje is.

– Hogyan és hol vészelték át az ostromot?

– Amikor már közeledtek az oroszok, állandósult a lövöldözés. Mindenki lehúzódott a pincébe, ágyakat, foteleket vittünk le. Csak néha mentünk fel a lakásba, hogy a szükséges dolgokat lehozzuk. A környéken minden bolt bezárt. Ervinék éjjelente merészkedtek ki, hogy a lelőtt lovak húsából hozzanak. Volt hagymánk, zsírunk, így állan­dóan lópörköltet főztünk. A nyilasok folyton őrjáratoztak, szedték össze a harcképes férfiakat a többi háznál. Ott lakott Heltai Jenő író fia, így ő, Ervin és Madocsai kollégája botokkal fegyverkeztek fel, és őrt álltak a ház tölgyfakapuja előtt, nehogy a nyilasok meglepjenek bennünket. Szerencsére elkerülték a mi házunkat. Aztán elszabadult a pokol. A csendőrlaktanyában már oroszok voltak, de az elöljáróság épületét tartották a németek. Mi a két épület között voltunk. Utcai harcokban az oroszok bejutottak a házunkba, áttörték a belső közfalakat, és úgy nyomultak előre. Másutt is így tettek. Volt olyan, hogy egy-egy oroszt eltaláltak a ház előtti udvaron, minket kizavartak, hogy húzzuk be a sebesültjeiket a pincébe.

– Ez a terület 1945. február 5-én került a szovjetek kezére.

– Hozzánk is bejöttek. Akkor már az öreg Heltai Jenő is ott húzta meg magát. Ervin – akiről azt hitték, hogy német, mert magas és kék szemű volt – magyarázta el az oroszoknak, hogy egy nagy író van köztünk. Hiába mondta, hogy Heltai zsidó, nem náci és nem kommunista. Ez nem hatotta meg őket, és minden férfit elvittek, nem mondták meg, hogy hová.

– Hogyan viselkedtek a „fel­szabadítók”?

– Csak mi, nők maradtunk a pincében. Én is, mint a többiek, elmaszkíroztam magam, és ócska ruha volt rajtam. Az oroszok rendszeresen jártak nőkre vadászni, akiket éjjel hurcoltak el, és csak reggel hoztak vissza. Nekünk szerencsénk volt, akadt egy közülünk, aki önként ment el velük, így békén hagytak bennünket. Vizünk nem volt, összefogtunk, és elmentünk vízért a csendőrlaktanya mellé. Hideg és hó volt. Borzalmas látvány tárult elénk az utcán, katonák és civilek holttestein kellett átlépnünk, lóhullákat kerülgetnünk. Nagy szerencse, hogy nem tört ki járvány. Éheztünk, és akkor az öcsém betoppant, hozott nekünk ennivalót. Abban a zűrzavaros időben, amikor mindenkit összeszedtek a házakból, az utakról. Ha valaki meglógott a transzportból, az oroszoknak pótolniuk kellett, embereket fogdostak össze, és azokat is elvitték. Nem is tudom, az öcsém, hogy jött el idáig Csepelről. Hozott kolbászt, kenyeret, ami nagyon jólesett, mert semmink sem maradt.

– A férjével mi történt?

– Nem tudtam, hogy Ervin az óbudai téglagyárban van. Később sikerült kideríteni, hogy a budaia­kat mind odavitték. Eldöntöttem, odamegyek és hazahozom. A XII. kerületből elindultam gyalog, hogy megkeressem, és meg is találtam! Éjjel megszöktettem, de nem volt tanácsos visszamenni Budára, így Budakalász felé gyalogoltunk. Ha az úton őrjáratot vettünk észre, elbújtunk, nehogy újból elfogják.

– Budakalászon maradtak?

– Igen. A gyár gondnokához mentünk, Matyi bácsihoz, aki kedvelte az uramat. Ervin eltetvesedett, Matyi bácsi felesége segített megmosdatni, és ruhát is adott neki. Kosztoltattak minket, és be tudtunk menni a gyárba, ami akkor már az oroszoké volt (Budakalász már 1944. december 26-án szovjet kézre került – a szerk.). Ott biztonságban éreztük magunkat, mert az oroszoknak érdekükben állt, hogy a gyár termeljen, így vigyáztak a dolgozókra, de nagyon ki se mozdultunk onnan. Nem csak a pénztárat kezeltem, de óvodafelelős és üzemkonyha-vezető is voltam, Ervin pedig a gyár műszaki vezetője és beszerzője. Megpróbáltunk albérlethez jutni. A Vasút soron ajánlották az Arany-villát, amelynek a tulajdonosai elmenekültek Németországba. A szépen berendezett házat az egyik rokontól vettük ki. Azért szerettem volna tudni, mi van a Margaréta utcai lakással, a bútorokból és ruhákból egyáltalán mi maradt meg. Az oroszok adtak egy fiákert. Egy katona ült a bakon, és egy kolléganőmmel együtt mentünk be Budapestre. Legnagyobb meglepetésünkre a lakást nem rámolták ki, megvolt mindenünk. Küldtek egy teherautót is, arra felpakoltattam az ingósá­gainkat, és kivittük Budakalászra. Így megmenekültek zsidó nőismerősünk bútorai is, amiket később el is vitt, és megköszönte, hogy vigyáztunk azokra.

– Mi módon tudtak vásárolni akkor?

– A fronttal együtt jött a nyomor, és a pénz elértéktelenedett. A milpengő idején, amikor megkaptuk a fizetésünket, egy órán belül értékét vesztette. Volt olyan, hogy amire a HÉV-vel beértünk a Margit hídhoz, akkor a pénzünkből már csak két üveg sörre futotta. Ervin teherautót kért az oroszoktól, megpakoltatta gyapjúszövettel, kamgarnnal, kabátanyaggal, s mentek le vidékre. Zsírért, tojásért, húsért „adták el” a méterárut. Akkor Pestről mindenki hordott le mindent a parasztokhoz, hogy élelmet szerezzen. Budakalászon a moziba csak tojásért lehetett bemenni, pénzért semmit sem lehetett kapni. Idővel nekünk is megtelt a kamránk cukorral, zsírral, tojással, liszttel, mindennel. Az oroszok ezzel fizették a dolgozókat, elláttak minket. Amikor megtudták, hogy állapotos vagyok, dupla adaggal kaptam mindenből. A gyermekem 1945 júniusában született meg a villában, de sérülten, és hamarosan meghalt. Másnak sem volt jobb. A Mado­-csaiék­nak még az ostrom alatt született egy gyerekük, de meghalt, és a Margaréta utcában temették el. Ők is kiköltöztek Budakalászra, majd amikor lehetőségük adódott, hazamentek a csepeli házukba.

– Maradtak az Arany-villában?

– Nem, mert a család hazajött. A gyárat is visszakapta zsidó tulajdonosa. Mi akkor Szentistvántelepen szerettünk volna lakást bérelni. Ott felajánlottak egy üres házat, de Ervin közölte, amiért más megdolgozott, neki az nem kell. Egy emeletes ház felső szintjét vettük ki, amelynek korábbi lakói, Kulinék, szintén Németországban voltak. A háztulajdonostól béreltük a lakást. A földszintet az oroszok istállónak használták, és a házat teljesen lelakták. A rendbehozatalhoz embereket fogadtunk, akik élelemért szívesen segítettek. Csepelről sikerült hálószobabútort hozatnunk, és más bútordarabokat is vettünk. Aztán Kulinék is hazajöttek, és érdeklődve néztek szét a lakásban, mit vettünk el tőlük. Ervin betessékelte őket, és mondta, nézelődjenek csak nyugodtan, a lakás üres volt, amikor kivettük, itt semmi sincs, ami az övéké volt. Nehéz volt az ostrom után, de bíztunk Istenben és abban, hogy újrakezdhetjük az életünket. Ennyi idő múltán elmondhatom, mint oly sokaknak, nekünk is sikerült.

Kapcsolódó írásaink

Egy alabárdos testőr a Donnál

ĀHa téli fagy van idehaza, eszembe jutnak az áttörés borzalmas napjai és megjelenik előttem a csonttá fagyott, segítséget kérő honvéd arca – írta Medve Pál testőr őrmester

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom